„A bevándorlás ellenzése is, pártolása is legitim politikai álláspont”

„Helytelen volna a bevándorlást ellenzőket sommásan ’fasisztáknak’ minősíteni, mint ahogy a bevándorlás híveit sem kell úgy beállítani, mint akik ’kulturális öngyilkosságot’ követnek el. […] Két legitim politikai álláspont között zajlik a vita…”

Yuval Noah Harari izraeli történész két bestsellerrel vált ismertté. A Sapiens az emberiség múltjával, a Homo Deus pedig jövőjével foglalkozott. Legutolsó műve, a 21 Lessons for the 21st Century nagyívű összegzés a technológiától és a terrorizmustól a populizmusig és a vallásig.

Ennek egyik fejezete a bevándorlás előfeltételeit tekinti át, valamint azt, amivel a migránsok és a társadalmak „tartozhatnak” egymásnak. A végkövetkeztetés: „Helytelen volna a bevándorlást ellenzőket sommásan ’fasisztáknak’ minősíteni, mint ahogy a bevándorlás híveit sem kell úgy beállítani, mint akik ’kulturális öngyilkosságot’ követnek el. […] Két legitim politikai álláspont között zajlik a vita, amit szabályos demokratikus eljárásokkal kell eldönteni.”

Alább néhány részlet ebből a fejezetből:

A bevándorlással kapcsolatos európai vita gyakran fullad ordítozásba, amikor egyik fél sem hallja, mit mond a másik. A dolgok tisztázása végett helyes volna a bevándorlást három alapvető feltételhez köthető ügynek tekinteni:

1. tétel: A befogadó ország beengedi a bevándorlókat.
2. tétel: A bevándorlók cserébe elfogadják a befogadó ország alapvető normáit és értékrendjét, még annak az árán is, hogyha ez a hagyományos normáik és értékrendjük bizonyos feladásával jár.
3. tétel: Amennyiben a bevándorlók megfelelő mértékben asszimilálódnak, bizonyos idő elteltével a befogadó ország egyenlő és teljes jogú állampolgáraivá válnak. „Ők” „mi” lesznek.

A három tétel rögzítése lehetővé teszi, hogy három külön eszmecsere jöjjön létre arról, hogy ezek a tételek mit is jelentenek pontosan.

1. eszmecsere: Az első tétel egyszerűen azt jelenti, hogy a befogadó ország beengedi a bevándorlókat. De vajon ezt kötelességnek, vagy szívességnek kell-e tekinteni? A fogadó ország mindenki előtt tárja ki kapuit, avagy joga van alaposan válogatni közöttük, netán leállítani a bevándorlást? A bevándorlás hívei úgy gondolják, hogy az országoknak erkölcsi kötelességük befogadni nem csupán a menekülteket, hanem a szegénység sújtotta területekről érkezetteket, akik munkát keresnek egy jobb jövő reményében. A globalizált világban minden ember erkölcsi felelősséget visel minden más emberért, és akik az ilyen kötelességek alól kibújnak, azok egoisták, sőt rasszisták.

A bevándorlást ellenzők erre azt válaszolják, hogy – talán a szomszéd országból brutális üldözés elől menekülők befogadása kivételével – nem kötelező a kapuk megnyitása. Törökországnak nyilván erkölcsi kötelessége volt a kétségbeesett szíriai menekültek beengedése a határon. Ám ha ezek a menekültek azután Svédországba akarnak továbbmenni, a svédeknek nem kötelességük befogadniuk őket. A munkát és jólétet kereső bevándorlók esetében a fogadó ország dönt a felől, igényt tart-e rájuk, és milyen feltételek mellett.

A bevándorlás-ellenesek azt hangsúlyozzák, hogy minden emberi közösség alapvető joga, hogy támadás esetén megvédje magát, hadseregek ellen éppúgy, mint a bevándorlók ellenében. A svédek keményen dolgoztak és számos áldozatot hoztak azért, hogy virágzó liberális demokráciát teremtsenek, és ha a szíriaiak nem ezt tették, az nem a svédek hibája. Amennyiben a svéd választók – valamilyen oknál fogva – nem akarnak több szíriai bevándorlót, jogukban áll a belépés megtagadása. És még ha fogadnak is bevándorlókat, világossá kell tenni, hogy azt szívességből cselekszik, nem pedig kötelességet teljesítenek. Ebből pedig az következik, hogy akit beengednek Svédországba, legyen hálás bármiért, amiben részesül, és ne jöjjön kívánságlistával, mintha saját országában lenne.

Mi több, állítják a bevándorlást ellenzők, az országoknak saját joguk migrációs politikájuk kialakítása, és ez nem csupán a bevándorlók rovott múltjának felderítésére, vagy szakmai felkészültségük vizsgálatára vonatkozik, hanem például a vallásra is. Ha Izrael csak zsidókat hajlandó beengedni, Lengyelország pedig közel-keleti menekülteket csupán abban az esetben, ha azok keresztények, az ízléstelennek tűnhet, de a döntés kizárólag az izraeli vagy lengyel választókra tartozik.

A dolgot tovább bonyolítja, hogy sok esetben sajátos dilemmával állunk szemben. Számos ország hajlamos szemet húnyni az illegális bevándorlás felett, vagy idegeneket alkalmazni bizonyos ideig, mert azok energiájából, tehetségéből és olcsó munkaerejéből igyekszik hasznot húzni. Később ezek az országok megtagadják az ilyen idegenek státuszának legalizálását arra való hivatkozással, hogy nem akarnak bevándorlást. Hosszú távon ez hierarchikus társadalmak kialakulásához vezet, ahol a teljesjogú állampolgárok felsőbb osztálya a külföldiek alárendelt osztályát kizsákmányolja, amint azt láthatjuk Katar és az öböl menti államok esetében.

Amíg ezt a vitát nem sikerül eldönteni, igen nehéz a bevándorlás további kérdéseire választ adni. Mivel a bevándorlás hívei úgy vélik, hogy a népeknek jogukban áll másik országba vándorolni, ha nekik úgy tetszik, a célországnak pedig kötelessége befogadni őket, erkölcsi felháborodással reagálnak arra, amikor– a népek jogai csorbulnak, az országok pedig nem tesznek eleget kötelességüknek. A bevándorlást ellenzők megdöbbennek ezen. A bevándorlást privilégiumnak tartják, a befogadást pedig szívességnek. Miért neveznénk embereket rasszistáknak vagy fasisztáknak csupán azért, mert nem támogatják a bevándorlók bevándorlását országukba?

Természetesen még abban az esetben is, ha az immigráció engedélyezését inkább tartjuk szívességnek, mint kötelességnek, ha egyszer a bevándorlók letelepszenek, akkor az egyre több kötelességet ró a befogadó országra velük és leszármazottaikkal szemben. Nem lehet az USÁ-ban az antiszemitizmust azzal igazolni, hogy ’szívességből beengedtük dédnagyanyádat 1910-ben, ezért most úgy bánunk veled, ahogyan akarunk’.

2. eszmecsere: A második tétel arról szól, hogy ha már beengedték őket, a bevándorlók kötelessége a helyi kultúrához történő asszimiláció. De milyen messze terjedjen ez az asszimiláció? Ha egy patriarkális társadalomból jöttek egy liberális társadalomba, akkor legyenek feministák? Ha egy mélyen vallásos társadalomból érkeztek, fogadják el a világi nézeteket? Hagyjanak fel viseletükkel és étkezési előírásaikkal? A bevándorlást ellenzők magasra teszik a mércét, míg a migráció pártiak jóval alacsonyabbra.

A bevándorlás hívei azzal érvelnek, hogy Európa önmagában is nagyon változatos, és az itteni őslakosság a vélemények, szokások és értékek széles skáláját képviseli. Európa éppen ettől élénk és életerős. Miért kellene a bevándorlókra valamilyen képzeletbeli európai identitást erőltetni, olyat, aminek az itteniek közül is csupán kevesek felenek meg? Az Egyesült Királyságba érkező muszlimok legyenek keresztények, miközben a brit állampolgárok között is kevés a templomba járó? Ha Európának vannak alapvető értékei, akkor azok a tolerancia és a szabadság. Ebből következik, hogy a bevándorlókkal szemben is türelmet kell gyakorolni, hagyományaik követéséhez pedig megadni a lehető legnagyobb szabadságot, amennyiben az nem sérti más emberek jogait és szabadságát.

A bevándorlást ellenzők egyetértenek azzal, hogy a tolerancia és szabadság a legfontosabb európai értékek, és számos migráns csoportot – elsősorban muszlim országokból érkezetteket – vádolnak vallási türelmetlenséggel, nőgyűlölettel, homofóbiával és antiszemitizmussal. Éppen azért, mert Európa a toleranciát hirdeti, nem tűrhet meg intoleráns tömegeket a kontinensen. Egy toleráns társadalom elvisel kisebb illiberális csoportokat, ha azonban az ilyen szélsőségesek száma egy bizonyos küszöbérték fölé emelkedik, a társadalom egész jellege megváltozik. Ha Európa túlságosan sok bevándorlót enged be a Közel-Keletről, maga is hasonlatossá válhat a Közel-Kelethez.

Más bevándorlást ellenzők jóval tovább mennek. Azt hangsúlyozzák, hogy egy nemzeti közösség sokkal több, mint olyan emberek gyülekezete, akik elviselik egymást. Éppen ezért nem elégséges, hogy a bevándorlók a tolerancia európai szabályaihoz tartják magukat. A brit, német vagy svéd kultúra számos sajátosságához is kell alkalmazkodniuk, bármik is legyenek azok. Azzal, hogy beengedték őket, a helyi kultúra nagy kockázatot és jelentős költségeket vállalt magára. Nem lenne értelme, hogy ebbe pusztuljon bele. Végül teljes egyenlőséget kínál, de teljes asszimilációt követel. Amennyiben a migránsnak kifogása van a brit, német vagy svéd kultúra különleges vonásai ellen, elköltözhet máshová.

A két tábor vitája tehát a bevándorlók intoleranciája és az európai identitás kérdésével kapcsolatos nézeteltérések körül forog. Ha a bevándorlókat valóban gyógyíthatatlan türelmetlenség jellemzi, akkor sok európai liberális, aki jelenleg bevándorlás párti, előbb vagy utóbb atározottan ellenük fordul. Ha viszont a legtöbb migráns liberálisnak és széles látókörűnek bizonyul vallási, gender és politikai kérdésekben, akkor az a bevándorlás ellen felhozott érvek elavulását jelentheti.

De az Európán belüli különleges nemzeti identitások kérdése még így is nyitva marad. Vannak-e olyan különlegesen francia normák és értékek, amiket bárkinek el kell fogadnia, aki Franciaországban telepszik le, vagy olyan dán normák és értékek, amikhez a Dániába bevándorlóknak kell magukat tartani? Amíg az európaiak véleménye erősen megoszlik ebben a kérdésben, aligha lehetséges világos politikát kialakítani a migráció kérdésében. Ha viszont az európaiak tisztába jönnek önmagukkal, az 500 millió európainak nem okozhat gondot néhány millió menekült befogadása – vagy visszautasítása.

3. eszmecsere: A bevándorlási ügy harmadik tétele azt hirdeti, hogy amennyiben a bevándorlók őszinte erőfeszítéseket tesznek az asszimilációra – és elsősorban a tolerancia értékének elfogadására – a befogadó ország kötelessége, hogy elsőosztályú állampolgárokként kezelje őket. De pontosan mennyi időnek kell eltelnie, hogy a migráns a társadalom teljes értékű tagjává váljék? Vajon az Algériából érkezett első generációs bevándorló jogosan sértődik-e meg azon, hogy húsz év elteltével még mindig nem tekintik száz százalékos franciának? És mi a helyzet a harmadik generációval, akiknek nagyszülei az 1970-es években vándoroltak be?

A bevándorlás hívei a gyors befogadást pártolják, az ellenzők viszont hosszabb próbaidőt követelnek. Előbbiek szerint, ha a harmadik generációs bevándorlókat nem tartják és nem kezelik egyenjogú polgárokként, ez azt jelenti, hogy a befogadó ország nem teljesítette feladatát, és ha ez feszültségekben, ellenségeskedésekben és erőszakos cselekményekben nyilvánul meg – az illető ország csak saját bigottságát hibáztathatja. A bevándorlás ellenfelei számára a túlzott várakozások jelentik a problémát. Ha nagyapád negyven éve érkezett, és te most lármázol az utcán, hogy nem kezelnek úgy, mint az őslakosokat, nyilván nem álltad ki a próbát.

A vitának ez a szakasza a személyes illetve kollektív időskála közötti különbségben gyökerezik. Az emberi társadalmak számára negyven év rövid idő. Aligha várható el, hogy idegen csoportokat néhány évtized alatt tökéletesen abszorbeálni lehessen. Olyan civilizációknak, amelyek idegeneket fogadtak be és egyenjogú polgárokká tették őket – a Római Birodalom, az arab kalifátus, a kinai birodalom vagy az Egyesült Államok – inkább évszázadokba, semmint évtizedekbe került, amíg az átalakulás végbement.

Az egyén szempontjából viszont negyven év egy örökkévalóságnak tűnhet. Egy tizenéves számára, aki Franciaországban született húsz évvel azt követően, hogy a nagyszülők bevándoroltak, utazásuk Algírból Marseilles-be maga az őstörténet. Itt született, minden barátja úgyszintén itt született, franciául jobban beszél mint arabul, és még sosem járt Algériában. Franciaország a hazája, csak azt ismeri. Most pedig azt mondják neki, hogy nem a hazája, és menjen „vissza” oda, ahol sosem élt?

Amíg nem tudjuk, hogy a befogadás kötelesség vagy szívesség; az asszimiláció milyen szintje várható el a migránstól, és a fogadó országnak mennyi idő leforgásával kell őt egyenjogú állampolgárként kezelnie, nem tudhatjuk, hogy a befogadó illetve a bevándorló teljesítette-e a reá háruló kötelezettségeket.

Még egy problémát érdemes megfontolni. Amikor a bevándorlás ügyét mérlegelik, mindkét fél hajlamos arra, hogy a kihágásokat a megfelelésnél nagyobb súllyal vegye figyelembe. Ha egymillió bevándorló tiszteli a törvényt, de száz közülük terrorista csoportokhoz csatlakozik és támadásokat intéz az ország ellen – vajon mit jelent ez? A bevándorlók egészében véve betartják vagy megszegik a ’szerződést’? Ha egy harmadik generációs állampolgár ezerszer sétál az utcán végig bántatlanul, majd egyszer egy rasszista sértő szavakat vág a fejéhez, azt jelenti-e ez, hogy az őslakosok elfogadják, vagy elutasítják a bevándorlókat?

[…]

Bármilyen választ adunk is ezekre a kérdésekre, egy dolog világos, nevezetesen az, hogy a bevándorlásról szóló európai vita távolról sem egyértelműen a jó és a gonosz küzdelme. Helytelen volna a bevándorlást ellenzőket egy kalap alatt ’fasisztáknak’ minősíteni, éppen úgy, mint ahogy a bevándorlás híveit úgy beállítani, mint akik ’kulturális öngyilkosságot’ követnek el. Ezért a vita sem fogható fel két kőbe vésett erkölcsi parancs közötti, kompromisszumot nem ismerő küzdelemnek. Két legitim politikai álláspont között zajlik a vita, amit szabályos demokratikus eljárásokkal kellene eldönteni.

A The Economist cikke nyomán Bassa László