A Jobbik és az iszlám a változó világban­­

Novák Előd eltávolítását és a Jobbik néppárti fordulatát többnyire belpolitikai okokkal magyarázzák az elemzők. Ami teljesen helyénvaló ­– de a nemzetközi háttér nélkül féloldalas értelmezés.

2013-ban, amikor Vona Gábort és pártját még erősen befolyásolta a hagyományos fasisztoid szellemiség, a pártelnök egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy „az iszlám Európa utolsó reménysége, a globalizmus és liberalizmus sötétségében”. Erre sokan felkapták a fejüket és visszakérdeztek: a magát katolikusnak mondó pártelnök hogy érti ezt – például az iszlám világban zajló keresztényüldözésekkel a háttérben?

Pedig a mondat második fele mindenre rávilágított.  Vona számára nem a katolikus vallás, hanem az ellenségkép volt a fontos: aki a globalizmus és liberalizmus ellen harcol, az valóban nem találhat jobb szövetségest az iszlámistáknál.

Mivel a nemzeti szocialista ihletésű világképben

mindenek előtt az ellenség a fontos,

a hisztérikusan gyűlölködő iráni iszlámisták ideális partnerek voltak. A nyugati világot, annak szabadságon alapuló értékrendjét és az ezt első helyen megtestesítő zsidókat (pardon: cionistákat) egyetlen ország sem átkozta olyan nyíltan, az állami politika szintjén, mint a mollahok köztársasága. A kicsorbult fegyverekkel operáló, megkopott európai ó-szélsőjobb helyett az erre fogékony embereket az iszlámisták vad indulatai ragadták magukkal – ezeket ugyanis nem fékezte semmiféle gátlás, nyugati típusú lelkifurdalás.

Nem is volt véletlen a virágzó partnerkapcsolatok rendszere: ha egy kicsiny településen jobbikos polgármestert választottak, ott azonnal találtak maguknak egy iráni testvérvárost.

A Jobbik komolyan vette az 1945 előtti ellenségképet: az 1945 utáni Európára olyannyira jellemző önvizsgálat teljesen hiányzott a szótárából. Mit érdekelték őket az iszlám országokban üldözött keresztények! Az üldözöttek iránti szolidaritás egy nemzeti szocialista szellemiségű pártban – amely maga is elsősorban másokat akar üldözni – ismeretlen fogalom. Ilyen kontextusban értelmezendő Vona Gábor iszlámbarátsága.

Iszlámistákkal a rothadt nyugati demokrácia és a zsidók ellen!

Ez a képlet teljesen logikus volt mindaddig, amíg az iszlám hívei Teheránban tartózkodtak és nem Röszkénél meg a Keleti pályaudvaron. Ebben a pillanatban ugyanis egy másik ellenségkép lépett működésbe: a nagyon is közeli és kézzelfogható idegen tömegek sokkal inkább szemet szúrtak a magyar átlagembernek, mint a globalizmus és liberalizmus elvont fogalmai. Ettől a pillanattól fogva a kormányzó Fidesz ellenségképével az iszlámbarát Jobbik egyszerűen nem tudott versenyezni.

A menekültek tömegei persze nem voltak mind iszlámisták, de az ellenségképre fogékony polgárokat ez nem érdekelte. A kormány pedig maximálisan kihasználta ezt. Sikerült egy félig-meddig eurokonform ellenségképet előállítania, amivel egy időre ismét átvehette a kezdeményezést a hazai politikában. Ennek persze megvan az előképe a magyar történelemeben: Hunyadi János vagy a hős egri várvédők, akik halált megvető bátorsággal tartóztatták fel az iszlám áradatot.

A Jobbik balszerencséjére ráadásul az iszlám vallású menekülteket itthon éppen a liberálisok és globalisták kezdték szeretgetni, mint üldözött kisebbséget. A párt számára lehetetlen helyzet állt elő. Az ő legjobb szövetségesei hirtelen a ballib tábor gyámolítottjai lettek.

Európában úgyszintén a baloldal az, amelyik kitűnik az (üldözött kisebbségnek tekintett) iszlám közösség gyámolításával. Ráadásul a radikális baloldal globalizmus-, liberalizmus- és Izrael-ellenes dühét nem korlátozza semmi, mert a haladó Európában csak a hagyományos szélsőjobboldali gyűlölködés tabu, a szélsőbaloldali alig.

Aki ma Nyugat-Európában utálni akarja a zsidókat, az jó eséllyel az iszlám-szélsőbal koalíciót választja:

az általuk szervezett tüntetéseken lehet akár zsinagógát ostromolni. Ezt a koalíciót semmiféle önvizsgálat, lelkifurdalás nem bénítja, gátlástalanul élheti ki indulatait – feltéve, hogy gyilkos dühét baloldali, polkorrekt jelszavak mögé rejti.

Így a hagyományos, háború előtti szellemben gyűlölködő Jobbik a mai Európában anakronisztikussá vált, elfogyott körülötte a levegő. Ezt értette meg Vona Gábor, ezért hajtott végre néppárti fordulatot és ezért szabadult meg azoktól az alvezéreitől, akik a régi stílushoz és a régi ellenségképhez ragaszkodtak.

A menekültválság átrendezte a politikai frontokat: Ausztriában például a régi nagy demokratikus pártok aláhanyatlottak, és az iszlámellenes szabadságpárt, valamint a multikultit pártoló zöldek vívták meg az elnökválasztást döntő csatáját.

A mai, korszerű európai szélsőjobb Európa-szkeptikus, nemzeti elkötelezettségű, antiglobalista, establishment-ellenes, de gyakran a régi szabadságjogokat védi a baloldali polkorrekt intoleranciával szemben. (Jogunk van az iszlámot bírálni, jogunk van a melegházasságot bírálni, jogunk van a bevándorlóktól elvárni az alkalmazkodást az európai értékekhez, stb.) Továbbá – micsoda idők! –

a modern szélsőjobb gyakran a zsidó állammal szimpatizál,

az ellenségem (iszlámisták) ellensége (Izrael) logika alapján, valamint az erős nemzetállami gondolat jegyében. A Fidesz, értékrendjét tekintve, inkább ebbe a táborba lenne sorolható.

Hogy a Jobbik ebben a konstellációban milyen új ellenségképet alakít ki magának, az izgalmas kérdés. Törzs-szavazói nyilván a régi ellenségképre fogékonyak. A modern európai radikális jobboldal ellenségképét a Fidesz nagyrészt lefedi – az egyetlen pont ahol nyilván nem rúg labdába, az az establishment-ellenesség. Ez utóbbihoz adjunk még (valamivel kevesebb) zsidó- és cigányellenességet, (valamivel több) iszlám-ellenességet: a Jobbik jövendő identitását valahol a régi és új ellenségkép határvidékén kell keresni.