A gyűlölet nélkülözhetetlen tárgyairól

Írta: Szerbhorváth György - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Hosszú ideig úgy lehetett érzékelni, hogy a zsidóság és a vészkorszak témái nehezen, és kevesek számára válnak a magyar irodalomban megközelíthetővé. Az utóbbi évtizedben mintha változni látszana a helyzet. A történelmi múlt miatt továbbra is súlyos témák ezek, de mintha az írók felszabadultabban, kíváncsibban, másrészt dacosabban nyúlnának hozzájuk, és a téma bekerült az irodalmi közbeszéd fókuszába. Egyetért-e helyzetértékelésünkkel, vagy vitatja azt? Hogyan látja a jelenséget, és milyen okoknak tudható be, ha van változás? – kérdeztünk írókat, irodalmárokat, filozófusokat.

Szerbhorváth György

A körkérdésünkre adott válaszok közül korábban Beke Zsoltét, Demény Péterét, Király Kinga Júliáét, Láng Zsoltét, Molnár T. Eszterét és Szécsi Noémiét olvashatták, ezúttal Szerbhorváth György író, újságíró, szociológus, a Regio folyóirat szerkesztője válaszát közöljük.

*

Nincs szörnyűbb írói fogás, mint amikor a szerző azzal kezdi, hogy „amikor a témáról gondolkodtam…” Most mégis így kell kezdenem, mert amikor úgymond a körkérdésre adott válaszon merengtem – zsidó téma a kortárs kultúrában –, még kedvező jelek jutottak az eszembe. Hogy egy példát mondjak, munkahelyi folyóiratunkban, a Regióban rendszeresen szerepelnek a zsidóság történetével foglalkozó tanulmányok, és jómagam is írtam a holokauszt jugoszláviai vonatkozású munkáiról.

Aztán az utcán szembejött a plakátvalóság: a két indexes újságíró-kolléga arcképe, mögöttük az izraeli zászló, alul az antiszemita kijelentések, utalások. „Mi is a határon túlról jöttünk” – e felirat szerepel a plakáton, és mivel én is a határon túlról, a Vajdaságból jöttem Budapestre, külön ízlelgethetem ezt a mondatot.

Ilyeténképpen hát a „zsidó téma” valójában antiszemitizmust jelent a „kultúrában”, utóbbit tehát idézőjelbe tehetjük, és egyedül a kortárs szó jelenti azt, ami.

Az ügy pedig éppen azért vált „határon túlivá”, mert a két újságíró egy szélsőjobbos (oké, „csak” nemzeti radikális) rockbanda dalán élcelődött, meg a focin. A másik oldalról, a „hívek” az egészet viszont leöntik a határon túlisággal, mert a dunaszerdahelyi focicsapat himnusza (!), a stadionavatón felvidéki gyerekek szerepeltetésével, általuk előadva már-már a nemzet új himnuszává válik, „mert egy vérből vagyunk”. Pedig dehogy vagyunk egy vérből, sok vérből vagyunk, ajánlom mindenkinek, hogy csináltassa meg a DNS-mintáját, rólam is kiderült, hogy 2,5 százalékban askenázi zsidó vagyok.

A fejemben (értsd: nyelvemben, kultúrámban) viszont általában magyar, habitusomban, mentalitásokban meg balkáni is, kelet-közép-európai is, és nyugat-európai, ráadásul 12,5 százalékban ír, skót és velszi. És hát határon túli, amit persze sem lemosni nem kell, sem nem is akarom. Mert nem akarok senkit sem kizárni, értelemszerűen sem magamat mindabból, ami kortárs és kultúra. És zsidó téma. Csak hát mi is az a zsidó téma?

Szűkebb hazámban, a Vajdaságban ilyen nem is igen van, ahogyan Szerbiában sem. Arra tájt kevesebben is éltek a zsidók, így Szerbiában a nácik már 1941-ben könnyed gyorsasággal megoldották a zsidókérdést, a Vajdaságban meg 1944-ben, hathatós magyar csendőri segítséggel. A kollektív emlékezetben ez azonban alig van jelen, különösen nem a vajdasági magyarokéban. A legegyszerűbben mindig is azzal tudták le, hogy „nem mi voltunk”, és különben is, 1944 végén épp a vajdasági magyarokon álltak vérbosszút a szerbek, épp amiatt, amit a magyar hatóságok követtek el 1942-ben Újvidéken és környékén. És mivel kisebbségben élünk, mondhatni a többség elnyomása alatt, igazán megérthetik mások, hogy elég nekünk a saját dolgunk.

Szerbia különben is szürreális hely, bár Magyarország lassan behozta. Legutóbb Szabadkán történt egy bizarr eset, amely „zsidó téma” is lett. Merthogy a város vezetése elhatározta, hogy posztumusz díszpolgárrá avatják a város szülöttét, Danilo Kišt, halálának 30. évfordulója alkalmából. Azt most hagyjuk, hogy a híres író tényleg Szabadkán született – és a magyar források szerint Kiss Dániel néven –, de hamar Újvidékre került a család, majd következett a vészkorszak forgataga, melyben édesapja, a magyar zsidó eltűnt Auschwitzban. Kiš életművének egy része épp az apa kereséséről szól. De magának az esetnek a lényege, hogy Mirjana Miočinović, az író özvegye tiltakozott a döntés ellen (ebben aztán támogatta őt 160 jeles közéleti szerbiai személy), amelyet ennek ellenére a szerb-magyar szabadkai koalíció mégis ellenszavazat nélkül hozott meg, miután a bíróság (!) is kimondta, hogy a város azt tehet, amit akar. Mirjana Miočinović szerint a döntésnek egyértelmű politikai okai voltak, egyfelől azért, mert a polgármester, Bogdan Laban a nemzeti radikálisnak mondható, bár kvázi européer Szerb Haladó Párt tagja, aki több korrupciós ügybe keveredett már bele, és a viselkedése is elképesztő, a kocsmai atrocitásokig bezárólag. Az egyébként teatrológus Miočinović éppen amiatt tiltakozott, mert Danilo Kiš egész élete, művészi és erkölcsi hitvallása, értékrendje éppen szöges ellentéte annak, amilyen a Szabadkát leuraló koalíció kultúrpolitikája – legyen az éppen a szerb vagy a magyar nacionalizmus. Mert most éppen szépen megvan egymás mellett egyik is, másik is.

Persze, az ilyen típusú provinciális lokális elitnek is kell valaki, akit maga előtt lobogtat, bizonyítván, hogy ugyan nemzeti érzelmű, de hát íme, egy jeles kozmopolita írónak állítanak most emléket, annak a Danilo Kišnek, akit a kommunisták üldöztek el annak idején Szerbiából. Aki a multikulturalizmust is jelképezi, „ami Szabadkát is”, mondják, hiszen magyar és szerb származású. Hovatovább: zsidó. Ergo minden kritérium ki van pipálva, mindenki örülhet.

Azt most hagyjuk, hogy a szabadkai közgyűlés képviselői közül vajon hányan néztek bele egyáltalán Danilo Kiš műveibe. Hogy ki is volt ő. Vagy hogy miért és kik is üldözték el Belgrádból. Mert nem a kommunista párt szállt rá, hanem éppen a belgrádi, de mégis vidéki, azaz provinciális nacionalista kritikusok, akik plagizálással és minden egyébbel vádolták meg, ami mögött részben a burkolt antiszemitizmus is ott volt, noha Kiš számára a zsidóság mint a családi múlt része volt fontos, nem pedig mondjuk a vallásos identitás. Hovatovább úgy vált a szerb irodalom klasszikusává, hogy tehát magyar-zsidó apától és montenegrói anyától származott, magát pedig az utolsó jugoszláv írónak nevezte, amikor az ország kezdett szétesni.

Mégis rejtély, hogy Danilo Kišt miért akarta a tiltakozások ellenére is így vagy úgy kisajátítani a hatalom. A szerbiai, a vajdasági és a szabadkai szerb és magyar politikai elit emlékezet- és kultúrpolitikájába mindez ugyanis csak úgy illeszthető be, hogy Kiš antikommunizmusát emelik ki, antinacionalizmusát viszont nem. Vagy hogy azzal, hogy Kiš kapcsán kiemelik zsidó származását, letudják a holokausztra való emlékezést, amit úgyis kizárólag a német fasiszta rezsim számlájára írnak. Holott, akárcsak a magyar esetben, a megszállt Szerbiában a szerb quisling állam képviselői, a rendőrség is részt vett a zsidók elhurcolásában és kifosztásában. Kiš díszpolgársága így vált valamiféle díszzsidósággá – ő a mi írónk, a mi magyarunk, a mi szerbünk, a mi zsidónk… A miénk, és nem a tiétek…

Szerbia, vagy akár a vajdasági magyarok esetében is azt hihettük, hogy a délszláv háborúk lezárultával, Slobodan Milošević bukása után, a 2000-es években elindul egyfajta normalizáció a kulturális életben és a történelmi emlékezet terén. Elindul a szembenézés, a felelősségvállalás, és ennek számtalan pozitív jele is volt, vagy akár van is, így például a szabadkai rendező, Urbán András munkásságát is kiemelhetném, aminek egyik jellemzője a nemzeti mítoszok szétcincálása. Csakhogy ami az elitművészetben – hogy így nevezzük – megtörténik, annak éppenséggel nincs hatása arra, hogy a populista politika ne azt tegyen, amihez kedve szottyan, a lehető legeklektikusabb módon. Ez persze sem nem szerb, sem nem magyar sajátosság vagy különlegesség, hanem mint korszellem lebeg felettünk ma az ellenségkeresés és -gyártás. Így lettek a menekültekből migránsok, a fő veszély, és a tőlük való kollektív rettegés telepedett rá Szabadkára és Budapestre is. Pedig elvétve látni menekülteket, de a gyűlölethez nem is kellenek, ahogy az antiszemitizmushoz sem kell zsidó. Ahogyan a lehatárontúlizáshoz sem kell éppen határon túli – mert azt is hozzá kell tenni, hogy a magyar társadalom egy része számára a határon túli magyar idegennek számít, akit szintúgy lehet gyűlölni, mert elveszi a munkánkat, beépül a hatalomba, és sorolhatnánk tovább a kliséket.

Ha a kultúra fogalmát tágabban értelmezem, úgy menthetetlennek látom a dolgok állását. Mert abban az értelemben aligha javult, hogy az emberek egy részének, illetve a politikumnak ugyanúgy van szüksége „zsidóra”, mint régen, azaz mint a félelemkeltő és egyben gyűlölhető idegenre, legyen az ma is zsidó, migráncs, vagy éppen akármilyen értelemben határon túli, aki gátlástalanul betör a „mi” világunkba.

támogatás

Címkék:2020-02

[popup][/popup]