A két tragédia összemérhetetlen

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

*  *  *

Az alábbiakban Wekerle Szabolcs válaszát közöljük:

Nemrég az amszterdami Fordítóházban töltöttem két hetet. Társam egy olasz és egy román kolléga volt. Mindketten művelt, kedves férfiak, a holland kultúra szerelmesei, akikkel remekül megtaláltam a hangot. Ám egy idő után riadtan fedeztem fel, hogy míg az olasz fordítóval felhőtlen a viszonyom, a románnal szemben akarva-akaratlanul ott motoszkál bennem valamiféle ellenszenv. Némi önvizsgálat után meg kellett állapítanom, hogy olyan emberként tekintek rá, akinek a hazája elvett tőlem valamit, és ezt ő minden bizonnyal jogosnak és természetesnek is tartja. Mindezt úgy, hogy Erdély, a kisebbségben élő magyarok kérdése szóba sem került köztünk. Minek is? Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy román kollégám homlokegyenest mást gondol ugyanarról a kérdésről, mint én. Márpedig ha mást gondol, nemigen rajonghatunk egymásért.

Nem vagyok büszke erre az érzésre, de nem hallgatom el. Annál inkább, mert nyilván nem a román műfordítóról mond el valamit, hanem rólam. Feldolgozatlan Trianon-traumámról. Mert van ilyenem. Ahogy még sok magyar embernek. És jólesik, ha ezt legalább Magyarországon tiszteletben tartják.

„Ma Trianon-emléknap a parlamentben. Ehhez mi csupán annyit tennénk hozzá: a birodalom széthullásával a britek – 1922-höz képest – elvesztették a terület 99,31 %-át, a népesség 90 %-át. Mégsem rinyálnak, hogy vissza Indiát, az USA-t, Ausztráliát vagy Kanadát.” Ezt a Trianon-értelmezést két évvel ezelőtt, június 4-én tette közzé Facebook-oldalán az Egymillióan a magyar sajtószabadságért csoport. A sorokból sütő, ostobasággal vegyes érzéketlenséget természetesen hiba lenne egy egész politikai oldal véleményének tekinteni, de, ha némileg eltúlozva is, mindenképpen létező felfogást tükröz. A baloldal egy részének felfogását. A baloldalét, mely, ha épp nem élcelődik rajta, Trianont legalábbis bagatellizálja, vagy, jobb esetben, tudomást sem vesz róla.

Ami a zsidókat illeti, nem tudom, az ő emlékezetükben megfelelő helyen van-e Trianon. Ha nincs, nem lep meg: miközben jól tudjuk, hogy a zsidók nem kis része ízig-vérig magyarként, nem-zsidó honfitársaihoz hasonlóan tragédiaként élte meg a békeszerződést, alig több mint húsz év múlva még nagyobb szörnyűséget kellett elviselnie. Nem lehet csodálkozni, ha ez – s persze az odavezető, a zsidókat a nemzetből egyre következetesebben kiszorító út – elhomályosította az azt megelőző csapás emlékét.

Jó hír lehetne, hogy a jobboldal legalább evidenciaként kezeli azt, ami evidens: tudniillik, hogy Trianon olyan igazságtalanság, melyet addig nem heverhetünk ki, amíg valamiképpen jóvá nem tesszük. Területek visszacsatolása ma már fájó anakronizmus, de az autonómiatörekvések feltétlen támogatása még – legalább néhol, legalább részleges – megoldást jelenthet. Ám az ezt a politikai tábort egyetlen, monolit masszának látók sajnos tévednek, ha azt hiszik, a konzervatív pártokra szavazók mindegyike egyformán gondolkodik a témáról. Vagy, hogy egyáltalán gondolkodik róla. A trauma második világháború utáni kibeszélhetetlensége, feldolgozhatatlansága generációkat fosztott meg attól a lehetőségtől, hogy józanul és elfogulatlanul szembesüljenek azzal, ami történt. Jobb- és baloldalon egyaránt.

Távolabbról nézve akár szórakoztató is lehetne, ahogyan Magyarország mind a mai napig ádázan és erőit nem kímélve birkózik huszadik századi történelmével. Ahogyan próbálja helyén kezelni, mondjuk, Trianont. Szenvedélyes végletességgel (lásd rinyálás, illetve, a fő ellenoldali „érvet” idézve: „Trianon a zsidók műve”), vagy épp a két szélső pólus közt élő és viruló számtalan más értelmezési kísérlettel. Nagy, búsongó múltba révedésektől a kettős állampolgárság intézményét ex-kisantantos szomszédainknál is vehemensebben támadó honi értelmiségieken át a kitartóan hangoztatott mítoszig, mely szerint az egészet a gyalázatos magyar nemzetiségi politikának, s ilyenformán végső soron magunknak köszönhetjük.

Ezerszer lefutott, mindig ugyanoda vezető, a reménytelenséget újra meg újra bőséges szellemi trágyával tápláló körök. Olyan fokú kilátástalanság, amilyenből egy is sok lenne.

Nekünk viszont – sírva vigad a magyar! – mindjárt van legalább kettő belőle. Trianonhoz hasonlóan képtelenek vagyunk mit kezdeni a vészkorszakkal is. A zsidó honfitársainkat és ezáltal az egész nemzetet ért felfoghatatlan tragédia tárgyalásakor más szavakkal, de sokszor ugyanazok az agyrémek és magyarázatok, gondolati, érvelési mechanizmusok bukkannak elő, mint amikor az 1920-ban megkötött béke okán hajol össze két-három (vagy, ami sokkal rosszabb, egy-egy idevágó, interneten közzétett írás alatt véleményét kommentekben kifejtő néhány tucat) magyar. Ahogyan van, aki képes rinyálásnak tekinteni a Trianon miatt érzett nemzeti fájdalmat, úgy szép számmal akadnak olyanok is, akiket úgymond fáraszt a zsidók tömeggyilkosságok miatti „siránkozása”. És korántsem csak a szélsőjobboldaliak között.

Pedig egy nemzet is, egy népcsoport is okkal és joggal üvöltheti világgá az őt ért méltánytalanságot. Egészen addig, míg valamiképpen úgy nem érzi, revánsot tudott venni az igazságtalanságért. Mi azonban – magyarok, magyar zsidók, jobb- és baloldaliak – ennek felismerése helyett magyarázzuk, forgatjuk, méricskéljük, szétszedjük, majd újra összerakjuk – az evidenciát. Próbáljuk eldönteni, melyik nagyobb csapás, a kétharmad ország, vagy a négyszázezer zsidó polgártárs elvesztése. Feszt igyekszünk kideríteni, ki a hibás mindezért. Miközben a két tragédia összemérhetetlen. És okozójának sem nevezhető ki egy-egy személy vagy csoport.

Ha mindezen még változtatni akarunk – nagy kérdés, a háború utáni évtizedek és a rendszerváltás után e téren (is) eltékozolt évek után ez egyáltalán lehetséges-e –, mindenekelőtt katarzisokra lenne szükségünk. Legalább kettőre. Egy olyanra, amelyik feloldja a Trianon-traumát, s egy olyanra, amely végre mindenkivel megérteti, mit veszítettünk Richter Gedeonnal, Rejtő Jenővel, Szerb Antallal és több százezernyi, névtelen társukkal. Ami az elsőt illeti, mintha elindult volna valami. Az Orbán-kormány Trianon terén nem teljesít rosszul. A kettős állampolgárság, az autonómiakérdés napirenden tartásával és konfliktusokat is vállaló képviseletével közelebb juthatunk valamiféle megtisztuláshoz. Kevésbé sikerültek a mostani politikai vezetés vészkorszakkal kapcsolatos lépései. A megszállási emlékmű kudarca (mert, bár felállították, kudarc, amit jól jelez, hogy felavatni már senki sem merte), vagy Lázár János Zoltai Gusztávot miniszteri tanácsadóvá tevő cinizmusa egy lépéssel sem visznek közelebb a megbékéléshez. Ezek a mozzanatok nemcsak a jobboldalról jövő gesztusokat egyébként is gondolkodás nélkül és csípőből elutasító zsidó értelmiségi körök nemtetszését váltják ki, joggal szülnek kételyt és értetlenkedést azokban is, akik el tudják képzelni, hogy ezekben az ügyekben a konzervatív oldalnak is lehetnek értékelhető és megfontolandó elképzelései.

Pedig nem ártana sietni. Huszadik századunk két legmeghatározóbb, szervesen összefüggő, egymás hatásait a lelkekben felerősítő, s végső soron a nemzet normális fejlődésének gátat szabó sokkjának feldolgozását ugyanis elsősorban nem az értelmiség parttalan vitái, a politikusok szándékos vagy vétlen ügyetlenkedései nehezítik, teszik lehetetlenné. Hanem a feledés és a közöny.