A francia értelmiség színeváltozásai

Ma, a francia elnökválasztás napján különösen aktuálisnak tűnik februári lapszámunk cikke a francia szellemi elit ideológiai átrendeződéséről.

A nemzetközi sajtót és akadémiai irodalmat olvasgatva sokszor találkozunk azzal a megállapítással, hogy korunk francia értelmiségije inkább befelé, a nemzeti ügyekre fókuszál, továbbá pesszimista: a nagy elődökkel ellentétben már nincsenek igazán globális ambíciói.

Az emberiség nagy kérdései, a hatalom működése, az egyenlőtlenségek természete, a globális kihívások ügye helyett egyre többször azt vizsgálgatja, hogy „kik vagyunk mi?”, „mit rontottunk el?” és „merre tartunk?”. Persze a háború utáni harminc dicsőséges esztendő alatt nem is voltak a belső problémák annyira súlyosak és láthatóak Franciaországban, mint a hetvenes évektől kezdve, de az efféle kérdésfeltevés egy egykori nagyhatalom és mai középhatalom esetében természetesen a nemzeti identitásválság holtbiztos jele.

Egy másik, legalább ilyen érdekes megállapítás szerint az univerzalizmusban magát sokáig jól érző, elsősorban – de nem feltétlenül pártpolitikai értelemben –

baloldali értelmiség már nem uralja úgy a francia közéleti vitákat,

ahogy néhány évtizeddel ezelőtt tette. Ma, úgy tűnik, a vezető, látható francia értelmiség, vagyis a legérdekesebb és legtöbb vitát generáló munkákat kiadó szerzői kör inkább jobboldali. Más, elsősorban baloldali szóhasználat szerint pedig egyenesen „reakciós” – bár ennek az értelmiségi körnek egy része éppen a baloldalról érkezett erre az állítólagos jobboldalra, ami azt sugallja, hogy bonyolult(abb) jelenséggel állunk szemben. Természetesen a vezető értelmiség jobboldaliságából (vagy a baloldal általi elutasítottságából, ami nem ugyanaz) következhet a nemzeti ügyek hangsúlyozása, a befelé figyelés, illetve időnként a baloldalinak, esetleg liberálisnak tartott univerzalizmussal, azaz a felvilágosodással, a forradalom örökségével szembeni gyanakvás.

A szóban forgó, befolyásos, néha celeb szerepbe kerülő értelmiségiek egy része – így Alain Finkielkraut és Éric Zemmour – egyébként zsidó származású, ami különösen fontos annak fényében, hogy az értelmiséget és a francia társadalmat megosztó nemzeti identitásválság egyik legfontosabb kérdése, törésvonala mára az iszlám és a bevándorlás ügye lett. A baloldali manifesztójával nagy sikert elérő Stéphane Hessel, vagy a XXI. századi jövedelmi viszonyokról vaskos kötet író Thomas Piketty inkább szabályt erősítő kivétel, mintsem főszabály. A mai Franciaországban láthatóan

nagyobb botrányt lehet kavarni egy iszlámról szóló kötettel,

mint az egyenlőtlenségek természetének vizsgálatával.

Az elmúlt években sorra jelentek meg a kötetek, melyek így vagy úgy, de azt sugallták, hogy a bevándorlással, a multikulturalizmussal, az asszimiláció hiányával, végső soron pedig az iszlámmal gond van. A magyar olvasók számára talán Michel Houellebecq Behódolás című regénye a legismertebb ezek közül, hiszen ezt a kötetet magyarul is olvashatják. A kötet nem egyszerűen Franciaország etnikai-vallási-politikai átalakulásáról, „iszlamizálódásáról” szóló antiutópia, hanem a „kollaboránsnak” tartott francia pártok metsző kritikája is: a történetben a mérsékelt iszlámista elnökjelölt ugyanis nem egyedül, hanem a – nyilván – széplelkű, antirasszista baloldal és a mérsékeltek segítségével jut hatalomra 2022-ben, a „köztársasági front” keretében lenyomandó Marine Le Pen ellenében. A Charlie Hebdo elleni merénylet napján megjelenő kötet szerzője, ha másra nem is, a korszellemre, a franciákat foglalkoztató nagy kérdések egyikére biztosan jól ráérzett. Houellebecq egyébként sajtóinterjúiban nyíltan kifejti ide vonatkozó politikai nézeteit is, hogy tudniillik a Brexitnek és az Európai Unió összeomlásának szurkol, valamint gyanakodva tekint a felvilágosodásra, s álláspontja szerint a feminizmus demográfiai okokból (értsd: a migrációs népesség növekedése, azaz nyilván az iszlám terjedése miatt) vereségre van ítélve.

Nem éppen feminizmusáról híres a botrányhős újságíró és politikai kommentátor, Éric Zemmour sem, aki algériai szefárd zsidó család algériai leszármazottja, s mint elemzői rámutatnak, maga is a köztársasági integráció „terméke”. A „férfiasság elvesztéséről” és a patriarchátus – számára – láthatóan szomorú kihalásáról már korábban is könyveket megtöltő Zemmour legnagyobb könyvsikere a 2014-ben boltokba került

Le Suicide français (A francia öngyilkosság).

A könyv az elmúlt negyven év Franciaországának és egyben a 68-as generációnak portréját festi meg a sötét, pesszimista színekkel; azt állítva, hogy filozófiájukkal hozzájárultak a francia nemzet, kultúra, az ismert „rend”, a hatalmi struktúrák káros bomlásához.

A média által gyakran foglalkoztatott, hivatásos provokátornak tartott Zemmour egyébként a Vichy-rezsim körüli vitákat is újranyitotta az említett kötetében, hevesen kritizálta ugyanis Robert Paxton történész egykor úttörő, a történettudomány által ma már széles körben elfogadott Vichy-elemzését, amikor azt állította, hogy a Vichy-rendszer francia zsidókat mentett. Ebből „a Vichy-rezsim rehabilitációja” fedőnév alatt természetesen nagy purparlé kerekedett a francia közéletben. Zemmour ráadásul nem mindig ennyire finnyás az áldozatmentést és a deportálásokat illetően. Egy, a Corriere della Sera olasz lapnak adott interjújában például sugallta, hogy a franciaországi muszlimokat deportálni kellene, még ha ez irreális dolog is (2016 végén ezért az interjúért 3000 euró bírság megfizetésére kötelezte a másodfokú bíróság, pár nappal ezután viszont 50 000 eurós kártérítést kapott az iTélé csatornával folytatott perében, a csatorna ugyanis az interjú következtében felbontotta a szerződését). A nemzetközi figyelmet is kiérdemlő újságíró legutóbb 2016 végén sokkolta a közvéleményt, amikor azt fejtegette, tiszteli a terroristákat, akik még hajlandók meghalni azért, amiben hisznek.

Bár Houllebecq és Zemmour az „új reakciósok” két emblematikus figurája, idesorolják a lengyel zsidó származású Alain Finkielkraut filozófust is, aki legutóbb 2014-es, L’identité malheureuse (A boldogtalan identitás) című könyvében

ostorozta az integráció kudarcát és az iszlám problémáját,

fellépve a párhuzamos társadalmakat építő franciaországi multikulturalizmus ellen. (A kötet címe olyannyira szimbolikussá vált a francia közéletben, hogy 2016-ban Alain Juppé volt kormányfő, aki sokáig a jobboldali republikánusok vezető elnökjelöltje volt, a „boldog identitás” hívószavával kampányolt). Egy idő óta a baloldali Michel Onfray is kiérdemelte helyét e panoptikumban, miután kritizálta az „old school” embereket (értsd: „az egyszerű kisembert”) magára hagyó, csupán a marginális kisebbségeket, a migrációt támogató baloldalt. Onfray szerint ez a politika váltotta ki a Nemzeti Front felemelkedését is.

Könnyű e szerzőket reakciósnak és jobboldalinak tételezni, gyakran meg is történik – mint ahogy az sem ritka, hogy Marine Le Pen és a Nemzeti Front szándékos vagy akaratlan segítésével is megvádolják őket. Csakhogy a háttérben a Nemzeti Front politikája is változik, távolodik saját, nyíltan rasszista hagyományaitól és egyre erőteljesebben beszél a hagyományos szekuláris köztársasági értékek védelmére hivatkozva a francia zsidó közösséghez is. Utóbbi pedig, ha lassan is, de nyit ezekre az érvekre.

Vagyis lehet, hogy az „új reakciósok” sok szempontból reakciósok – gondolok itt például a nők, a személyes szabadság dolgában kifejtett véleményeikre, vagy – Zemmour deportálós megjegyzése esetében – a kollektív megbélyegzés mechanizmusainak a felélesztésére. Ez azonban nem zárja ki annak elismerését, hogy olyan releváns politikai-kulturális kérdéseket feszegetnek, melyekre a baloldali és a liberális véleményformálók nem reflektálnak, és amelyekre van érdeklődés és kereslet, s nem feltétlenül a hagyományos, XX. századi jobb-bal dimenzióban.