A hallgatás beleegyezés

“Állást kell foglalnunk. A semlegesség az elnyomót segíti, az áldozatot soha. A hallgatás a kínzót bátorítja, a kínzottat soha.”[1]

„[…] És ha nő tesz fogadalmat az Örökkévalónak […] Ha azonban megtiltja az atyja neki, amely napon meghallja, minden fogadalmai és megszorításai, melyekkel megkötötte magát, nem állnak fenn; az Örökkévaló pedig megbocsát neki, mert az atyja megtiltotta neki. Ha pedig férjhez megy […] és meghallja a férje, amely napon meghallja és hallgat, akkor fennállnak fogadalmai, és megszorításai, melyekkel megkötötte magát, fönn fognak állni. Ha azonban, amely napon meghallja a férje, megtiltja neki, akkor megsemmisíti fogadalmát, mely rajta van, vagy ajkai kijelentését, mellyel megkötötte magát, az Örökkévaló pedig megbocsát neki.”[2]

A Mátot hetiszakasz elején Mózes elmondja Izrael törzsfőinek a fogadalmak érvénytelenítésével kapcsolatos törvényeket. Amit az idézett részben olvashatunk, egyrészt a nők társadalmi helyzetét is láttatja, de van egy másik nagyon fontos gondolat is ebben az idézetben. Mégpedig az, hogy a férfinek minden esetben “azon a napon kell cselekednie”, amikor tudomására jut a nő fogadalma. Ha az apa vagy a férj nem emel kifogást, amikor tudomást szerez a fogadalomról, akkor a nő fogadalma érvényes. A Talmudban, a Nedárim traktátusban[3] a rabbik azt mondják, hogy a fogadalmat tevő jelenlétében való hallgatás megerősíti a fogadalmat, és csak szavakkal – késedelem nélkül kimondva – lehet a fogadalmat érvényteleníteni. Egyszerűen fogalmazva: a hallgatás beleegyezés.

A Sábát traktátus még ennél is tovább megy: bárki, akinek lehetősége lett volna fellépni családtagja, vagy akár a városában élők bűnös magatartása ellen, sőt az egész világ bűnös magatartása ellen, de nem tette meg, az felelősségre vonható azok bűneiért.

כׇּל מִי שֶׁאֶפְשָׁר לִמְחוֹת לְאַנְשֵׁי בֵיתוֹ וְלֹא מִיחָה — נִתְפָּס עַל אַנְשֵׁי בֵיתוֹ. בְּאַנְשֵׁי עִירוֹ — נִתְפָּס עַל אַנְשֵׁי עִירוֹ. בְּכָל הָעוֹלָם כּוּלּוֹ — נִתְפָּס עַל כָּל הָעוֹלָם כּוּלּוֹ.[4]

Könnyen belátható, hogy ha a szülők nem emelik fel szavukat, amikor a gyerekek rosszul viselkednek, az súlyos következményekhez is tud vezetni, amikor a közösségünkben a felnőttek helytelenül viselkednek, a felszólalás elmulasztása – akár a feltűnés keltésétől, akár az emberek megosztásától való félelem, akár a konfrontáció elkerülésének vágya miatt – szintén káros következményekkel járhat. A hallgatásunk nem csak másoknak, hanem saját magunknak is kárt okozhat. Vagyis a hallgatás időnként több, mint beleegyezés, cinkossá válhatunk általa.

Milyen gyakran hallgatunk, amikor igazságtalanságot vagy kegyetlenséget látunk? Kötelező nevetéssel reagálunk-e, amikor egy becsmérlő viccet hallunk, vagy tudtára adjuk a vicc mesélőjének, hogy sértőnek találjuk? Hogyan reagálunk, amikor egy barátunk megosztja a szomszédunkról szóló hamis pletykát, ha valakit igaztalanul vádolnak meg? Mit mondunk, ha a politikai vita tisztességtelen? Elmegyünk-e szavazni, vagy otthon maradunk, és ezzel beleegyezünk a regnáló hatalom döntéseibe? Szembeszállunk-e a hazugságokkal, igazságtalanságokkal, bántásokkal, vagy inkább elkerüljük a konfrontációt? Ne feledjük, a hallgatás beleegyezés. (Persze, vannak kivételek, például bármiféle erőszak!)

A Talmudban van egy ággádikus utalás[5] három nem zsidó prófétára: ők Jób, Jitró és Bileám. Amikor a fáraó arról határozott, hogy megöli a születendő héber kisfiúkat, az ő véleményüket kérte. Bileám azt mondta neki, hogy ölje meg őket, Jitró azt kérte, hogy kímélje meg őket, Jób pedig, aki nem értett ugyan egyet a tervvel, nem szólt semmit. Jób, aki bár nem volt tökéletes, de nem is volt vétkes semmilyen konkrét bűnben, ezzel olyan emberré vált, mint aki súlyos tettet követett el. Tétlenül állt egy olyan helyzetben, amelyben életeket menthetett volna.

A Talmud és a Tóra egyértelműen hősként tekint Jitróra, Mózes apósára, a hagyomány úgy tekint rá, mint olyan valakire, aki segített a zsidó népnek, és az ággáda szerint megpróbálta megmenteni őket. Bileámot korának gonosz prófétájaként ábrázolják, aki megpróbálta megátkozni az izraelitákat. Jitró ’megmentő’, Bileám ’elkövető’, Jóbnak pedig a ’szemlélődő’ szerep jutott – és ezért meg is bűnhődött.

A holokauszt idején a zsidóság túlélési aránya a különböző országokban 5 és 95 százalék között mozgott, ez a különbség pedig a kívülállók, szemlélődők viselkedéséből fakadt. Például a nácikkal való együttműködés 90 százalék feletti halálozási arányt eredményezett Lengyelországban és Litvániában, a széles körű, aktív mentőakciók pedig 95 százalék feletti túlélési arányt Dániában és Bulgáriában.

Ha üldöztetés vagy bűncselekmény történik, a jelenlévőknek fel kell szólalniuk, vagy fel kell lépniük a bűnös ellen. Ennek ellenére sokszor azt mondjuk, „úgysem rajtam múlik, mit tehetek én, nem számít, hogy mit gondolok, vagy mit akarok…” Talán nem tudjuk megmenteni az egész világot, de igenis felelősek vagyunk. Ha nem teszünk semmit, bűnrészesek leszünk. Ahogy Löw rabbi, a prágai Maharal[6] írta: “Lehet valaki egyénileg jámbor, de ez a jó szándék elhalványul a bűn mellett, ha nem tiltakozik a kialakulóban lévő közösségi rossz ellen. Az ilyen jámborság nemhogy nem fogja elhárítani a közelgő rosszat, hanem az ilyen jámbor személy felelősségre vonható lesz azért, mert képes lett volna megakadályozni azt, de nem tette meg.”[7]

„Mert ha te most néma maradsz, máshonnan támad majd a zsidók számára menekvés, de te és családod elpusztul! Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királyi méltóságra?!”[8]

 

Jegyzetek 

[1] Elie Wiesel, The Night Trilogy: Night, Dawn, The Accident.

[2] 4Móz 30:2-9.

[3] BT Nedarim 70a.

[4] BT Sábát 54b:20.

[5] Semot Rabba 1:9.

[6] Júda Löw ben Becalél, 1512-1609.

[7] https://www.myjewishlearning.com/article/no-neutrality-silence-is-assent/

[8] Eszter 4:14.