A hárítók, az elhallgatók meg a passzívok

Írta: Parászka Boróka - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Fotó: Facebook

Többszörösen nehéz helyzetben lennék, ha arra kellene válaszolnom erdélyi magyarként, milyen a zsidók és nem zsidók együttélése ma Magyarországon. Át kellene lépnem azon a téves, ám széles körben elterjedt meggyőződésen, hogy Erdélyben a helyzet „más”, mi erdélyiek „mások” vagyunk, ami a zsidó-nem zsidó viszonyt illeti. Azon az önmentő mítoszon, hogy Erdélyben „nem volt, és nincs” antiszemitizmus, ami mégiscsak van, imitt-amott (igyekszünk nem észrevenni, nem sajátnak tekinteni) az mind magyarországi import. Ráadásul nem is olyan régi behozatal, évtizedeken át „tisztán” éltünk mi itt Erdélyben, s ez az új transzszilván antiszemitizmus (ami nincs), egyszer csak itt lett, észre se vettük, hogy került ide. Jaj de kellemetlen, nem mi tehetünk róla. Erdélyi magyarként továbbá – a kettős állampolgársági, és a szavazati jogi vita össztüzében – a zsidók és nem zsidók együttéléséről (már másodszor írom le ezt a szókapcsolatot, és zavarba hoz, kik a „nem zsidók”) úgy kellene beszélnem, mintha ez az a magyar társadalom válságairól leválasztható kérdés lenne. A válságtünetekhez sorolom a xenofóbiát, a romaellenességet, a menekültellenességet, az erdélyi-ellenességet, az intolerancia számos formáját, a „nem magyarok” (vö. „nem zsidók”) megkülönböztetését, megbélyegzését, az idegenséggel szembeni elutasító és rendkívül erős mobilizációs tényezőket.

Nem áll módomban, hogy a magyarországi zsidók és nem zsidók együttéléséről írjak, a magyarországi menekültellenességről is csupán a sokadik, ámde hatástalan ténymegállapítást tehetném. Kívülálló, kizárt vagyok. Erdélyi magyarként az Erdély-ellenességet, az erdélyiek megbélyegzését, és korrumpálását (előbbit az ellenzék, utóbbit a kormány gyakorolja) is tehetetlenül szemlélem, és szenvedem. Napról napra nő a Magyarországgal szembeni távolság, és a Magyarországgal szembeni kiszolgáltatottság. Nem a „zsidók és nem zsidók együttélése” a kérdés ebből a perspektívából, hanem a teljes rendszer, amelyben minden identitás megkérdőjelezhető, szembe fordítható, kihasználható politikai érdektől függően. Az egyetlen dilemma, amelynek megválaszolására vállalkozhatom: van-e túl ezen a Magyarországnak nevezett strukturális csapdán kívül olyan entitás, amelyet valóban Erdélynek nevezhetünk, s amelyben másképp tevődnek fel a problémák, lehetőségek? Másképpen: van-e transzszilván alternatívája Magyarországnak, amelyben a „zsidók és nem zsidók együttélése” is másképp látszik, másképp értelmezhető. Értelmezhető egyáltalán.

Nem áltatom magam és az olvasót: Erdély nem volt „tiszta”, vagy „tisztább” mint Magyarország egyetlen pillanatig sem Trianon óta, ami az antiszemitizmust illeti. Ha volt különbség, az az volt: hogy itt több nemzetiség, felekezet élt együtt, a román nemzetállami nacionalizmus árnyékában működött a magyar antiszemitizmus (a román-ellenességhez, s az egyre radikálisabb romaellenességhez igazodva).  Itt a magyar kisebbség áldozati szerepe és tudata eltakarta a holokausztot. S mivel számottevő zsidó közösség nem maradt – egy-két nagyvárost, mondjuk Nagyváradot, Kolozsvárt leszámítva – senki sem tudott és akart arra figyelmeztetni: talán nem az erdélyi magyarok a legnagyobb, és egyedüli áldozatai a huszadik századi történetnek. Még tovább: arról sem nagyon tudott, sem akart beszélni senki, hogy az áldozati szerepek és a tettes szerepek mégiscsak összeérnek, keverednek, Észak-Erdélyben mindenképpen. A román hatalom, különösen a Ceausescu rendszerben, megbélyegezte a magyarokat, mint „horthystákat” – így kollektíven. Az erdélyi magyar zsidók mit tehettek volna hozzá ehhez, vagy mit vehettek volna el ebből a vádból? És mit kezdhettek mindezzel az erdélyi magyarok, a háború utáni másod- és harmadgeneráció? A kollektív megbélyegzést visszautasítani, de a történelmi emlékezés felelősségét vállalni: ennek módját ma, igazán, Erdélyben kevesen keresték, és még kevesebben találták meg. Különösen úgy, hogy a rendszerváltás óta a Magyarországról táplált Horthy-nosztalgia egyre erősebb.

Volt néhány fontos esély a történelmi csapdákból való kilépésre az utóbbi évben – mindegyik elbukott. Elbukott a hetvenéves holokauszt megemlékezés is: nem sikerült sem tematizálni, sem megfelelő emlékműveket, emlékhelyeket kitalálni, meg sem sikerült fogalmazni igazán, hogy is viszonyuljon Erdély a hét évtizeddel ezelőtt történtekhez, és az azóta elkönyvelt veszteségekhez-kopásokhoz. Újraindult egy rossz ízű vita: elsősorban a román és a magyar sajtóban, arról, hogy „ki volt a hibás”, vagy „ki volt inkább a hibás”. És elkezdődött ugyanaz az önfelmentő játszma, amelyet a második világháború óta játszik Erdély és Románia.

Az egykori uralkodó, Mihály király halála, állami temetése, s a hivatalos búcsúztatáshoz tartozó múltidézés megfelelő pillanat lett volna ahhoz, hogy a magyarországi (észak-erdélyi) holokauszt mellett a romániai holokauszttal szembenézzen az ország. A korábbi hárítás-versengést felváltsa a konszenzuskeresés. Ehelyett a nosztalgikus royalizmusba merült a teljes ország, magyarok, románok egyaránt. A megszépítő emlékezésbe nem fért bele, hogy történt a transznisztriai deportálás, a iasi vagy a bukaresti pogrom. Ez persze a román, és a magyar emlékezet-mechanizmusokat minősíti. A nosztalgia, a kitalált- és az eltagadott múlt körül szerveződő konszenzus mindent fölülír, még a román-magyar konfliktusokat is.

És hol maradnak mindebből a zsidók? Az a kevés zsidó, aki még Romániában, Erdélyben él? És azok, akik visszalátogatnak, pénzt küldenek temető-ápolásra, zsinagóga rendbetételre? Kimaradnak a magyar-román adok-kapokból is, és a királyi idők nosztalgiájában való egymásra találásból is. Nincs kezdeményezés, nincs vita, nincs számonkérés, nincs párbeszéd. Egy-két imaházat, közösségi teret sikerül átalakítani, élővé tenni: kulturális központként, találkozóhelyként. De mindemögött nincs stratégia, nincs ötlet, nincs különösebb mondanivaló sem. Ahol van elég elszánt, rátermett, élelmes ember – mindegy, hogy magyar, román vagy zsidó – ott elindul egy-két elszórt kezdeményezés, amelynek legfeljebb csak köszönő viszonya van azzal, mit éltek át egymással és egymás ellen ezek a közösségek.

Tíz éve működik ugyan Szilágysomlyón az Észak-Erdélyi holokauszt múzeum, de nem vált valóban erdélyi központtá. Félreeső is, a sokak által látogatott erdélyi turisztikai célpontoktól távol található. Az megy oda, aki nagyon akar. Nincs együttműködés a többi erdélyi múzeummal, nincs közönségszervezés, nincs programcsere. Pedig egy jól működő, a teljes Erdélyt átfogó emlékezetközpont mindenkinek érdeke volna: a románoknak és a magyaroknak is, hogy az évtizedes játszmákat végre le lehessen zárni, és a zsidóknak is, hogy a nyommentés ne legyen esetleges, feltételes. És legfőképpen azért, hogy egy, a tabukon, elhallgatáson túllépő, innovatív módon kialakított, párbeszédsegítő emlékező-térben elinduljon valamiféle közös, eleven közösségi élet. Valamiféle magyar-zsidó-román új transzszilvanizmus. Kinek a dolga ez? Mindenkié? Sem a hárítás, sem az elhallgatás, sem a passzivitás nem működik, mert még a végén elindulunk az elmagyarországiasodás útján.

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017