A jelentések élő kertje

Írta: Láng Zsolt - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Politika

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

Láng Zsolt (Fotó: Rab Zoltán)

A körkérdésünkre adott válaszok közül korábban Beke Zsoltét, Demény Péterét és Király Kinga Júliáét olvashatták, ezúttal Láng Zsolt író, a Látó folyóirat szerkesztője válaszát közöljük.

*

A kérdésnek van politikai vonatkozása és van irodalmi vonatkozása. Én egyiknek sem vagyok a szakértője. Hogyan manipulálja a hatalom a zsidó témát, hogyan manipulálja a gyűlöletkeltést, hogyan tartja mederben, hol engedi ki és mikor, ilyenféle tapasztalataim persze vannak szép számmal, harminc évig úgynevezett kisebbségiként éltem Ceausescu diktatúrájában, ahol a törvény tiltott mindenféle faji, vallási, nemzetiségi megkülönböztetést, ennek ellenére nem lehetett teljes ember, aki magyarnak tartotta magát. De más a tapasztalat és más a szakértelem. Ráadásul a romániai magyar téma más természetű, mint a kérdésben megnevezett zsidó téma, mint ahogy a magyar- vagy a románellenesség sem ugyanaz, mint az antiszemitizmus. (Ellenben az antiszemitizmus emlékezete, „megfogalmazása” nélkül sokkal pontatlanabbul beszélnénk, vagy inkább hallgatnánk mindenféle mai diszkriminációról.)

A Kovács András és Barna Ildikó által szerkesztett, Zsidók és zsidóság Magyarországon 2017-ben című, épp a Szombat által kiadott szociológiai szakmunkában olvasom, hogy az utóbbi két évtizedben az antiszemitizmus mértéke konstans maradt, függetlenül az épp regnáló kormányoktól. Az antiszemita megnyilvánulások viszont, ha enyhén is, de csökkentek. Ami jelentheti azt, hogy valóban csökkentek, és azt is, hogy az érzékelésküszöb lett magasabb, és már csak a durva dolgok buknak át rajta. Ez nem túl szakszerű megállapítás a részemről, valószínűleg ezt az érzékenységet is mérni tudják. Először Berlinben, egy ott töltött év alatt, aztán máshol is megfigyeltem, a káros társadalmi jelenségek visszaszorításának milyen fontos szakmai feltételei vannak. Fontosak a szakszerűen kidolgozott módszerek, fontos a következetesség, fontos az iskolai nevelés, fontos a jelenség nyomon követése. A Tett és Védelem Alapítvány valódi szakmai szervezetként működik, amit az is bizonyít, hogy hamarosan Brüsszelben is irodát nyit, így a teljes európai térségre kiterjesztheti tevékenységét. (Csupán a neve hangzik kicsit furán magyarul, jobban is lefordítható volna az Action and Protection.)

Ami a téma irodalmi vonatkozását illeti, az ábrázolhatóság, a megjeleníthetőség alapkérdésként kerül előtérbe. Milyen módon, miféle eszközökkel, milyen szempontok szerint lehet a témát kifejezni. Nemcsak könyvtárnyi szépirodalmat kellene ismernie a válaszadónak, hanem több könyvtárnyi szakirodalmat is. Vannak, akik rendelkeznek ezzel a tudással, nekem viszont megint főképp csak véleményem van, amit, mert szeretek minden nekem feltett kérdésre válaszolni, megosztok a kérdezővel.

A kémiában azt nevezik disszociációnak, amikor bizonyos környezetben elemeire bomlik egy anyag, főképp gázokról van szó, de mihelyt a környezeti hatás, például a magasabb hőmérséklet megszűnik, visszaáll az eredeti összetétel. A zsidó témában is érzékelek hasonló disszociációt. Amíg beszélünk róla, úgy tűnik, változik a helyzet, de ahogy elhallgatunk, minden visszaáll. A téma bejáratott narrációja beleterel egy olyan történetbe, amelynek a „nyelve” nem hagy teret az új, élő érzetek, gondolatok számára. Bezáródnak a receptoraink és a detektoraink, mert már tudják, miként kell érezni, mit kell gondolni. Nem jönnek létre új kapcsolódások. És ha a téma nem tud a mába kapcsolódni, akkor kiürül, „hivatalossá” válik, elerőtlenedik: nincs hatása a jövőre. Mindig is azokat a könyveket éreztem közel magamhoz, amelyekben a gyerekhang kötetlensége, tágassága, végtelen szabadsága visszhangzik. Kertész Imre Sorstalansága vagy Avigdor Hameiri Daloló máglyája emiatt tudott elementárisan, máig tartóan hatni rám. Az igazi irodalomra is érvényes, amit a Tórára mondanak: „a jelentések élő kertje”.

támogatás

Címkék:2020-02, Írói körkérdés