A boldogtalan identitás

„Nagy mennyiségű intelligenciát fektethetünk be a tudatlanságba, amikor mélységesen szükségünk van illúzióra”.

Részlet Alain Finkielkraut könyvéből[1]

Jean-François Chemain, aki a történelem, a földrajz és a közoktatás tanára egy párizsi külvárosi gimnáziumban, meséli, hogy egy órán, aminek a címe, „érzékenyítés az erőszak iránt”, a diákoknak egy fényképet mutattak, amelyen kamaszok egy csoportja ütlegel és rugdos egy náluk kisebbet. Amikor arra kérte őket, hogy kommentálják a képet, meg sem szólaltak. A tanár megdöbbent: „Nem reagáltok semmit?” Egyre türelmetlenebb lett: „Semmi nem háborít föl benneteket?” Végül Hameur, aki mintha az osztály többi fiú tagja nevében beszélne, megtörte a csöndet: „Hát, ha többször is megütötték, nyilván okot adott rá! – »Nyilván okot adott?« Hogyhogy? – Hát biztosan nem adta meg nekik a tiszteletet, ezért verték meg. Különben miért tették volna?” Egy másik tanuló, Suvayip rálicitált: „Ha egy fiút megvernek, akkor általában az azért van, mert nem adta meg a tiszteletet. Ha lányról van szó, akkor azért, mert lelépett. Semmi különös nincs ebben. Nem is értem, hogy miért kell erről beszélni.”

A tanár azt hitte, ezzel a képpel – minden különbségen túl – megérinti a diákok szívét. Az osztály heterogén volt, a tanár a közös érzékenységre apellálva próbálta megbélyegezni a csoportos verést. De várakozása csalókának bizonyult:

a közös szív a bandáért, és nem annak áldozatáért dobogott.

Így halt el a remény, hogy a származásuk, hitük, életmódjuk szerint különböző egyének egyetértésre jutnak a rossz egyetemes definíciója körül. Nem kapcsolja őket össze sem a jó élet ideális modellje, sem az, ami Rousseau-nál úgy jelenik meg, mint a veleszületett irtózás attól, hogy embertársunkat szenvedni látjuk.

A Le Monde egyik újságírója egy éjszakai zavargás után elment Amiens északi körzetébe. Észrevette, hogyan sorakoznak egymás után a szürke házak, a homlokzatokra szerelt parabolaantennák, hogy mennyire kevés az élénkséget hozó üzlet, és az döbbentette meg a legjobban, hogy

„a tájképről reménytelenül hiányoznak a nők”.

Egyetlen mondat, és minden világos: a mérhetetlen unalom és a végtelen ingerlékenység, ami Észak-Amiens negyedeinek szerves része, ebből a reménytelen hiányból ered, még azok számra is, akik a rendre vigyáznak. „Támasztják a falat, és csak azért mennek be a házba, hogy Playsationnel játsszanak” – mondja egy nyomozó az Échirolles-i „fiatalokról”, néhány órával egy büntetőhadjárat után, amely azért indult el, mert valaki „csúnyán nézett”, és amelynek két halottja volt ebben a Grenoble-i agglomerációban. Ha a munkanélküliséggel, a kirekesztéssel vagy a rendőri brutalitással akarjuk megmagyarázni az ilyen eseményeket, akkor nem a megelőzés lehetőségeit, hanem kegyes alibiket keresünk.

De a Le Monde újságírójának legfontosabb megjegyzése csak mellékesen hangzik el. Mélabúsan, szinte lopva mondja, mindenfelé konklúzió nélkül. És ez nem is lehet másképpen: manapság lelkesen kell beszélnünk a különbözőségről. Szüntelenül dicsőítjük, miközben soha nem látjuk, hogyan működik. Hangsúlyozzuk fontosságát, de tagadjuk minden következményét. A társadalomtudományok, melyek szenvedélyesen a védelmükbe veszik, a hozzá vezető úttól is védelmeznek. A különbözőség nem probléma – ismételgetik –, hanem jótétemény. A problémák a különbözőség elutasításából támadnak. Más szóval, a kor azt kívánja meg, hogy adjuk meg az idegen kultúrák helyét, ugyanakkor viszont kimondottan tilos olyan következményeinek etnológiai vizsgálata, mint például a megaláztatás érzése. Az „alávetetteknek” minden okuk megvan arra, hogy megalázva érezzék magukat, és hogy haragjuknak hangot adjanak, még ha ez olykor sajnálatos formát is kap. A gyarmati múlt és a jelenlévő gazdasági egyenlőtlenségek ott vannak a deviáns vagy erőszakos viselkedés forrásánál – így illő gondolni. Dicsőség hát a különbözőségeknek, de jaj azoknak, akik komolyan veszik! Éljen a kulturális különbözőség, de szégyellje magát az, aki világképében ezt komolyan veszi. Dicsérni kötelező, valóban észrevenni felháborító. Egyáltalán nem szükséges, hogy a Mások ismerete kompromittálja a másság romantikus idealizálását, bármit jelentsen is ez. A valóságot cenzúrázzák, hogy a kirakat makulátlan legyen. Mindazok, akik áthágni merészelik az etnikai-vallási kérdések társadalmi kezelésének szentséges módszertani szabályát, kegyvesztettek lesznek, és nevük azonnal rákerül a politikailag korrekt feketelistára.

Álljunk meg egy pillanatra ennél a kifejezésnél, és próbájuk meghatározni.

A politikai korrektség korunk ideológiai konformizmusa.

A demokrácia, vagyis mindenkinek a szóláshoz való joga valójában konformizmushoz vezet. Tocqueville elsőként világította meg e paradox jelenség logikáját: „Amikor a feltételek egyenlőtlenek, és az emberek különbözőek, van néhány nagyon fölvilágosult, nagyon tanult, intelligenciájánál fogva befolyásos ember, és van a tudatlan és nagyon szűklátókörű sokaság. Azok, akik az arisztokrácia évszázadai alatt éltek, természetes módon egy ember vagy osztály fölsőbb értelmét tekintik irányadónak, és nemigen hisznek a tömegek tévedhetetlenségében. Ennek az ellenkezője következik be az egyenlőség évszázadai során.” Ekkor az emberek vonakodnak egy fölsőbb értelem létét elfogadni, mert számukra a józan ész a leginkább kézenfekvő dolog a világon. Ez azt jelentené tehát, hogy ők valóban használják a saját józan eszüket? Nem, feleli Tocqueville: úgy gondolkodnak, ahogyan szokás, megszabadulnak attól a gondtól, hogy megítéljék a másikat, „mivel a szürke tömegben mindenki hasonló szellemmel bír, és nem látszik számukra valószínűnek, hogy a nagy számok törvénye diktálja az igazságot”.

A demokratikus időkben minden tekintély gyanús, kivéve a közvélemény tekintélyét.

Nincs semmilyen hatalom, amit a társadalom kétségbe ne vonna, kivéve éppen a társadalom hatalmát. Ezt a hatalmat félelmetes hatékonysággal gyakorolják, mivelhogy résztvevői nem érzik ennek súlyát. A demokratikus ember, megszabadulva a hagyománytól és a transzcendenciától, úgy gondolkodik, mint mindenki, amikor azt hiszi, hogy önmaga gondolkodik. Nem elégszik meg azzal, hogy a köz ítéletéhez csatlakozik, magáévá is teszi azt, míg a végén nem lehet megkülönböztetni a köz ítéletét az övétől. Nem áldozza föl az őszinteséget az uralkodó ideológia oltárán, ő egyszerre őszinte és engedelmes, individualista és követő, autentikus és opportunista, korholó és nyájszellemű. Elragadtatása, fönntartásai, meggyőződései, sőt a fölháborodásai a kor szellemét tükrözik, és rögtön a napi doxa jegyében kihajítja az avítt eszméket, és könyörtelen háborút indít a meggyengült tabuk ellen.

Tocqueville nem sajnálkozik az arisztokratikus évszázadok fölött. A szabadság, mint egyenlő jog az ő számára igazságosabbnak látszik a kiváltságként értelmezett szabadságnál, ezt nyíltan ki is mondja. De nem nyugszik meg azt látva, hogy az egyenlőség gyámkodik a szellem fölött. Nem akar választani a ’mindenki’ fondorlatos vonzereje és az egy vagy a kevesek nyílt uralma között: „Amikor érzem a hatalomnak a homlokomra súlyosodó kezét, kevéssé érdekel, hogy ki az elnyomóm, és nem hajtom azért szívesebben a fejemet a járomba, mert azt ezer kéz nyújtja felém”. Ez a kéz még súlyosabb lett a mass media eljövetelével. Hogyan ne érthetnénk egyet akkor Tocqueville elemzésével? Hogyan ne csodálnánk intő tisztánlátását?

„A demokrácia Amerikában” egy látnok könyve,

ám ma lehetetlen a többségi uralkodó véleménnyel ugyanazt a büszke és kemény választ szembeszegezni, ahogy hajdan e könyv szerzője tette. Láttuk, és vissza is kell térnünk rá, mert ördögi körben vagyunk: a politikai korrektség nem akármilyen uralkodó ideológia. Ez a „Soha többé!” gyermeke, amely üdvtörténeti feladatot vállal magára: a bűnös szenvedélyek megfékezését. E törekvésben a problémák elővigyázatos megfogalmazásának célja annak megakadályozása, hogy az intolerancia szelleme kibújjék a palackból. Nem azért folyamodunk a politikai korrektséghez, hogy úgy tegyünk, mint mindenki, avagy hogy az antikonformizmus konformizmusából „kiváljunk a tömegből, ahogyan abból kiválnak”, hanem mert kísért bennünket a múlt, és hogy elkerüljük a politikailag alantashoz való visszatérést. Ez a kísértés ma mindenkit megérint és nyomást gyakorol mindegyikünk értelmére. És ez a kísértés legitim. Sőt egyenesen elengedhetetlen. Félünk a saját árnyékunktól, és joggal. Soha nem szabad elfelednünk, hogy a XIX. századi Franciaországban a dreyfusard-ok kisebbségben voltak. Ki mondhatja azt, hogy az ő győzelmük végleges? Ki mondja azt nekünk, hogy egy gazdasági válság, a tömeges ipartalanítás, a krónikus munkanélküliség vagy az áruk, a tőke és az emberek őrjítő vándorlása közepette a dreyfusard-ok örököseit nem takarítják el nagy ívben az útból? Ki mondhatja azt, hogy most, amikor nem áll módunkban hatni a folyamatokra, a többség új bűnbakok megjelölésével nem talál föloldást saját szorongására, ily módon találva meg az eszközt a társadalmi egység újra kovácsolására? És végül ki mondhatja azt, hogy mi már immunisak vagyunk, hogy a ma feddhetetlen doktor Jekylljei az eljövendő sötét időkben nem félelmetes mister Hyde-okként ébrednek? Meglehet, hogy a kohézió ismét a legrosszabbra fog épülni. Az együttlét öröme és az a boldogság, hogy nem lélektelen, szomorú halmazt, hanem élő közösséget alkotunk, újra megjelenhet, szemben az ellenségként érzékelt és mindenféle bajjal felruházott betolakodó képével.

„Amikor nincs hatalmunk a dolgok fölött, a Másikon állunk bosszút”

– írta helyesen Jean Daniel, és ezt látjuk már Görögországban, ahol annak a pártnak a hívei, amely furcsa módon a költői Arany Hajnal nevet választotta, az illegális munkavállalók elleni, olykor gyilkos merényletekkel adnak választ a válságra, vagyis az életszínvonal szédületes zuhanására. Az athéni parlementben jelen lévő Arany Hajnal tizennyolc képviselője között ott van a Pogrom nevű punk zenekar basszusgitárosa is. Ilyesmi más európai országban nincs. De minthogy a gazdasági és migrációs globalizáció mindenkitől elveszi azt a lehetőséget, hogy hatalma legyen a dolgok fölött, senki sem tudhatja magát biztonságban egy ilyen jelenség előtt.

Az öl tehát még termékeny,[2] és Hannah Arendtnek igaza volt akkor, amikor egy levélben ezt írta Gershom Scholemnek: „egy nép átalakulása faji hordává korunk állandó veszedelme”. Ahhoz, hogy megszabaduljunk ettől a veszélytől, nem elegendő a „faj” szó használatát örökre száműznünk a közbeszédből. A „kultúra” szó használata ugyanazt a sötét feladatot töltheti be, ha a lelkeket saját hovatartozásukhoz köti, és abszolutizálja a kollektív különbségeket. Ez az oka annak, hogy éppen leglelkesebb használói igyekeznek ezt a szót megfosztani magyarázó erejétől. Orvosolni akarják civilizációjuk veleszületett arroganciáját azzal, hogy védelmükbe veszik a kulturális sokféleséget, ugyanakkor nagy gondot fordítanak arra, nehogy az esszencializmus bűnébe essenek, nehogy részük legyen abban, hogy az emberiség kibékíthetetlen egészekre szakad szét. Értjük aggodalmukat. Sőt különösen fontos, hogy osztozzunk eme aggodalmukban, amikor ma némelyek hajlamosak arra, hogy az iszlám radikalizmust minden muzulmánon számon kérjék. De hát itt van egy tanulónak az esete, akit tanév közben egy magánintézményből egy Essonne-i gimnáziumba írattak át. Tisztelettudó, de nem szervilis, szorgalmas, de nem szolgalelkű, leckéit megcsinálja, rendszeresen megtanulja az anyagot, felel, önként jelentkezik előadásokra. Ez a pozitív hozzáállás nyugtalanítja a tanári kart, mert az osztályban csak ingerli a többieket. És nem is kell sokat várni: a lelkes tanuló nagyon gyorsan társadalmi, kulturális, faji és vallásos megkülönböztetés áldozata lesz – mondja a franciatanára. Rá is aggatják „a Francia”, „a Zöldfülű”, „a Nagyokos” gúnyneveket. Az udvaron azt mondják neki: „Disznót eszel, disznó vagy”. Egy másik példa: „Chanteloup-les-Vignes településen egy bölcsődében egy apa arra kéri a gondozónőt, hogy a gyerekét egy óra alvás után ébressze föl, mondván, ha nappal többet alszik, akkor kibírhatatlan lesz. Minthogy a kérése nem talál meghallgatásra, földühödik. Az egyik alkalmazottnak azt mondja: „mocskos fehér”, és azt követeli, hogy beszélhessen a muzulmán személyzettel. Az efféle esetek, de ugyanígy a tanárok, a tűzoltók, a gyógyszerészek, az orvosok, az ápolók és a szembeötlően zsidók elleni agressziók mind gyakoribbak a Köztársaság elveszített területein,[3] és nem lehet csöndben elmenni mellettük, sem felsorakoztatni a föld rabjai[4] lázadásának szent zászlaja mögé. Charles Péguy azt mondta:

„Mindig azt kell mondani, amit látunk. Főképpen pedig – és ez a legnehezebb – azt kell látnunk, amit látunk.”

Látni, amit látunk – a mi esetünkben ez azt jelenti, hogy látjuk, hogy a történelem nem ismétlődik, noha készen állunk a második kiadásra. Hogy látjuk a rosszat, ott, ahol megjelenik – még ha az nem is felel meg annak, ahogy leírják. Hogy látjuk, amint Franciaország gyűlölete egyesül a zsidók gyűlöletével, miközben Franciaország az eltelt évszázadok tanulságát levonva gondolkodását és cselekvését a „francia ideológia”[5] összes áldozatának sorsszerű szolidaritására alapozta.

A tautológia tehát megtévesztő. Látni, ami látszik – ez nem magától értetődő, mert ahogyan Saul Bellow mondja Péguy-t idézve:

„Nagy mennyiségű intelligenciát fektethetünk be a tudatlanságba, amikor mélységesen szükségünk van illúzióra”.

És nem a bolondok, nem a gonoszak, hanem a jószándékú férfiak és nők akarják azt hinni, hogy a hitványságnak egyetlen iránya, a rasszizmusnak egyetlen arca, az eseményeknek egyetlen paradigmájuk van, és hogy mindannyian német zsidók, feketék, arabok, menekültek és illegális harcosok vagyunk. Az ugyanaz a harc ugyanazon ellenség ellen nagy illúziója nélkül elvesznének, többé nem lenne meg az az energiájuk, amiből eltökéltségük táplálkozik. A másfélék gondja baja elbizonytalanítaná, aztán a közönyössé tenné őket. Csak az a kérdés, hogy vajon az ideálishoz való hűség ára minden esetben a valóságos világ hatályon kívül helyezése? Az Igaz igaz marad-e, ha leoldottuk a Valódiról? Mi az erkölcsös egy olyan morálban, amely nem már kényszeríti magát a tisztánlátás kötelességére? Hol van azoknak az erkölcsi és politikai magasabbrendűsége, akiket soha semmi nem rendít meg és nem nyugtalanít, mert a társadalom új töréseit rendszeresen visszavezetik az idegengyűlölet vagy az osztályharc ismerős toposzaira? Csakugyan minőséget jelent a szellem számára, ha rendíthetetlenek maradunk akkor, amikor a történelem kimozdul sarkaiból? „Meg kell mondani az igazságot, a teljes igazságot, csak az igazságot, egyszerűen meg kell mondani az egyszerű igazságot, unalmasan az unalmas igazságot, szomorúan a szomorú igazságot – írta ugyancsak Péguy a Cahiers de la Quinzaine első számában. Még akkor sem menthetjük föl magukat az egyenesség alól, ha szándékunk a legjobb és haladó, még akkor sem, ha teljesen megbélyegző általánosításra szeretnénk felhívni a figyelmet.

Ha feláldozzuk az igazságot, hogy ne tápláljuk a gonoszt, akkor az azt jelenti, hogy fölkínáljuk neki az igazságot, és azzal tápláljuk.

A politikai korrektséggel szemben a politikailag alantason kívül van másik lehetőség is, van más választás szemben a dezinformáció kegyes elhallgatásával, a szélsőjobboldali pártok demagógiájával; a rossz gondolkodás arany hajnalaira van más válasz is a bevett gondolkodáson kívül. Lévy Strauss a segítségünkre lehet abban, hogy dűlőre jussunk a tagadás és a gyalázat e végzetes szembenállásában. „A rasszizmus olyan doktrína, mely, állítása szerint az egyének közösségének tulajdonított intellektuális és erkölcsi tulajdonságokban – akárhogyan határozzuk ezt meg –egy közös genetikai örökség szükségszerű hatását látja.” Ez a doktrína semmilyen jóindulatot nem érdemel. Hamis, bűnösnek bizonyult, és nem lehet felhozni mellette enyhítő körülményeket. De éppen hatalmas bűneiből következően, a becsületesség parancsa az, hogy ne keverjük bele mindenbe. Nem szabad összekeverni „egyének vagy csoportok attitűdjével, akiket a bizonyos értékekhez való hűség egészen vagy részlegesen vakká tett más értékekkel szemben”. Abból, hogy az iskolai intézményekben betiltják a hidzsáb, a köztereken pedig a burka viselését, nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a zsidógyűlölő sztereotípiákat új formákká alakították át, és azok XXI. századi iszlamofóbiát táplálják. Ha így teszünk, erőszakot követünk el a jelenen vagy a múlton. Viszont annál inkább

óvakodnunk kell a Franciaországban terjedő franciaellenes érzés olyan értelmezésétől, hogy az legitim védekezés a kirekesztés ellen.

És tartózkodnunk kell attól, hogy úgy értelmezzük az antiszemitizmust – ami egyre inkább kíséri –, mint szerencsétlen választ, vagy, hogy Alain Badiou szavait idézzük, „rosszul politizált politikai ellenségességet” azzal a nagyon is valóságos botránnyal szemben, hogy Izrael elnyomja a palesztin népet. És mindez nem csak Franciaországra érvényes. Felix Rottenberg, a holland szociáldemokrata párt egyik régi vezetője nagyon helyesen mondja, hogy „a háború utáni nemzedék bűntudata hatalmas befolyást gyakorolt a politikailag korrekt gondolkodásra”. Azok, akiknek a szülei félrenéztek, és ily módon hagyták, hogy a rossz győzedelmeskedjék, megígérték, hogy fölnyitják a szemüket, és soha többé nem lépnek egyezségre a Másik gyűlöletével. A gyűlölködő másikat nem írták bele a programba. Mit tesznek hát, amikor az végül fölfedi magát? Úgy tesznek, mint az előző nemzedékek, állapítja meg Ian Buruma abban az esszéjében, amelyet Theo Van Gogh filmrendezőről írt, akit egy iszlámista gyilkolt meg: amennyire tudnak, másfelé néznek, vagy pedig igyekeznek visszatérni az erőszak társadalmi okaihoz, és amikor kudarcot vallanak, amikor a nyílt sisakkal fellépő ellenség nem hagyja, hogy kutyaszorítóba került munkanélkülire vagy dühös elnyomottá redukálják, akkor pszichopatának nyilvánítják, ideologikus bűneire azzal felelnek, hogy látványosan intenek mindenféle általánosítás ellen és sietnek vissza folyó ügyeikhez. De ők – szerencsétlen idősebb társaikkal ellentétben – úgy érzik, magas erkölcsi küldetéssel vannak fölruházva, hogy visszaverjék a régi démonokat, és nem elégszenek meg azzal, hogy nemlétezőnek vagy jelentéktelennek tartsák azt a valóságot, amely nem felel meg az ő meghatározásuk szerinti gonosznak. Lévi-Strausszal ellentétben

az antirasszizmus villámait szórják mindazokra, akik hajlandók a valóságról tudomást venni.

Ez a büntetés arra int bennünket, hogy legyünk óvatosak: senki sem szeretné élete végégig cipelni az aljas ember bélyegét. És mégis: fel kell vállalnunk ezt a kockázatot. Nagyon fontos, hogy ne hátráljunk meg, elvégre jelenünk értelme van veszélyben. „Egy kultúra, amely elfeledkezik a múltjáról, arra van ítélve, hogy újra élje azt”, mondta a XX. század elején George Santayana amerikai filozófus. Theodor Adorno a hitleri cezúra után ezt az új kategorikus imperatívuszt fogalmazta meg: „Úgy kell gondolkodni és cselekedni, hogy Auschwitz ne ismétlődjék meg, hogy semmi hasonló ne történjen”. A két gondolat megcáfolhatatlan. Ma azonban meg kell állapítanunk, hogy ha újra és újra legsötétebb óráit idézzük föl, akkor civilizációnk makacsul elbújik azon sors elől, ami rá méretett. Ha mindenek előtt emlékezünk, ha mindig emlékezünk, akkor elfelejtjük, hogy a jelen – ahogyan Valéry figyelmeztet – „maga a dolgok állapota, úgy, ahogyan eddig még soha nem fordult elő.”

[1] Alain Finkielkraut: L’Identité malheureuse, Stock, 2013.

[2] Idézet Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése című művéből (a ford.)

[3] Utalás a Köztársaság elveszített területei; antiszemitizmus, rasszizmus és szexizmus az iskolai környezetben című könyvre, amelyet többnyire gimnáziumi tanárok tapasztalataiból állítottak össze (a ford.)

[4] Utalás Franz Fanon: A föld rabjai című könyvére (a ford.)

[5] A szélsőséges francia ideológiákról van szó, A szerző Bernard Henri-Lévy hasonló című könyvére utal.. (A szerk.)