A kíváncsiság kultúrája

Írta: Gazda Albert - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és megjelenés előtt álló, márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Gazda Albert

Nem értem a kérdést – ez a válasz kívánkozna ki belőlem visszakézből. Persze tudom, hogy ez a reakció nem igazán hiteles. Nyomokban elnagyolásokat tartalmaz. Hiszen végső soron mégis értem. Vagy érteni vélem. Legalábbis egy ideje.

Az viszont holtbiztos, hogy mielőtt 1991-ben Magyarországra költöztem Kárpátaljáról, kb. sejtelmem sem volt erről az egészről. Tudtam, hogy népi meg urbánus, de azt hittem, ez nem más, mint történelem. Naiv voltam. Pedig azt a hírhedt verset is olvastam a nyolcvanas évek második felében: a Jönneket. Még tetszett is. Úgy éreztem, kemény önirónia van benne, a leggyilkosabb fajtából. Önszarkazmus. Mások viszont azt mondták, szó sincs erről. Ők nem mi – tehát ez hadüzenet. Ugyan már, legyintettem.

Ahhoz, hogy sorozatos meglepődéseim árán rájöjjek, a népi-urbánus mégsem történelem, hanem létező dimenzió az épp zajló valóságban, és egyes leegyszerűsítő olvasatok szerint előbbi a magyar, utóbbi a zsidó szinonimája, Budapesten kellett élnem. Szó sincs róla, hogy ezzel keltem-feküdtem volna, a lényeg annyi, hogy akkor már láttam: mindez tényleg van. Még szerencse, hogy oldalt lépésre való hajlamomat ekkor sem veszítettem el. Hiába, könnyű annak, aki egyrészt mindig is szemlélődésre igyekezett szocializálni önmagát, másrészt – nem bánom, ha nagyképűen hangzik is – sosem állt tőle távol az eredendő kíváncsiság.

Merészebben úgy is fogalmazhatnék: ezt adta nekem Trianon. Vitte, amit vitt – az sem volt kevés, de még mennyire, hogy nem –, ám megkaptam cserébe a kíváncsiságot. Megtehettem, hogy élek vele. Mert az idő telt és múlt, történelemmé szikkadt a „csehek alatt” és a „magyarok alatt” is – az oroszok meg mintha mindig ott lettek volna. Nem ismertünk másmilyen korszakokat személyesen, és eszünkbe sem jutott, hogy egyszer annak is vége szakadhat. És bár a szüleink meséit igaznak, izgalmasnak, nemritkán felfoghatatlanul fájdalmasnak találtuk – lett légyen szó akár nagyapáink elhurcolásáról-meggyilkolásáról, akár anyám gyermekkori barátnőiről, akik nem Szibériából, máshonnan nem tértek vissza –, csak azért is megpróbáltunk a jelenben élni. Magától értődően. Együtt, amennyire sikerülhetett. Míg Magyarország megmaradt az álmok földjének – egy csodás helynek, ahol van kenyér a boltban, farmernadrág, filctoll, Csemege rágógumi is kapható, mindenki magyarul beszél és mindig mindenki mosolyog –, addig mi ott, ahol éltünk, szorgosan és szerényen ápolgattuk zaklatott-zűrzavaros identitásainkat. Az óra a karunkon sosem járt moszkvai idő szerint, a szovjet futballválogatottnak nemhogy a magyarok, egyetlen más nemzet csapata elleni meccsein sem szurkoltunk, de kultúránk alapvető része lett Vlagyimir Viszockij, Andrej Tarkovszkij és a borscs is.

Eltelt azóta három évtized. Nem mondhatom, hogy a „zsidók” és a „nem zsidók” – „bárhogy is definiáljuk e csoportokat” – „együttélése” engem aztán fikarcnyit sem érdekelt. A fenti gondolatmenetből is egyenesen következik, hogy éppen ellenkezőleg: bizony foglalkoztatott.

Csakhogy nem politikai értelemben. Teszek a szinonimákra. Nem foglalkozom a „mi” és az „ők” definícióival.

Magyar az, aki annak vallja magát. Vagy érzi. Vagy csak úgy magától értetődően az. Származástól, politikai nézetektől függetlenül. Függetlenül az országhatároktól is. Nemrég hallottam valakitől – mindegy, kitől –: magyar az, aki tudja, hogyan folytatódik a gólya, gólya, gilice. Nemzeti minimumnak épp elég ez. Magyarnak lenni kulturális kérdés tehát. Nem érdem: állapot. Nem zsidóként úgy sejtem: magyar zsidónak lenni ma Magyarországon szintén az. Nem politikai, hanem kulturális tett. Ez jó – mert a kultúra az, ami fontos. És a kultúra az, ami érdekel engem. Minden más kopik, múlik – a kultúra gyarapszik. Teljesítményei, értékei összeadódnak, megmaradnak. Formálnak mindannyiunkat. Mondom még egyszer: csak a kíváncsiság számít. Igaz, ma is nyugtalanít, hogy mennyivel kevesebb van belőle mifelénk, mint amennyinek lennie kéne ahhoz, hogy egészségesebb országban éljünk. Arról a típusú kíváncsiságról beszélek, amelyet fűtenek, inspirálnak a különbözőségek – bármilyen karakterűek is –, és nem korlátokat szabnak neki. Általa a legkönnyebb felismerni azt a sok-sok-sok mindent, ami közös bennünk. Amitől „mi” „mi” leszünk. Ezt a melót nem spórolhatjuk meg.

A szerző újságíró, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese

Címkék:Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017