A kommunista diktatúra és a “zsidókérdés” – Kovács András új kötete

Kovács András Communism’s Jewish Question című angol nyelvű kötete a napokban jelent meg a De Gruyter nemzetközi kiadónál. A könyv elsősorban az 1956 utáni magyar kommunista rendszer zsidó-politikáját mutatja be a pártállami archívumokban felhalmozott dokumentumok alapján, melyek öt nagy téma köré szerveződnek: az Izraellel kapcsolatos politika, az Eichmann-ügy, a hatnapos háború, a nemzetközi zsidó szervezetekhez való viszony és a zsidó intézményeket és közösséget sújtó pártállami represszió. Az egész kötetet és minden témakört elemző tanulmány vezet be. A tervek szerint 2018-ban magyarul is megjelenő könyvről kérdeztük a CEU – Közép-európai Egyetem professzorát, az egyetem Zsidó Tudományok Programja vezetőjét.

A „zsidókérdés” nem szűnt meg a vészkorszakkal. Úgy tűnik, hogy a zsidók jelenléte, s elsősorban Izraelhez való viszonya kihívást jelentett a Magyar Dolgozók Pártja, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt számára is. Mik voltak az elsődleges ütközési pontok a kommunista hatalom és a zsidó közösségek között?

A vallások, a vallásosság és az „egyházi reakció” elleni politika a hatalomátvételtől a rendszer bukásáig jelen volt a kommunista politikában – bár más volt a súlya és mások voltak a módszerei a sztálinizmus korszakában, mint az 1956 utáni, posztsztálinista időszakban, amivel a könyv foglalkozik. Ezen a téren a zsidó hitfelekezettel kapcsolatos politika nem különbözött a többi felekezettel kapcsolatos politikától. A pártállami rendszer célja a felekezetek fölötti teljes kontroll és mindenféle potenciális ellenállási góc megsemmisítése volt. A sztálinista periódusban erre leginkább a terrort használták – üldözés, perek, börtön – később ezt a célt inkább a felekezetek teljes financiális függésben tartása, a személyzeti politika, a felekezeti oktatás és felekezeti aktivitás szigorú ellenőrzése és titkosszolgálati megfigyelése révén valósították meg. Mindez a zsidó hitfelekezet esetében sem volt másként: a hitközség teljes egészében az állami költségvetéstől függött, minden fontos felekezeti pozícióba való kinevezéshez állami jóváhagyásra volt szükség, és a politikai rendőrség folyamatos ellenőrzése alatt állt. Ezt a korszak dokumentumai jól szemléltetik.  A zsidókra azonban a többi felekezettől eltérő okokból is nehezedett nyomás. A szovjet tömb tagjaiként a magyar, csehszlovák, lengyel és kelet-német rendszereknek – a könyvben róluk van szó – igazodniuk kellett a Szovjetunió közel-keleti politikájához. Ennek nemcsak külpolitikai következményei voltak, hanem a helyi zsidóságra vonatkozó következményei is, például az emigráció szabályozása, az Izraellel való kapcsolatok ellenőrzése terén, de sok más kérdésben is, egyszerűen amiatt, hogy a zsidókat folyamatosan az a gyanú övezte, hogy Izrael vagy az Egyesült Államok helyi potenciális vagy valóságos ügynökei, egyfajta ellenséges „ötödik hadoszlop” zsoldosai. A „zsidó ügyekkel” foglalkozó párt vagy belügyes dokumentumok nyelvezetében a zsidók akkor is gyanúval kezelt „másokként” jelennek meg, ha az adott szöveg nem antiszemita. A könyv egyik állítása, hogy ez a nyelvezet nagyban hozzájárult a zsidókkal kapcsolatos előítéletes sztereotípiák fennmaradásához a háború után évtizedekben, és ez nagyban magyarázza, hogy miért kelt oly gyorsan életre az antiszemita beszéd a rendszerváltás után a nyilvánosságban is.

Fogalmazhatunk úgy, hogy az antiszemitizmus elsősorban problémaként, de néha eszközként jelent meg a közép-európai kommunista pártok számára?

Ez általában véve az egész második világháború utáni korszakra igaz. A háború utáni első években a kommunista pártok – elsősorban a lengyel és a magyar – időnként próbálkoztak azzal, hogy burkolt antiszemita szövegekkel megnyerjék az antiszemitának tekintett néprétegek támogatását. Ez veszélyes játék volt, mert néhol az események kicsúsztak a párt ellenőrzése alól, pogromokba torkolltak, amelyek aztán a párt helyi zsidó káderei ellen is fordultak, mint például 1946-ban Miskolcon. De ennél is általánosabb volt a régióban az, hogy a kommunista pártok hallani sem akartak a túlélő zsidók kárpótlásáról, a jóvátételről és mindenekelőtt arról, hogy állami eszközökkel kikényszerítsék a zsidók elrabolt javainak visszaszolgáltatását, mert nem akartak „zsidóbarátként” megjelenni. Az ötvenes évek elején, a szovjet irányt követve, a régió valamennyi országában kreáltak „cionista ügyeket” – a leghíresebb a Slánsky-per Csehszlovákiában, a Merker-ügy az NDK-ban, a magyarországi „cionista szervezkedés” elleni eljárások 1952-ben, aminek során Péter Gábor, az ÁVH volt feje és neológ hitközségi vezetők is börtönbe kerültek. Ezek az ügyek leginkább a párton belüli leszámolások eszközei voltak. A könyv azonban ezekkel a már többé-kevésbé alaposan feldolgozott az ügyekkel nem foglalkozik. Az 1956-tól 1989-ig tartó korszakban, amelyet a könyv dokumentál és tárgyal, elsősorban nagy politikai válságok idején húzták elő a cionista kártyát: Lengyelországban 1967-ben, a diáktüntetések idején, Csehszlovákiában a prágai tavasz letörése után. A magyar helyzet különösen érdekes. A magyar pártvezetés, jól emlékezve az antikommunizmus és antiszemitizmus történelmi összefonódására, óvatosan bánt a nyílt zsidóellenességgel. De a dokumentumok alapján látható, hogy a hatnapos háború után teret nyertek az arabbarát külpolitikát és az Izraellel való kapcsolatok teljes felszámolását támogató erők, tisztogatás indult az apparátusban, amelyet Kádárnak a Politika Bizottságban elmondott, a párt közel-keleti politikáját elutasító, párttag zsidók eltávolítását kilátásba helyező beszéde válthatott ki, és jelentősen megnőtt a zsidó szervezetekre nehezedő titkosrendőrségi nyomás. 1969-ben és 1970-ben pereket is indítottak zsidó fiatalok ellen szervezkedés vádjával. Mindez azonban az antiszemita antikommunista érzületek felkorbácsolásától való félelem miatt Magyarországon nem a nagy nyilvánosság előtt zajlott, harsány „anticionista” kampánytól kísérve, mint Lengyelországban.

Az anticionizmus végigkíséri a Szovjetunió vezérelte közép-európai kommunista politikát, de jelentős különbségek voltak az egyes országok között. Ez összefügg adott országok nacionalizmusával, társadalmának zsidóellenességével, illetve a zsidók integráltságával, vagy inkább más okok, netán az egyes vezetők zsidókhoz, zsidósághoz való viszonya áll mögötte?

A dokumentumok alapján látszik, hogy minden országban követték az aktuális szovjet irányvonalat, de ennek konkrét módja függött az egyes országok helyi sajátosságaitól – a zsidó népesség nagyságától, a különféle antiszemitizmusok helyi hagyományától, a párt belső viszonyaitól, aktuális politikai céljaitól. Ha a szovjet vonaltól való eltérések bizonyos határokon belül maradtak, a Szovjetunió nem feltétlenül avatkozott be a belföldi „zsidópolitikába”. Lengyelországban például engedték egy szekuláris zsidó kulturális szervezet működését, máshol nem. Talán az egyes pártvezetők antiszemita vagy nem antiszemita volta is játszott valami szerepet a különbségekben, de nem lehetett a döntő tényező.

Az Eichmann pernek önálló fejezetet szenteltél. Kihívás volt az a Magyar Szocialista Munkáspárt, és a többi közép-európai kommunista vezetés számára, hogy miközben nem ismerik el az izraeli joghatósági eljárás legitimitását, mégis valamiképpen segítsék azt, illetve felhasználják saját politikai céljaikra Nyugat-Németországgal szemben, sőt, esetleg anticionista célokra, visszavezetve akár az 1944-es mentőakciókra, melynek során a cionista mozgalom képviselői a nácikkal tárgyalásokat folytattak. A lengyel és a magyar pártvezetés végül a nácizmus bűneit vizsgáló, illetve túlélők szervezeteit használta fel (Magyarországon a NÜB-öt), hogy dokumentumokkal segítse az eljárást.

Az Eichmann-ügy azért nagyon érdekes, mert igazi esettanulmány. Egy konkrét ügy kapcsán keletkezett iratok segítségével nagyon jól bemutatható, hogy hogyan alakították ki álláspontjukat a különböző kommunista pártok, amelyeknek Eichmann elfogása után azt a nehéz helyzetet kellett kezelniük, hogy egyfelől ne tűnjenek egy fasiszta háborús bűnös védelmezőinek az izraeli igazságszolgáltatással való együttműködés megtagadása miatt, másrészt pedig ne is adják fel azt az anticionista álláspontot, miszerint nem ismerik el Izraelt a világ zsidósága képviselőjének semmilyen ügyben. Ehhez jöttek még azok a közvetlen politikai célok, amiket a kérdésben említettél. A Szovjetunió például semmiféle formában nem működött együtt az izraeliekkel, a magyarok és a lengyelek viszont az ügy kirobbanásakor puha állásponton voltak, a magyar vezetés még arra is hajlott, hogy jogi érveket keressen az izraeli joghatóság elismerésére. Ezen az álláspontjukon aztán gyorsan változtattak, miután a csehszlovák pártvezetés gyakorlatilag feljelentette őket a szovjeteknél. Másfelől Kádár már a kezdet kezdetén megmondta a Politika Bizottság ülésén: az ügyet nem szabad „zsidó ügyként” kezelni és tálalni, Eichmann antifasisztákat üldözött, és punktum.

Milyen együttműködés volt a kommunista országok titkosszolgálatai között a zsidókat, illetve Izraelt érintő ügyekben?

Ez az együttműködés szoros volt, mindenekelőtt az Izraellel kapcsolatos ügyekben. A zsidó közösségeket illetően is folytak rendszeres konzultáltációk a szolgálatok között, mert elsősorban itt keresték az „izraeli ügynököket”. Voltak rendes évi találkozók, amelyeken valamennyi ország titkosszolgálatának az adott területért felelős képviselői vettek részt, és voltak rendszeres kétoldalú kapcsolatok is, amelyeken értesítették egymás olyan ügyekről, amelyeket fontosnak gondoltak a másik fél tudomására hozni. A szovjet szervek ügynököket is adtak át a magyaroknak, olyan szovjet állampolgárokat, akik véglegesen vagy ideiglenesen áttelepedtek, de korábban nekik dolgoztak. Ezt az együttműködést a magyar iratok alapján egyébként nehéz rekonstruálni, ugyanis ez legtöbbször a kémelhárítással foglalkozó részlegek között folyt, ezek az iratok azonban Magyarországon nem kutathatók. A berlini Stasi levéltárban azonban egy részük hozzáférhető. Ezekből úgy látszik, hogy – némiképp perverz ötletként – a keletnémet titkosszolgálat volt a felelős a „zsidó ügyekben” folyó elhárítási munka koordinálásáért.

A Stasi, a cseh és a magyar titkosszolgálatok is használtak listákat a zsidó közösségek tagjairól. Mennyire volt célpontja a magyar zsidó közösség az ügynöki megfigyeléseknek – esetleg más kommunista országokkal való összehasonlításban?

Az iratokból egyértelműen kiderül, hogy léteztek valamiféle listák az egyes országokban élő zsidókról. A Stasi-archívumban megtalálható az NDK-ban lévő hitközségi tagok teljes névlistája különféle évekből, sőt az a központi utasítás is, amely a hatnapos háború után elrendeli egy ilyen teljes lista összeállítását. A csehszlovák titkosszolgálati dokumentumok azt bizonyítják, hogy az ottani szolgálatok is teljes körű lista összeállítására törekedtek zsidó népességről – ez volt a hírhedt „Pók-akció”, amely egészen a nyolcvanas évek végéig folyt. Ők az egyszerűség kedvéért a nürnbergi törvények definícióját használták a listára való felkerülés kritériumaként. Egy lengyel lista létezéséről is tudunk a hatnapos háború utáni időszakból. A magyar eset kevésbé tiszta. Az archívumokból előkerültek ilyen listák a hetvenes évekből például a zsidó gimnázium hallgatóiról és tanárairól, egyes zsinagógai körzetek tagjairól, de ezek meglehetősen véletlenszerű választásoknak tűnnek. Nem lehetetlen, hogy a hatnapos háború után a szolgálatok koordinált döntést hoztak ilyen listák összeállításáról – az is lehet, hogy szovjet utasításra –, de  a magyar szolgálatok, belátva, hogy a zsidó népesség nagysága miatt ezt lehetetlen itt végrehajtani, alibi listákkal letudták a feladatot.

Amúgy a honi zsidó hitfelekezetben – mint az összes többi vallásfelekezetben – működtek beépített ügynökök, köztük hitközségi vezetők és rabbik is. Számuk a kötet egyik dokumentuma szerint 1961 és 1978 között 4-11 fő között ingadozott. A megfigyelések és titkosszolgálati akciók legfőbb célpontjai az olyan személyek, szervezetek és tevékenységek voltak, akiket az Állami Egyházügyi Hivatal vagy más, a területért felelős pártállami szervek nem tudtak teljes kontroll alatt tartani, mint például Scheiber Sándor és az általa igazgatott Rabbiképző, illetve Borsa Mihály és az általa vezetett Központi Szociális Bizottság, a Joint hazai szárnya. Az izraeli követséggel, izraeli látogatókkal kapcsolatot tartó személyek és a különféle ifjúsági csoportok tagjai szintén állandó megfigyelés alatt álltak. A hitközségi adminisztráció meglehetősen készséges volt a pártállami kívánságok teljesítése terén, de Scheiber és Borsa rafinált manőverezésének kis sikerei a pártállami kontroll lerázásában, amiről a titkosszolgáltati dokumentumok bosszankodva számolnak be, azt bizonyítják, hogy a Kádár-kor viszonyai között nem volt teljesen reménytelen valamiféle ellenállást tanúsítani, és kicsiny független tereket létrehozni.