A Holokauszt fejreállítása

Az alábbi karikatúra (címe: “A krematórium”), Vasco Gargalo portugál grafikus alkotása, a Cartoon Movement nevű honlapon látott napvilágot.

Mint tudjuk, a Holokauszt tagadása archaikus reakció: az egészen kis gyerek tagadja le a nyilvánvaló tényeket (mondjuk, hogy összetört egy vázát) mert annyira fél a következményektől. „Nem én voltam!” – kiáltja a gyerek ijedtében, a vázai cserepei között. A szülői szeretet elvesztése olyan súlyos veszedelemnek látszik, hogy ez minden egyéb megfontolást elnyom.

„Nem mi voltunk! A zsidók találták ki!” – kiabálják a Holokauszt-tagadók, mert a tények, amikkel szembe kéne nézni, olyan súlyúak, hogy erkölcsi összeomlással fenyegeti azt a közösséget, amely ebben bűnrészes volt. És az európai kultúra és az európai nemzetek többsége ebben – ki kisebb, ki nagyobb részben – sáros volt.

Gyakorlatilag ezen az úton járt a szovjetek által uralt kommunista világ: a „népi demokráciák” országaiban nem beszéltek a Holokausztról, vagy ha igen, annak jelentősége a kommunista világképben marginális volt. Nem tagadták le a Holokausztot – szóba sem került. (A szocialista Magyarországon a kommunista átlagnál jóval kedvezőbb volt a helyzet, az irodalomban, a kultúrában, történettudományban ez a kérdés nem volt tabu.)

A nyugati világban – a „szabad világban”, ahogy 1989 előtt mondtuk – a hatalom nem tett szájkosarat senkire, de a közfelfogás sokáig mégsem óhajtott a témával behatóan foglalkozni. A Holokauszt csak 1968 után jelent meg súlyosan a nyilvánosságban és inkább csak 1989 után kezdték felfogni, hogy olyan súlyú eseményről van szó, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta a nyugati civilizáció önmagáról alkotott képét. „A Holokauszt a német identitás része” – mondta néhány éve Angela Merkel kancellár – és ugyanez bízvást elmondható az európai identitásról is. S ez a folyamat globális szinten is megindult, amikor az ENSZ, a világ népeinek szervezete döntést hozott a Holokauszt emléknapról. Hogy Magyarországon és Kelet-Európában ugyancsak központi téma a Holokauszt emlékével való birkózás, azt nem kell külön elmesélni a Szombat olvasóinak.

A Holokauszt lenullázta az európai ember és az európai nemzetek pozitív önképét.

A hagyományos európai jobboldal, amelynek fontos a vallás és a nemzet, úgy próbálja a lehetetlen dilemmát megoldani, hogy a zsidóság kiirtásáért viselt felelősséget teljes egészében a németekre hárítja. Így viselkedtek Nyugat-Európa nemzetei 1968 előtt és ezzel a kihívással birkóznak Közép-Kelet-Európa nemzetei mostanság.

A nyugat-európai baloldal számára nemzet és vallás nem olyan kedves fogalmak, hogy sok energiát fecsérelne ezek tisztára mosására. Annál fontosabb számára a népről, az elnyomottakról, a kizsákmányoltakról kialakított pozitív képzet. A Holokauszt azonban őket sem kíméli: nemcsak a „nemzet” (leginkább az uralkodó elit és az államhatalom) hanem az istenadta nép is részes volt a Holokauszt bűneiben: ha másból nem, az elhurcolt és meggyilkolt zsidók javainak eltulajdonításából kivette a részét. Így tehát a Holokauszt a baloldal optimista világképét éppúgy lenullázta, mint a jobboldalét.

A törekvés ennek „kiigazítására”, a zsidókkal szemben érzett morális adósság megszüntetésére tehát a teljes politikai spektrumban működik.

Mivel a Holokauszt tudatosság Nyugat-Európában elég magas szintre jutott, az ezért viselt felelősséget a régi módon – a tények letagadásával, relativizálásával, másokra hárításával – nehéz elhárítani.

Itt lép be a képbe Izrael, a zsidók állama, amely nem passzív áldozat, hanem aktív politikai szereplő. Az 1945-1967 közötti időszakban, amikor a Holokauszt jelentősége csekély volt a köztudatban, Nyugat-Európában pozitív kép élt Izraelről. Ahogy a Holokauszt emlékezete egyre inkább a köztudat centruma felé mozdult, úgy vált a nyugati közvélemény egyre kritikusabbá a zsidó állammal szemben. Ahogy a náci népirtás súlya egyre nagyobb teherként nehezedett az európai kultúra önképére, úgy vált a „megszállás” (az 1967-ben elfoglalt Gáza és Ciszjordánia izraeli igazgatása) egyre inkább Izrael mitikus ősbűnévé.

A zsidókkal szembeni morális adósság lerázása a tények letagadásával vagy relativizálásával nem sikerült. De hamar megtalálták a kerülőutat: csak azt kell bebizonyítani, hogy a zsidók morálisan épp olyan alacsonyan állnak, mint az 1945 előtti Európa. Izrael állam súlyos bűnökkel való megvádolása, az „Izrael-kritika” mértéktelen túldimenzionálása ezt a célt szolgálja az európai köztudatban. „A zsidók úgy bánnak a palesztinokkal, mint a nácik bának a zsidókkal” lózung rendkívüli karriert futott be. Ez az egyszerű mondat tökéletesen alkalmas a zsidókkal szembeni morális adósság leírására. Eszerint a zsidók semmivel sem jobbak nálunk, tehát nem tartozunk nekik semmivel. A zsidók abszurd megvádolása egy újabb holokauszttal rendkívül népszerű: a civilizált Norvégiában például egy felmérés szerint a kérdezettek 38 százaléka egyetért ezzel az állítással.

A portugál rajzoló ennek az állításnak tökéletes vizuális megfelelőjét állította elő. A zsidó kellékekkel (kipa, Dávid-csillag) felruházott izraeli miniszterelnök a krematóriumba tolja a palesztinok koporsóját. A biztonság kedvéért még az Arbeit macht frei felirat is ott éktelenkedik a krematórium fölött. Ennél világosabban nem lehet kifejezni, hogy a zsidók a mai nácik.

Az alantas művet jegyző rajzoló szokás szerint közölte, hogy ő „nincs a zsidó közösség ellen”, csak „Izrael Palesztinokkal kapcsolatos politikája ellen van”.

Miután a nemzetközi zsidó szervezetek tiltakoztak a rajz ellen, Gargalo azt is kijelentette, hogy meg akarják fosztani a szólásszabadság jogától.

Nincs tudomásunk, hogy nemzetközi emberjogi szervezetek bírálták volna a rajzot. A mai progresszív Európa nem lát ebben semmi kivetni valót, az „Izrael-bírálatot” nem tiltja semmilyen törvény.

Így tehát a zsidók megvádolása genocídummal, ami nem más, mint a Holokauszt fejtetőre állítása, a mai haladó Európa felfogása szerint teljesen legitim eljárás. Nem kell a náci népirtást letagadni vagy relativizálni – sokkal hatékonyabb fejtetőre állítani, az áldozatot gyilkosnak kikiáltani. Ez remekül működik a szép, új Európában.

Mindezt már sokszor leírtuk és elemeztük – de sajnos időről időre meg kell állapítanunk, hogy e téren nyugaton a helyzet változatlan.

Aki a mai Magyarországon – teljes joggal – felhánytorgatja a jelenlegi kormány roppant ellentmondásos viszonyát az antiszemitizmussal és a Holokauszttal kapcsolatban, az ne hagyja figyelmen kívül a Holokauszt fejtetőre állításának nyugati gyakorlatát sem.

A humanista Európában a Holokauszt tagadása megvetendő és számos országban büntetendő. A Holokauszt – semmivel sem kevésbé amorális – fejtetőre állítása viszont széles körben tiszteletre méltó cselekedet.

A Holokauszt tagadása, relativizálása a retrográd 20. század terméke. A Holokauszt fejre állítása a haladó 21 századé.

A zsidógyűlölet megújul.