A bojkott, mint paradoxon

A Mazsihisz vezetői teljesen járatlan útra léptek, és ettől maguk is megijedtek.

A Mazsihisz közgyűlésének döntése, mely szerint távol marad a kormány által szervezett Holokauszt-megemlékezésektől egyelőre szimbolikus jelentőségű, de a szimbólum ereje igen nagy. Nem véletlenül közölnek hosszú és súlyos írásokat az ügyről a nagy nyugati lapok, nem véletlenül jegyzik meg publicisták, hogy az Orbán-kormányt, regnálása során, még senkinek nem sikerült ilyen kihívás elé állítania.

Több paradoxonra kell rámutatnunk ezzel kapcsolatban. Honnan vette a kurázsit az a magyar zsidó szervezet, amely történelme során soha nem tűnt ki bátorságával? Miért éppen most dacol – és ezt kérdezi a magyar közvélemény nagy része is – amikor a kormány pénzt és nyilvánosságát nem kímélve készül a Holokauszt 70-ik évfordulójáról megemlékezni? És a nagy elismerést kiváltó bojkott-határozat után másnap miért írtak konciliáns hangú személyes levelet a miniszterelnöknek – amivel előző nap szerzett presztízsük nagy részét lerombolták?

1867 óta, mióta a magyar zsidóknak egységes képviseletük van, tudtommal még soha nem fordult elő, hogy nyíltan, demonstratívan szembefordultak volna egy hivatalban lévő kormánnyal. A zsidóság, éppen ingatag helyzete miatt, története során

mindig, mindenhol kereste a jó viszonyt

a hatalommal, nem is igen volt más választása. A magyar zsidóság a legkevésbé sem volt kivétel, épp ellenkezőleg: ama híres határozatában a Pesti Izraelita Hitközség elutasította a Népszövetség által felajánlott támogatását a numerus clausus ügyében – magyarként ugyanis haragudtak a Népszövetségre Trianon miatt. A magyar sérelmek ekkor ütötték a zsidó sérelmeket.

A zsidó közösségek a mai demokratikus világban sem igen fordítanak látványosan hátat hazájuk kormányának. Csöppet sem jellemző, hogy az amerikai vagy a brit zsidók szervezete demonstratívan dacolt volna a hivatalban lévő kormánnyal. Épp ellenkezőleg! Ügyeiket hagyományosan a színfalak mögött, lobbitevékenyéggel intézik. Ehhez jól kiépített infrastruktúra áll rendelkezésükre. A valóban befolyásos amerikai zsidóság legendásan jó viszonyt ápol a hatalommal, legnagyobb szervezetei komoly rituálékat honosítottak meg, szuperelegáns konferenciákon és vacsorákon látják vendégül az adminisztráció és a törvényhozás legbefolyásosabb tagjait, akikkel nem győzik egymást méltatni. A francia zsidók ebben, nem olyan rég óta, követik az amerikai példát.

Honnan támadt a magyar zsidók hirtelen bátorsága,

hogy ilyen szokatlan útra lépjenek?

Nos, a döntő különbség természetesen az, hogy Magyarországon egyszer már megtörtént, ami a fenti országokban még nem, hogy ti. a törvényesen választott hatalom elárulta zsidó polgárait. Az „ősbizalom” ezzel elveszett. A magyar zsidók és szervezeteik többsége inkább bízik az antifasizmushoz feltétlenül ragaszkodó nyugati országokban, mint a nemzeti jelszavakkal operáló, Horthy-nosztalgiákkal kacérkodó magyar kormányban. Ez persze korábban is lehetett így (pl. a Kádár rendszer idején), de akkor a nyugat messze volt, a magyar hatóságok meg közel. Most viszont – hála az Uniónak – a nyugat karnyújtásnyi közelségbe került.

A Mazsihisz vezetői biztosak lehetnek, hogy – a hozzájuk mindig közelálló magyar baloldalon túl – a mainstream Európa (és Amerika) mellettük áll, nem marad tehát támasz nélkül. A mértékadó nyugati nyilvánosságban az Orbán-kormánynak rossz a híre, így nyugati újságírók, politikusok, civil szervezetek sűrűn érdeklődnek a magyarországi viszonyok – és kiemelten a zsidók – felől, a Mazsihisz vezetői tehát érezhetik a folyamatos szolidaritást. Ráadásul itt a Holokauszt ügyéről van szó – márpedig ennél súlyosabb ügy a mai Európában nincs. Ez helyezi egyenlő súlycsoportba a magyar zsidókat és a kormányt.

A másik paradoxon: A magyar közönség többsége számára érthetetlen módon „a zsidók”

éppen akkor fordulnak szembe

a kormánnyal, amikor az Holokauszt-megemlékezések sosem látott dömpingjét tervezi országszerte, pénzt és hírverést nem kímélve. Ami azonban a magyar többség szemében érdem, éppenséggel ez a probléma a zsidók számára. Előbbi úgy gondolkodik: a Holokauszt emlékévre költ a kormány 8 milliárd forintot, ez most már legyen elég. Utóbbi viszont tartalmi kérdésekkel foglalkozik: számára nem az pénz az elsődleges és nem is az (amire a kormány helyezi a hangsúlyt), hogy megemlékezzenek a magyar zsidóság pusztulásáról, hanem az, hogy ne hagyják homályban: az áldozatokat a magyar állam szolgáltatta ki a gyilkosoknak, miközben a magyar társadalom többsége semmi szolidaritást nem mutatott, jelentős része pedig profitált a zsidó vagyonból. A kormány megnyilvánulásai e téren pedig nagyon ellentmondásosak.

A harmadik paradoxon: miért követte a Mazsihisz részéről az öntudatos kiállást mindjárt másnap

a hatalom urához írt engedékeny hangú levél,

amelyben az előző napi követeléseket alaposan felpuhították?

A Mazsihisz identitásának alapja nagyrészt az antifasizmus és a Holokauszt emlékezete. Ez teljes összhangban van a honi baloldallal és a nyugati média és közvélemény jó részével, akik merőben új lépését lelkesen üdvözölték. Ám a magyar zsidóság képviseletének – történelme során – ez volt a legelső ilyen lépése. Olyanok, mint a járni tanuló gyerek, aki egyet lép és mindjárt felbukik. A Mazsihisz javát adó 50-es 60-as nemzedék amúgy is a népi demokráciában szocializálódott, ahol az antifasizmus mellett a hatalom iránti feltétlen lojalitás volt a követelmény. A Mazsihisz politikai kultúrájának ez a két eleme most szembekerült és birkózik egymással.

Régi probléma, hogy  a Mazsihisz háza táján sok tekintetben a mai napig fennmaradtak a Kádár-kori viszonyok, így a modern kommunikáció világában nem mozognak profi módon – még ha az elnök  képes is összeszedetten nyilatkozni. A szervezetnek nemhogy sajtóosztálya, de még egy szóvivője sincsen.  Mindennek a megreformálása az új elnökre vár, aki most, a kormányfővel kialakult, igen kényes helyzetben szenvedi meg ennek hiányát. Erről tanúskodik az utóbbi 24 órában megmutatkozó kaotikus kommunikáció. (Az „Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr” ne tévesszen meg senkit – a Síp utcában néha nem is a Kádár-kor, hanem az 1930-as évek stílusában fogalmaznak.)

És nem szabad elfeledni, hogy egy – anyagilag az államtól függő, a társadalomba sokféleképpen beágyazott, nagyrészt idősekből álló – vallási közösség vezetői sosem lehetnek olyan radikálisok, mint egy magányos publicista, aki a saját véleményén kívül semmiért nem tartozik felelősséggel. A Mazsihisz – amúgy is igen különböző múltú és habitusú – vezetői teljesen járatlan útra léptek, és ettől maguk is megijedtek egy kicsit.