A Bennett-Lapid kormány egy évének eredményei, és az újabb izraeli választásokhoz vezető okok

Írta: Csepregi Zsolt - Rovat: Külpolitika, Politika

Izraelben három éve tartó belpolitikai válság és négy parlamentáris választást követően állt fel 2021. június 13-án az ország történelmének legszélesebb és ideológiailag legdiverzebb kormánykoalíciója.

A Bennett-Lapid kormány (Fotó: Haim Tzach / Izraeli kormány sajtóirodája)

A vallásos-cionista jobboldali Naftáli Bennett és a centrista-szekuláris Jáir Lapid által vezetett koalíció a jobboldali konzervatív erőktől kezdve centrista és baloldali cionista pártokon át egészen az iszlamista arab pártig bezáróan hozott össze politikai erőket. A beiktatáskor is mindössze a Knesszet százhúsz helyéből hatvanegy mandátummal rendelkező koalíció támogatottsága egy év alatt hatvan alá csökkent, így 2022. június 20-án a két alternatív miniszterelnök bejelentette a kormány feloszlatásának szándékát. Az újabb előrehozott választásokra 2022. október 25-én vagy november 1-én kerülhet sor. Az ellenzéki oldalon Benjámín Netanjáhú korábbi miniszterelnök vezette politikai tömb obstrukciós politikája nehezítette a kormányzást és mindvégig igyekezett előrehozott választásokkal vagy azok nélkül újra kormányfői pozícióba jutni, lépésről lépésre őrölve fel a kormánykoalíciót. Tekintettel Izrael növekvő szerepére a biztonság, gazdaság, technológiai fejlődés és diplomácia területén, mint regionális nagyhatalom, a zsidó állam stabilitásának és politikai eredményeinek messzemenő hatása van Európa államaira és így Magyarországra nézve is. Az ország jelentőségéből következően mind az elmúlt egy év eredményei, mind a soron következő választások kimenetele fontos elemzési kérdés.

A Bennet-Lapid kormány belső eredményei között a tanulmány a 2018 végétől 2021 nyaráig tartó belpolitikai válság nyomán befagyott kormányzás újraindítását, ezen belül a költségvetés elfogadását és az elmaradt intézményvezetői kinevezésének bepótlását emeli ki. Az állam hatékonyabb működése érdekében számos reformot bevezető kormány munkásságából két területet vizsgál, az arab és ultraortodox zsidó kisebbségnek az izraeli nemzeti hatalom növelése érdekben való integrációját. Az arab kisebbség kapcsán megállapítjuk, hogy jelentős javulást ért a koalíció gazdasági és társadalmi kérdésekben, amelyek a Raam arab párt lobbierejének is köszönhető, még akkor is ha ezt a párt szavazói nem is érzékelték még átütő mértékben Az ultraortodox kisebbséget érintő reformok azonban vegyesen valósultak meg, a rendszerszintű reformok keresztülviteléhez az amúgy agilis koalíció ereje kevésnek bizonyult.

A koalíció kül- és biztonságpolitika terén elért eredményei jóval láthatóbbak és igazolják az izraeli állam regionális nagyhatalmi státuszát, amelyre építkezhetnek a politikai vezetők. A tanulmány bemutatja, hogy a regionális partnerek mindegyikével jelentős előrelépés történt a konstruktív együttműködés irányába, sikerült az Ábrahám-megállapodásokban rejlő potenciált kihasználni. Ezzel párhuzamosan Egyiptom és Jordániával is előremutató kezdeményezéseket indított el a Bennett-Lapid kormány, pozitív irányba mozdulva a „hideg béke” állapotából. Az arab államok mellett Törökországgal is megindult egy közeledési folyamat, amelyből Európa jelentős haszonra, akár energiahordozókra is számíthat. Mindezzel párhuzamosan a „szivárványkoalíció” belső nehézségei nem akadályozták meg, hogy rendkívül asszertívén lépjen fel Iránnal szemben, akadályozza regionális térnyerését és atomprogramját, mint katonai, mind diplomáciai eszközökkel. Izraelnek továbbá sikerült az ugyancsak 2021-ben hivatalba lépett Biden adminisztrációval megtalálni a közös hangot és javítani a zsidó állam partnerségét az EU tagállamaival. Végezetül az új kormány legfontosabb érdeme, hogy minden zavargás és a palesztinokkal való krízis ellenére sikerült elkerülni a fegyveres összecsapást a Hamasz terrorszervezetével és Izraelt nem érte számottevő rakétatámadás a Gázai övezetből az elmúlt tizenkét hónapban. A Bennett-Lapid kormány bukása és a választások közötti négy hónapban a kül- és biztonságpolitika lesz a front, ahol Lapid, mint átmeneti miniszterelnök bizonyíthatja rátermettségét az ország vezetésére. Várható, hogy a választási kampány terhei mellett a zsidó állam vezetése jelentős erőfeszítéseket fog tenni mind az arab államokkal kiterjedő együttműködés, mind az Iránnal szembeni fellépés erősítése érdekében.

A 2022-es őszi választások kimenetele fontos kérdés Izrael szempontjából, azonban az európai érdek a közel-keleti térség stabilitásában és a mérséklet irányába való mozgásban rejlik. Ennek tükrében a tanulmány amellett érvel, hogy kevésbé releváns Magyarország számára, hogy Netanjáhú tér-e vissza a miniszterelnöki székbe, vagy mostani koalíció erői folytathatják a kormányzást, a prioritás, hogy belpolitikai stabilitás alakuljon ki Izraelben és egy mérsékelt kormány. Olyan izraeli vezetésben érdekelt a külvilág, amely képes építeni az eddigi eredményekre és támogatni a közel-keleti kooperációt, elrettenteni Iránt és szövetségeseit, illetve a palesztin terrorszervezeteket, viszont nem eszkalálni a meglévő konfliktusokat.

 

BEVEZETÉS

Izrael turbulens belpolitikai korszakon volt túl 2021 tavaszán, amikor március 23-án a választóknak két éven belül immár negyedszer kellett dönteniük arról, hogy ki vezesse államukat. Ez különösen figyelemre méltó jelenség, tekintetbe véve, hogy a 2019-et megelőző több mint egy évtizedben összesen került sor négy választásra. A 2019 áprilisi választások egy új, mai napig tartó korszak nyitányai voltak, amelyben a korábbi hagyományos jobboldali-baloldali törésvonal helyett, a Benjámín Netanjáhú ellenzékének szerepét átvette a Kék-Fehér néven megalkotott centrista választási lista, amely az Izraeli Védelmi Erők három korábbi vezérkari főnöke és Jáir Lapid korábbi pénzügyminiszter vezette pártokból állt össze.  Ez a politikai erő, átrajzolva a korábbi erőviszonyokat három választáson át (2019. április 9., szeptember 17., 2020. március 2.) a Likuddal közel azonos számú mandátumot megszerezve végzett, ezzel sorozatos patthelyzetet eredményezve. Egyik politikai tömbnek sem volt meg a kellő felhatalmazása, hogy a Knesszet százhúsz mandátumából hatvan fölöttit megszerezve kormánykoalíciót alkothasson.  A három választás tanulsága az izraeli demokratikus kormányalakítás mozgásterének beszűkülése volt, amely ellehetetlenítette, hogy a választási kampányokat követően pragmatikus kompromisszumok árán, a törésvonalakat áthidalva stabil kormánykoalíció jöhessen létre, akár, az államelnök Reuvén Rivlin javaslatára, egy nemzeti egységkormány képében.[1]

A politikai élet hiányosságait egy nem várt „fekete hattyú” esemény, a koronavírus járvány írta felül. A pandémiára és az annak nyomán kialakult gazdasági és társadalmi válságra reagálva a Kék-Fehér miniszterelnökjelöltje, Beni Ganc megegyezett Netanjáhúval a nemzeti vészhelyzeti egységkormány megalakításáról.  Ezzel a lépésével Ganc szétszakította a mögötte álló Kék-Fehér listát, Gabi Askenázi korábbi vezérkari főnök az új kormány külügyminisztere lett, míg Jáir Lapid az ellenzék vezetője. Az új kormánykoalíció Netanjáhú és Ganc közötti rotáció alapján épült fel, amely szerint 2021 őszén az addig védelmi miniszterként és miniszterelnök-helyettesként szolgáló Ganc vette volna át az ország vezetését.  A felek egymással szembeni bizalmatlansága miatt a megállapodás jogi bebiztosítása érdekében alaptörvény módosításra is sor került, hogy egyik fél se játszhassa ki a másikat előrehozott választásokba való belekényszerítés által.  Mindez azonban alig fél éves belpolitikai stabilitást hozott Izraelben, a 2020-as év második felében az egyetlen politikai és közjogi kiskapu, a központi költségvetés elfogadása körüli koalíciós vita fenyegetett az újabb előrehozott választással. Netanjáhú és Ganc 2020 decemberére nem tudták feloldani a patthelyzetet (függetlenül attól, hogy melyik politikai szereplőnek állt ez egyáltalán szándékában), nem került elfogadásra a központi költségvetés, így a 23. Knesszet 2020. december 23-án automatikusan feloszlott és megkezdődött hivatalosan is az újabb három hónapos kampányidőszak.

A 2021. március 23-i választáson újabb patthelyzet született, a Netanjáhú és a vele szemben álló erők egyike sem lett volna képes a hagyományos politikai  ideológiai táborukon belül koalíciót felállítani.[2] A megoldás, hosszú hetek tárgyalásait követően egy, a politikai palettán minden korábbinál szélesebben átívelő pártokból álló, ezért gyakran „szivárványkoalíció”-nak is nevezett kormány felállítása lett. A jobboldali Naftali Bennett és a centrista Jáir Lapid megegyezése nyomán szűk többséggel alakulhatott meg az új izraeli kormány.[3] A koalícióban résztvevő pártok a jobboldaltól (Jamina, Izrael a Hazánk, Új Remény) a centrista erőkön át (Jes Atid, Kék-Fehér) a baloldali (Munkapárt, Merec) és egészen az iszlamista Egyesült Arab Listáig terjedtek. Ez volt az első alkalom az izraeli történelemben, hogy egy független arab párt a kormánykoalíció része lett, különösen érdekes fejlemény, hogy igen jobboldali erőkkel közösen. A megegyezés alapja a már Netanjáhú és Ganc korábbi nemzeti vészhelyzeti egységkormánynál alkalmazott (és kudarcot vallott) rotációs miniszterelnöki megbízatás lett, ahol Bennett és Lapid két-két évre osztották meg egymással a kormányfői pozíciót. Tekintettel a koalíció vegyes összetételére, a kitűzött cél az állam normális működéséhez való visszatérés volt a belpolitikai válságidőszakot követően, amellett, hogy a felek vörös vonalait nem lépi át egyik fél sem.

Táblázat 1: A 2021. március 23-i választási eredmények és a Knesszet 2022. június 1-i összetétele

Párt 2021 mandátum[4] 2022.06.01 Knesszet[5]
Likud 30 30
Jes Atid 17 17
Kék-Fehér 8 8 (7+1)
Sász 9 9
Tóra Zsidósága 7 7
Munkapárt 7 7
Merec 6 5 (4+1)
Izrael a Hazánk 7 7 (6+1)
Új Remény 6 6
Jamina 7 5 (2+3)
Jamina renegátok 2
Közös Lista 6 6
Egyesült Arab Lista (Raam) 4 4 (4)
Vallásos Cionista Párt 6 6
Kormánykoalíció 62 60
Ellenzék 58 60

 

A KOALÍCIÓ FELÉPÍTÉSE EGY ÉV UTÁN

A parlamenti többség megteremtése rendkívül nehezen történt meg 2021. június 13-án, azonban végezetül mind a hét párt feje aláírta a koalíciós megállapodást. A pártok képviselőinek egy mederben tartása azonnal kudarcot vallott, mivel Amiháj Csikli, a Jamina képviselője nem szavazta meg a koalíciót, így mindösszesen hatvanegy mandátummal kezdhette meg a működését az új kormány.[6] A százhúsz fős Knesszetben ez azt jelenti, hogy a koalíció minden egyes képviselője elméletileg vétójoggal rendelkezett a törvényhozásban, rendkívül kiélezett belpolitikai helyzetet teremtve. A valóságban ez nem volt ennyire éles helyzet, mivel a legtöbb törvény esetében a jelenlévő és szavazó képviselők többségének kell azokat megszavaznia, tehát távolmaradás esetén lehetséges volt a konstruktív parlamenti munka hatvan, vagy akár annál kevesebb szavazattal is. Tagadhatatlan azonban, hogy a szűk többség előre vetítette, hogy az új kormánynak rendkívül sok energiája fog elmenni arra, hogy az akaratát keresztülvihesse, nem csak a hét koalíciós párton, hanem minden egyes képviselőn is és, hogy a koalíció bukása is nagy eséllyel megtörténhet.

A koalíció első évének legnagyobb csapása a frakciók munkáját összegangoló Idit Szilman képviselő asszony váratlan kilépése volt 2022. április 6-án.[7] A Jamina (újabb) tagjának távozása a koalícióból és átülése az ellenzék soraiba megrengette a koalíció alapjait. Egyrészről a Likud és a Vallásos Cionista Párt hónapokon át támadta a vallásos cionista politikus asszonyt, amiért az baloldali és arab pártokkal ül egy kormányban. Ezek a támadások a lehető legdurvább verbális, közösségi zaklatás szintjét érték el, mind Szilman, mind férje és gyerekei ellenében. Az izraeli politikai élet rég nem látott mélységeibe süllyedt a harc, hogy a jobboldali képviselőket leválasszák a koalícióról, annak érdekében, hogy Netanjáhu alakíthasson kormányt. A kiválás indokának Szilman azt jelölte meg, hogy „már nem bírta elviselni, hogy a koalíció a vallási értékeken tipor”, és igen vehemensen kelt ki az ellen, hogy az egészségügyi miniszter utasított a kórházakat, hogy nem tilthatnak ki az amúgy a pészahi ünnep alatt vallásilag tiltott, kovászolt ételt az intézményekből. A valódi indok sokkal inkább valószínű, hogy az ellenzék irányából érkező nyomás volt kombinálva a politikai számítással.

A kilépés következtében a koalíció egy mandátumos többsége is megszűnt, előtérbe hozva az előrehozott választások veszélyét. A kormányzó frakciók azonban megegyeztek, hogy fent kívánják tartani a kormányt és működtetni. A baloldali pártok tisztában voltak vele, hogy az alternatíva Netanjáhú újabb kormányzása, míg a koalícióban részt vevő jobboldali pártok nem lehetnek biztosak benne, hogy egyáltalán bejutnak a Knesszetbe egy előrehozott választáson. Az azonnali feladat tehát a stabilizálás volt és ennek érdekében Bennett, aki főként külpolitikai feladatok miatt (mint a közvetítés az orosz-ukrán háborúban) láthatóan elhanyagolta saját frakciójának egyben tartását, nagyobb hangsúlyt helyezett a Jaminán belüli kohézió megteremtésére. Ennek érdekében a lekenyerezés és a megfélemlítés eszközeit is felhasználta. Utóbbi keretében Amiháj Csiklit hivatalosan is renegát képviselőnek nyilvánították, ami ellehetetleníti indulását a következő választásokon. Ezzel a lehetőséggel addig nem éltek, mivel lehetett benne bízni, hogy szavazatára, de legalább tartózkodására lehet számítani a koalíció részéről, ez azonban nem lett így és példát kellett statuálni mielőtt a koalíció és azon belül is a Jamina teljesen szétesik. Megelőző csapásként a renegát potenciált mutató Yomtob Kalfont Jamina képviselőt eltávolította a Knesszetből. Másik oldalról Bennett megállapodott pártjának maradék képviselőivel, hogy mindegyikük fontos prioritását felkarolja, így a koalíció politikája jobbra tolódott el.

A renegát magatartás nem csupán a Jaminára volt jellemző, ahogy az első táblázatban látható szinte az összes párt egy vagy több képviselője fenyegetett már kilépéssel. A legmesszebb a Raam párt és a Merec arab izraeli képviselője Gaida Rinavi Zoabi jutottak a koalícióból való távozás folyamatában. Zoabi képviselő asszony esete valamivel egyszerűbb és személyesebb, a sanghaji konzullá kinevezett politikus kiküldetését az izraeli külügy feltartotta, így személyes frusztrációja is elvezethetett ahhoz, hogy május végén bejelentette, hogy kilép a koalícióból. Ezt később, állítólagosan az arab települések polgármestereinek és a Raam párttal való egyeztetés után, visszavonta és megegyezett Lapiddal, aki egyben a külügyminiszter is, a folytatásról.[8] A fenti eset is rávilágít azonban a nagyobb problémára, hogy ahogy a Jamina politikusainak (és az Új Reménynek, csak ott egyelőre nagyobb a frakciófegyelem) nehéz képviselni egy olyan koalíciót, akik a választóikkal eddig szembemenő politikát folytattak. Nincs ez másképpen az izraeli arabok konzervatív, főként a déli beduin lakosság érdekeit képviselő Raam párttal sem. A formáció vezetője, kilépve a Közös Listából arra tette fel politikai karrierjét, hogy elsőként bevisz egy független arab pártot egy izraeli kormánykoalíció. Tette ezt annak érdekében, hogy az izraeli arab közösség érdekében fejthessen ki konstruktív politikát, több költségvetési forrást, beruházást és jóléti intézkedéseket vihessen keresztül. Az építő jellegű politika azonban folyamatosan összeütközésbe kerül a kormány és az izraeli állam által folytatott palesztinokkal kapcsolatban folytatott politikájával. A Raam, tekintettel a Ramadan alatti zavargásokra a Templom Hegyen fel is függesztette részvételét a koalícióban, azonban ezt követően sikerült visszatérnie. Nem lehetett azonban tudni mi lesz az a pont, az a konfliktus, amely miatt a Raam mögött álló Iszlám Mozgalom déli szárnya úgy dönt, hogy véget vet Manszúr Abbász pártvezető politikai kísérletének.

Összességében látni kell, hogy rendkívül nagy nyomás nehezedett a koalíció tagjaira, különösen a jobb és bal szélen, amiatt hogy ideológiailag diverz kormány irányította az országot. Nem meglepő tehát, hogy a széleken történt arányaiban a legtöbb leválási kísérlet, ahol a legnagyobb volt az ideológiai szinten az inkompatibilitás. Ugyanakkor látható volt, hogy a Jamina képviselői számára létezik életképes alternatíva, a Netanjáhú blokk, ezért ők bátrabban válnak ki. A baloldalon, különösen a baloldali, iszlamista vagy arab származású képviselők számára nincs más lehetőség mint a „szivárványkoalíció”. Kizárólag az izraeli politikai paletta és szavazói preferenciák jelentős eltolódása vezethetne átalakuláshoz, ami nem várható addig, amíg Netanjáhú befolyása ilyen erős, blokkja szinte obstrukciós tömb, azonban nem képes kormányt alakítani, mert még mindig van annyi szenior jobboldali vagy centrista politikus, akiket annyiszor árult már el, hogy nem hajlandóak együttműködni vele.

Az ellenzéken belül sem beszélhetünk teljes egységről, hiszen Netanjáhú blokkja 54 mandátummal rendelkezik, emellett további hat ellenzéki képviselő azonban a kommunista és arab pártokat tömörítő Közös Lista frakciójában ül, így Netanjáhú útja a hatalomhoz kizárólag a jelenleg még a koalícióban ülő jobboldali, esetleg centrista pártok vagy képviselőiken keresztül vezetett volna előrehozott választások nélküli esetben. A Likud a harminc mandátumával az elmúlt évben dominálta az ellenzéket, ehhez járul a két ultraortodox párt kilenc (Sász) és hét (Tóra Zsidósága), illetve a szélsőjobboldali Vallásos Cionista Párt hat mandátuma. Netanjáhú szigorú frakció és blokkfegyelmet rendelt el, aminek keretében az egyetlen politikai cél a kormány megdöntése, ennek érdekében a képviselőinek minden kormányzati törvényjavaslatot le kell szavazniuk, függetlenül a javaslat tartalmától. Vegyes eredménye volt ennek a stratégiának, mivel a Likud számára nehezen vállalható ideológiai álláspontok szerint kellett így szavazni alapvetően jobboldali törvényjavaslatok ellen kell voksolniuk. Ennek következtében kompromitáló nyilatkozatok is napvilágra kerültek a Netanjáhú politikáját támogató képviselők részéről (mint Miri Regev azon nyilatkozata miszerint a szavazásnál nem szempont a bántalmazott anyák, a veteránok a fogyatékosok, csak a kormány megdöntése) és belső lázadás csírái is.[9] Mindeddig sikerült azonban a Likud népszerűségét növeli, a tanulmány írásának időpontjában ez azonban nem éri el a többséget egy előrehozott választáson, de a határán áll. Netanjahu ugyanakkor párhuzamosan több korrupciós és hatalommal való visszaélés kapcsán indított bírósági eljárás vádlottja, esetleges elmarasztó ítéletnél, amely 2022 év végére vagy 2023-ra várható, a politikai karrierje minden bizonnyal komoly hátrányt szenvedne. Ez ellen csak a miniszterelnökséggel járó immunitás védené meg, így részéről ez egy versenyfutás az idővel, tekintettel arra, hogy a Likud többi vezető politikusa is kérdéses meddig hajlandó asszisztálni a párt jelenlegi stratégiájához. Minden bizonnyal a 2022-es előrehozott választásokat a Likud Netanjáhú vezetésével méretheti meg magát, azonban egy esetleges újabb kudarc esetén a Likud politikusok türelme eddigi vezetőjükkel szemben komoly kockázati tényező lesz Netanjáhú számára.

A Közös Lista döntő részben arab politikusa esetenként konstruktívan állt a kormányzati kezdeményezésekhez, nem volt céljuk mindenáron megdönteni a kormányt, különösen nem úgy, hogy az alternatíva a Netanjahu-Ben-Gvir (a Vallásos Cionista Párt legszélsőségesebb minisztere) kormány, amely bizonyára igen kemény politikát folytatna az izraeli arab kisebbséggel és a palesztinokkal szemben. A kormány kiemelkedő sikere sem volt ugyanakkor célja a Közös Listának, mivel az igazolta volna a Raam úttörő politikáját és bizonyítaná, hogy az arab pártok (de nem az arab származású politikusok, akik számos cionista párt tagjai között megtalálhatóak) eddigi részben önként vállalt kimaradása a zsidó állam kormányzásából elhibázott stratégia volt. Kényes egyensúlyozást végzett tehát a Közös Lista, egyszerre blokkolva Netanjáhú blokk érvényesülését, támadva a kormányt, de egyben némi védőhálót és támogatást is nyújtott amikor érdekeik úgy kívánták.

 

BELPOLITIKAI EREDMÉNYEK ÉS KUDARCOK

Az egy éve hivatalba lépett izraeli kormány legfontosabb sikere az állam rendezett működtetése volt, amely a közszolgálati vezetők kinevezésében és a 2021-es és a 2022-es állami költségvetés elfogadásában jelent meg.[10] Utóbbi azért is volt kiemelten fontos, mivel a zsidó állam a koronavírus pandémia okozta gazdasági krízis a politikai káosz miatt a korábbi, 2019-es büdzséje alapján volt kénytelen menedzselni. 2021 őszén tehát a „szivárványkoalíció” visszahozta Izraelbe a normális állami működés elengedhetetlen alapjait, amelyre három évet kellett várni. Ez természetesen hamar feledésbe merülő teljesítmény, kevésbé kommunikálható hatékonyan, azonban Izrael kül- és biztonságpolitikai hatalmát elemzők számára fontos tény, hogy sikerült eltéríteni az országot a hanyatlástól. Az izraeli intézményrendszer jól viselte a három éves akadályoztatást, azonban a kinevezések elmaradása, intézkedések alapjául szolgáló friss büdzsé és törvények megteremtése nélkül hónapokon belül komoly fennakadások jelentkezhettek volna. Ebben az esetben pedig a magát „zsidó és demokratikus” államként definiáló Izraelnek el kellett volna indulnia egy olyan vészhelyzeti politikai megoldás felé, amely alapjaiban erodálhatta volna az ország szerkezetét. Ez a világ leginkább militarizált országában kifejezetten problémás fejlemény lett volna, még akkor is, ha az izraeli politikai és társadalmi rendszert erősen áthatja a biztonsági szektor. Ez a fejlemény nem történt meg, a Bennett-Lapid kormány így fontos lélegzetvételhez juttatta így az állami rendszereket.

A belpolitikai fronton állandó kérdés a két legnagyobb lélekszámú kisebbség, az izraeli arabság és az ultraortodox zsidóság integrálására szolgáló intézkedések. A kérdés külpolitikai jelentősége abban áll, hogy ez a két, a társadalom egyötöd, illetve egyhatod részét kitevő kisebbség potenciálja nincsen kihasználva az izraeli állam által. Igaz ez a honvédelemben, gazdaságban és általában a társadalmi életben betöltött szerepükre is. Amennyiben ez a két szektor integráltsága erősödik, úgy Izrael hatalma is megerősödik mind térségében, mind a globális viszonylatban, egyben kevésbé lesz kockázati tényező a belső társadalmi törésvonalakból következő ellentétek. A két kisebbség nem monolit tömbök, az arabságon belül számos vallási, szub-etnikai és jövedelmi csoportot különböztethetünk meg, ugyanígy az ultraortodox zsidóság is egy szükségszerűen leegyszerűsítő fogalom. Mindazonáltal van értelme arról beszélni, hogy milyen irányban alakul a két csoport integráltsága. A két csoport politikai reprezentáltságában komoly aszimmetria van, hiszen hosszú éveket követően egyetlen ultraortodox párt sem tagja a kormánykoalíciónak, míg az izraeli történelemben először egy arab párt igen. Ennek megfelelően elsőként az arab kisebbség helyzetében történt változást vizsgáljuk elsőként, majd az ultraortodox társadalmi szerepét.

A Raam, amely a Muszlim Testvérek izraeli szárnya, hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy hajlandó volt beülni egy izraeli koalícióba. Fontos hangsúlyozni, hogy arab politikusok rendszeresen vesznek részt a kormányzati munkában és arab pártok kívülről támogatnak adott törvénykezési lépéseket, mégis, ez az üvegplafon létezett, hogy arab párt nem lépett koalícióra. A Raam, és különösen vezetőjének Manszúr Abbásznak célja, hogy egy konstruktív szerepben minél több materiális és nem-materiális javat szerezzen meg szavazói bázisának. Ebben normális esetben nincsen semmilyen különös, a parlamenti demokráciák alapvető logikája, mégis Izraelben újszerű lépés volt. Különösen jelentős volt ez amiatt is, hogy 2021 tavaszán a Ramadán alatt kirobbant zavargások minden korábbinál nagyobb belső tüntetéshullámhoz vezettek az izraeli arabság körében, erőszakos cselekedetek tucatjaira került sor Izrael vegyes településein. A Raam tehát ezt követő kritikus időszakban vállalta fel a politikai kísérlet kockázatát. Az izraeli arabság három nagy kézzelfogható problémája, amelyekre választ kell találni a településeik viszonylagos erőforráshiánya, a munkapiaci helyzetük és a közösségben eluralkodó szervezettbűnözés.

Az első egy év tapasztalata alapján a Raam sikereket ért el az arab, különösen a beduin településeknek adott engedélyek kiharcolásának terén. Elérték, hogy a Negev-sivatag területén három új, főként az izraeli beduin arabság részére szolgáló elismert település jöhessen létre, ezzel nagyban elősegítve az illegális telepek problémáját. A beduin városok mellett ugyanis a hagyományos pásztorkodó-gazdálkodó életmódot folytató közösség jelentős részben kis, el nem ismert tanyákon, falvakban él, ezzel nehezítve a hatóság dolgát, hogy közszolgáltatásokat biztosítson, ugyanakkor magukat is megfosztják a minőségi, huszonegyedik századi élettől. Az új települések ezen a kettős problémán segítenek, munkapiaci, közszolgáltatási, oktatási helyzetét javítva a Negev beduin lakosságának, és általában segítve az integrációt. A koalíció elfogadta emellett az arabság költségvetési támogatását növelő második ötéves tervet, ezzel jelentős összegeket nyújtva a felzárkóztatáshoz.[11] Az első keretprogram maga is úttörő jelentőségű volt, amely támogatja a munkahelyteremtést és az infrastruktúra fejlesztését az ország arab többségű településeinél. Végezetül pedig a legnagyobb visszhangot kiváltó probléma az arab közösséget sújtó bűnözés, különösen a kézifegyverek nagy száma miatt. Itt is sikerült az új rendőri intézkedéseknek köszönhetően felére csökkenteni egy év alatt az emberölések számát és harminc százalékkal a lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények számát. Összességében rendkívüli eredményeket könyvelhet el az izraeli arab közösség az elmúlt egy évben, kérdéses azonban, hogy a folyamatos koalíciós válság során erre a szavazók kellő figyelmet tudnak-e fordítani. A közvéleménykutatások alapján a Raam eddig politikailag nem profitált az eredményes stratégiájából, a felmérések alapján éppen csak bejutna a Knesszetbe a választásokon, nemhogy a Közös Lista javára előnyt könyvelhetne el.

Az ultraortodox közösség Izrael állam legnagyobb belső kihívása, tekintettel arra, hogy lélekszámuk gyorsan növekszik, azonban közös teherviselésből nem veszik ki részüket a többségi zsidósághoz mérten. A „szivárványkoalíció”, amelyben nem rendelkeznek vétószóval lehetőséget adott arra, hogy ezeket a privilégiumokat, amelyeket az állam megalakulásakor egy néhány tízezres rétegnek adott az akkori politikai vezetés, most azonban már több mint egymillió polgár helyzetét szabályozza. A kérdést két aspektusra kell bontani, egyrészt az ultraortodox zsidó vallási vezetés helyét kell vizsgálni az államban és a közösségnek járó társadalmi kiváltságokat, mentességeket. Mindkettő kapcsán kijelenthető, hogy részeredményekről beszélhetünk csupán. Az ultraortodox vallási vezetés hatalmának visszaszorításának területén nagyobb előrelépés történt. Egyrészt sikerült megtörni a kósersági igazolásokban meglévő monopóliumot, amely jelentős gazdasági hatalmat adott a rabbinátusnak.[12] Az új szabályozás értelmében a vállalkozók megválaszthatják melyik rabbihatóság pecsétjét kívánják megszerezni és a vásárlóik pedig eldönthetik számukra ez megfelelő-e. Jelentős anyagi és adminisztratív terhet vesz így le a vendéglátóipari és élelmiszeripari vállalkozókról, erősítve a hatékonyságnövelő versenyt. Másrészt a betérések területén sikerült áttörést elérni, hasonlóan a kósersági engedélyekhez, a decentralizáció felé tolta el a kormány a szabályozást, immáron a regionális rabbik is végezhetnek betérést a zsidó vallásba, nem csak a központi (ultraortodox rabbinátus).[13] Ezzel utat nyitottak az egyszerűbb, „áramvonalasabb” betérési folyamatoknak, elősegítve az empátiát az olyan közösségek iránt, mint az orosz- és ukránajkú zsidóság vagy az etióp zsidók. Nekik eddig ultraortodox rabbik előtt kellett bizonyítaniuk, hogy komolyan gondolják a zsidó hit és életmód felvételét és gyakorlását, miközben senki nem várta el a valóságban, hogy ultraortodox életet kövessenek. A reform ennek tükrében elősegíti a nemzeti kohézió megerősödését és a hivatalosan zsidóként el nem ismert izraeli lakosság helyzetének és megbecsültség-érzetének javítását. Több ponton nem sikerült azonban az áttörés, így a Siratófallal kapcsolatos ultraortodox privilégiumok és a két ultraortodox főrabbi helyett vagy mellett nemzeti-cionista főrabbit sem sikerült kinevezni.

Az ultraortodox polgárok társadalmi helyzetén és integrációján minden erőfeszítés ellenére sem sikerült javítania az egy éve hivatalban lévő koalíciónak minden igyekezet ellenére. Az egymással összefüggő kihívások rendszerét az ultraortodoxok gazdasági helyzete, munkavállalás, az ultraortodox iskolákban folyó oktatás minősége és a sorkötelezettség problematikája adja. Összességében mindegyik reform vagy nem történt meg, vagy késleltetve kerül bevezetésre, ezzel időt adva a hatalomba visszatérő ultraortodox pártoknak, hogy megvétózzák az intézkedéseket. Szükséges látni, hogy itt mind a többség, mind a kisebbség a kialakult helyzet áldozata, a többség jogosan érzi úgy, hogy az ultraortodoxok privilégiumokban részesülnek a többi zsidó polgárhoz képest, másik oldalról az ultraortodox közösségben az állami dotációra való rászorultság és a közösség béklyója szorítja a csoport tagjait. Az ultraortodox polgárok nem részesülnek megfelelő világi oktatásban, ezért nem jutnak jól fizető álláshoz, nem mennek katonának, tehát munkaerőpiaci helyzetük romlik, ezért rászorulnak a Tóra-tanulásért fizetett juttatásokra. Tekintettel arra, hogy az állami forrásokat igencsak megterhelik az ultraortodoxnak fizetett juttatások és elmaradnak adóbevételek, ez egy, hasonlóan az arab kisebbség helyzetére, olyan megoldandó kérdés, amely közvetetten és közvetlenül is befolyásolja Izrael belső kohézióját és így nemzetközi érdekérvényesítő képességét. A kormány Avigdor Lieberman pénzügyminiszter vezetésével igyekezett választ találni a problémára, azonban szemben az arab kisebbség helyzetével nincsen meg az a motor a koalícióban, amely segítené az áttörést, ellenkezőleg, a vallásos cionista képviselők gyakran akadályozzák az ultraortodoxok privilégiumainak visszabontását és így integrációjukat. A szekuláris-vallási törésvonal meghaladásához a Bennett-Lapid kormánykoalíció ereje nem volt elegendő.

Összességében az elért eredmények mellett a Bennett-Lapid kormánykoalíció egy fontos politikai kísérlet, amely azonban állandó belső válságban volt egy éves hivatali ideje során. A hatvan mandátumosra olvadt koalíció, amelyben ezen belül is fél-renegát és megbízhatatlan képviselők nehezítették a törvényhozó munkát, kiemelkedő eredményeket ért el, azonban ezt valójában azért mondhatjuk, mivel a megelőző három év olyan mértékben diszfunkcionális volt, hogy ahhoz képest a 2021-2022-es válságos kormányzás is kedvezőnek számított. A koalíciónak nem csupán az ultraortodox kisebbséghez kapcsolódó kérdéseket nem sikerült rendeznie, de nem sikerült kinyilvánított céljukat Netanjáhú politikai karrierjét sem megpecsételni. A több vádeljárás alatt álló korábbi miniszterelnök továbbra is blokkjának vezetője maradhatott a Knesszetben, folyamatos nyomás alá helyezve a koalíció jobboldali tagjait, egészen annak megtöréséig. Azok a törvényjavaslatok, amelyek (ugyan nem nevesítve), de az ő eltávolítására szolgáltak volna a politikai életből, vádeljárások miatt, nem emelkedtek törvényerőre. A koalícióban a Netanjáhú politikai semlegesítése ellen dolgozó képviselők motivációi nagymértékben különböznek, benne van személyes számítás, pártpolitikai logika és elvi tiltakozás is. Számos jobboldali politikus számol azzal, hogy jelentős mennyiségű szavazót veszíthet azzal, ha asszisztál a még mindig rendkívül népszerű Netanjáhú eltávolításához a szavazóurnák eredményének figyelembe vétele nélküli jogi eszközökkel. A koalícióra nézve azonban kétségtelenül létezett egy pozitív hatása ennek, Netanjáhú „árnyékában” még mindig nagyobb volt a fegyelem, mivel az ő távozása az izraeli politikai életből minden addigi együttműködést felülírna, újrarendezné a jobboldali pártok helyzetét, belső hatalmi harcot indítana a Likudban. Minderre nem kerlhetett sor a Bennett-Lapid kormány felbomlása miatt, amely ugyanakkor elvezetett a rotációs megállapodás értelmében a rendezett hatalomátadáshoz Bennett részéről Lapidnak a választásokig hátralévő négy hónapra. Ez is eredménynek számítható, még ha Lapid kormánya már funkcionális Knesszet nélkül kell kormányoznia és szolgálnia az izraeli polgárokat.

 

KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKAI EREDMÉNYEK

A Bennett-Lapid kormány belpolitikai kihívásai mellett és ellenére jó eredményeket ért el a külső ügyekben, nem igazolva azokat az állításokat, hogy a koalíció diverzitása gátolni fogja a fellépésben. Ebben természetesen szerepet játszik Izrael hatalmi potenciálja, amely részben független a mindenkori kormánytól és a különböző állami- és magánintézmények és szervezetekből építkezik. A tanulmányban öt kérdést mutatunk be röviden, az Ábrahám-megállapodások helyzetét, az Iránnal szembeni fellépést, a palesztin-politikát, az transzatlanti szövetségi rendszerrel ápolt viszonyt és végezetül az orosz-ukrán háborúra adott izraeli reakciókat.

Izrael közel két éve kötötte meg az Ábrahám-megállapodásokat három arab országgal, az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel és Marokkóval, melyekben normalizálta viszonyát a konzervatív országokkal. A megállapodások az Egyesült Államok patronálása mellett jöhettek létre, azonban a belső logikája mindnek éppen a közel-keleti hatalmi egyensúly fenntartásának átruházása volt a régióban lévő államokra. A négy ország a kezdeti ismerkedési periodust követően nagy léptékekben fejlesztette kapcsolatait, a gazdasági élet, turizmus, kultúra és a biztonság területén. A kapcsolatok fejlődésével nem csupán a Közel-Keleten uralkodó ellenséges viszonyrendszerekhez képest kínáltak alternatívát, de az Izrael és Egyiptom, valamint az Izrael és Jordánia közötti hideg békékkel szemben is. A hosszú hónapok óta tartó közeledés egyik kézzelfogható eredménye volt a 2022. március 27-28 között megtartott Negev Csúcs az öt külügyminiszter részvételével. A csúcs, Izrael minden igyekezete mellett, amely a figyelem Iránra való irányítására vonatkozott, valójában a résztvevő államok széleskörű együttműködés meggyökeresítéséről szólt.[14] Összekapcsolni a közel-keleti tőkét, technológiát, piacot és munkaerőt és felszámolni, de legalábbis áthidalni az összekapcsolást akadályozó konfliktusokat. Nem beszélhetünk azonos programokról a résztvevő államok tekintetében, minden fél különböző prioritásokkal érkezett a csúcstalálkozóra. Izrael számára az Iránnal szembeni együttműködés kialakítása a legfontosabb és az Egyesült Államok közös meggyőzése arról, hogy minél kevesebb engedményt tegyen a perzsa államnak az esetlegesen (újra) megkötendő atommegállapodás keretében. Az Egyesült Arab Emírségek főként befektetési lehetőségekben érdekelt és regionális pozícióinak erősítésében, míg Bahrein garanciákat akar különösen sebezhető földrajzi helyzetéből és társadalmi összetételéből (az uralkodócsalád szunnita, míg a lakosság többsége síita) eredően. Marokkó Algériával szemben kíván minden téren előnyre szert tenni gazdasági, oktatási, politikai és katonai téren, míg Egyiptom a belső instabilitást kívánja egyensúlyozni befektetések és fejlett mezőgazdasági technológiák révén. Az Egyesült Államok pedig arra bíztatja a feleket, hogy egyeztessék prioritásaikat, legyenek hajlandóak kölcsönösen előnyös megállapodásokat kötni, mivel ha „magadon segítesz, Washington is megsegít”. Érdemes rámutatni, hogy Jordánia nem vett részt a csúcstalálkozón, ehelyett külügyminiszterük a palesztinoknál tett szolidaritási látogatást. Tény, hogy a palesztin államiság kérdése háttérbe szorult az elmúlt években a regionális együttműködés erősödésével szemben, ez pedig nem fog megváltozni a közeljövőben.

A Negev Csúcs mellett több eredménye is volt az Ábrahám-megállapodások továbbvitelének, ezek közül kiemelendő a Marokkóval, Bahreinnel és az Egyesült Arab Emírségekkel gyorsan fejlődő biztonsági és gazdasági együttműködés. Fontos lépés volt az új kormány részéről, hogy szemben a Netanjáhú kormányzattal, amely előtérbe helyezte az Ábrahám-megállapodásban réésztvevő országokat, és az új eredményekkel kecsegtető lehetőségeket, a Bennett-Lapid kormány nagy hangsúlyt helyezett a már meglévő békeszerződésekkel alátámasztott, azonban elhidegült egyiptomi és jordániai relációra.[15] Különösen igaz ez az energetikai együttműködésre Egyiptommal, amely Európa számára is elsődleges fontosságú a földgázexport lehetősége miatt. A széleskörű közel-keleti együttműködési rendszer egyik kimondott célja Izrael részéről Irán feltartóztatása, amellyel kapcsolatban az arab felek jóval óvatosabban fogalmaznak, ha egyáltalán megnyilatkoznak ezzel kapcsolatban. Az izraeli kormány számára az egyik legnagyobb kihívás a gyakorlatban is érvényesíteni azt az egyetértést, amely a színfalak mögött létezik.

Irán és regionális partnereinek ellensúlyozása, feltartóztatása és visszaszorítása az izraeli védelmi stratégia kormányokon átívelő célja. Netanjáhú egyik legfontosabb kijelentése az új kormánnyal kapcsolatban az volt, hogy az képtelen lesz feltartóztatni az iráni fenyegetést.[16] Ezzel szemben az látható, hogy a Bennett-Lapid kormány minden fronton folytatódik a fellépés a perzsa állam hatalmi ambícióval szemben a két állam közötti „árnyékháború” keretében.[17] Folytatódnak a fegyveres akciók az iráni és Aszad szír elnök csapatainak és a Hezbollah erőinek előretolt állásaival és modern fegyverrendszerekkel szemben Szíriában, folytatódik a fellépés az iráni nukleáris programmal szemben és az együttműködés és információmegosztás az öböl államokkal Teheránnal szemben. A 2022-es költségvetésben jelentős külön forrás lett elkülönítve az izraeli haderő számára az esetleges Iránnal szembeni csapásméréshez szükséges erők kifejlesztésére és beszerzésére. Látni kell tehát, hogy a belpolitikai válságtól függetlenül az Iránnal és szövetségeivel szembeni fellépés egy állandó tényezője az izraeli kül- és biztonságpolitikának, amelyet a belpolitikai stabilitás erősíthet, azonban attól elvonatkoztatva, a nemzeti érdekekből fakadóan folyik minden esetben.

Amennyiben Izrael elsőszámú külpolitikai kihívása az iráni fenyegetéssel szembeni fellépés, akkor a legfontosabb erőforrása a partnerség az Egyesült Államokkal. Fontos hangsúlyozni, hogy minden együttműködés mellett sem beszélhetünk valódi szövetségről, mivel védelmi garanciákat Washington nem vállal közel-keleti partneréért. Ez azonban nem vesz el a jelentőségéből, hiszen mind katonai segély, mind információmegosztás, mind diplomáciai és politikai támogatás tekintetében az Egyesült Államok Izrael legfontosabb partnere. Ebben a viszonyrendszerben a Trump-Netanjáhú együttműködés kiváló eredményeket hozott Izrael számára, Jeruzsálem izraeli fővárosként való elismeréstől a Golán-fennsík feletti szuverenitásig, illetve a már említett Ábrahám-megállapodások tető alá hozatala jelentősen javította Izrael helyzetét. Ebben a relációban jelenthetett volna negatív elmozdulást Joe Biden hatalomra kerülése és az Izrael-kritikus és ellenes Demokrata párti hangok befolyásának erősödése az amerikai bel- és külpolitikában. Mindez egyáltalán nem valósult meg, Joe Biden továbbra is elkötelezett támogatója Izraelnek, különösen külügyminisztere Anthony Blinken és csapata fejt ki erőfeszítéseket Izrael helyzetének további erősítése érdekében. Az izraeli belpolitikai válság ellenére Biden nem mondta le július 13-ra tervezett izraeli látogatását, bizonyítva a két állam között partnerség szorosságát.[18] Itt valójában egy pragmatikus és önérdekkövető amerikai magatartásról beszélhetünk. A mérsékelt közel-keleti partnerállamainak támogatásán keresztül olyan környezetet alakíthat, ki amely kedvez azon szándékának, hogy erőit kivonhassa minél nagyobb mértékben a térségből. Washington célja ezzel a fókuszálás a Kína és az Oroszország jelentette fenyegetésre, nem lekötve lenni másodrendű hatalmak által, mint Irán, illetve belebonyolódni a regionális instabilitások következtében kialakult hatalmi vákuumba. A Biden kormányzat ugyanakkor fontolgatta és komoly tárgyalásokat folytatott Iránnal a szankciók (részleges) lebontása érdekében a nukleáris paktum újrakötése kapcsán, amelyet Trump elnök mondott fel. Ez a tanulmány írásának idején rendkívül valószínűtlennek tűnik, mivel Teherán ragaszkodik ahhoz, hogy az Iráni Iszlám Forradalmi Gárdát levegyék a terrorista szervezetek listájáról, ezzel szabad kezet adva tevékenységének külföldi végzéséhez. Izrael nyíltan, az arab államok pedig csendben lobbiztak Washingtonban, hogy ez ne történhessen meg, hosszas megfontolást követően úgy tűnik ez nem valósul meg. Ez Izrael számára elsődleges fontosságú fejlemény, tekintettel arra, hogy az egyik leginkább kitett és fenyegetett szereplő, a status quo egyben elősegíti az amerikai-izraeli kapcsolatok zavartalanságát.

A pandémia gyakorlati lezárulását követően és a külső relációk kedvezősége ugyanakkor messze nem volt zavartalan Izrael szempontjából, tekintettel az Ukrajna elleni orosz agresszióra, amely rendkívül nehéz diplomáciai helyzetbe hozta a zsidó államot is. Oroszország szíriai katonai jelenléte miatt az izraeli katonai és politikai vezetés nagymértékben meg van kötve, hiszen Moszkva rendkívüli akadályokat tudna gördíteni Izrael fent említett Irán ellenes fellépése elé. Oroszország gyakorlatilag nem akadályozza meg Szíriába telepített légvédelmével és elfogó vadászgépeivel az izraeli akciókat, amelyek az iráni, szír és Hezbollah erők ellen irányulnak. Ez a kényes egyensúly, amelyet Izrael nem tehet kockára azzal, hogy túlzott mértékben támogatja Ukrajnát a háborúban.[19] Másik oldalról a zsidó állam külpolitikája alapvetően alkalmazkodik a nyugati államokhoz, tehát összességében elítéli az orosz agressziót, még ha ezt rendkívül óvatosan teszi is. Az Ukrajnának nyújtott támogatás mindeddig kimerül a humanitárius segítségnyújtásban, tábori kórház működtetésében. A viszonylagos kimértséget Izrael felhasználta a felek közti közvetítésre, amelynek keretében Bennett többször is egyeztetett, személyesen is Putyin orosz elnökkel, azonban a kezdeményezés, tekintettel arra, hogy a konfliktus nem volt kellően érett a lezárásra, meghiúsult. Moszkva később rendkívül nehézzé tette Izrael dolgát azzal, hogy ráerősített az Ukrajna „nácítlanítása” narratívára, és Zelenszkij ukrán elnök zsidó származására válaszul Lavrov orosz külügyminiszter Hitler állítólagos zsidó származásával reagált.[20] Ez az összeesküvés-elmélet mély megdöbbenést és tiltakozást váltott ki a náci múlt relativizálását és cinikus felhasználását alkalmazó orosz diplomáciai narratíva. Az incidenst követően Izrael azonnal védelmi felszerelés küldéséről döntött az ukrán fél részére, jelezve, hogy nem hagyja reakció nélkül az orosz provokációt. A zsidó állam mindeddig tartózkodott nagy hatékonyságú fegyverek Ukrajnának való szállításától, nem kockáztatva az orosz retorziót a Közel-Keleten, ugyanakkor az izraeli-orosz reláció ennek ellenére lassan erodálódik a háború miatt. Mindazonáltal az izraeli reakció még mindig a közel-keleti államok viszonylatában ukránpárti, tekintettel az arab államok „semlegességére” és Irán oroszpártiságára.

Végezetül, a palesztinokkal kapcsolatban gyakorolt izraeli politikában meg kell különböztetnünk a Gázai övezetet uraló Hamasszal és a Ciszjordániában bizonyos fokú autonómiával rendelkező, Fatah által kormányzott Palesztin Nemzeti Hatósággal kapcsolatban folytatott politikát. A Hamasz tekintetben a kormánynak sikerült megőriznie elrettentőképességét, a korábbi évekhez képest lényegesen kevesebb rakétacsapást indítottak a Gázai övezetből izraeli területek ellen, mint korábban.[21] Magányos támadók és terrorsejtek működtek, a zsidó állam a tavaszi ünnepek során tapasztalt egy ilyen erőszakhullámot, azonban nem sodródott a két erő olyan összecsapásba, mint tette 2021 májusában, amikor két hét alatt több mint négyezer rakétát lőttek ki Izraelre, külső betörésekkel és belső zavargásokkal is meg kell küzdenie a zsidó államnak. Ezzel szemben 2022-ben a Jeruzsálem Nap során tartott zászlófelvonulás az izraeli fővárosban nem váltott ki fegyveres erőszakot a palesztin fél részéről, mint tavaly, minden bizonnyal a jó előre megtett diplomáciai egyeztetések következtében. A Fatahhal szemben az izraeli kormány összetett politikát folytat, egyrészt anyagi segítséget nyújt, növeli a kiadott munkaengedélyek számát a ciszjordániai palesztinok számára, ugyanakkor továbbra is kemény biztonsági intézkedéseket tart életben. A kormányt köti azon megállapodás a koalíciós felek között, hogy messzemenő ideológiai terveiket nem valósíthatják meg, így sem az annektálás, sem a kétállamos béke felé való elmozdulás nem szerepel a napirenden. Ugyanakkor több kormányzati szereplő, különösen Beni Ganc védelmi miniszter és Iszawí Frej regionális együttműködésért felelős miniszter aktívan tesz a kis lépésekben a viszony javítása érdekében. Izraeli oldalon immáron a nagy többség véleménye a konfliktus minimalizálására tett erőfeszítés, a végső szándék azonban különbözik, a jobboldal azon okból végzi ezt a stratégiát, hogy a konfliktus ne legyen napirenden, a baloldal a kétállamos megoldás felé mozdulna el idővel. Összességében a palesztin politikában egy egyensúlyozó, nagy lépésekre nem vállalkozó megközelítésről beszélhetünk az izraeli kormány részéről, amely áttörést ugyan nem ért el pozitív irányban (ehhez az izraeli politikai élet sem kellően érett, de palesztin oldalon sincs konszenzus, és a Fatah és Hamasz továbbra is megosztott), de nem is történt olyan eszkaláció mint a korábbi években jellemző volt.

 

KÖVETKEZTETÉSEK

A 2018-at követő három és fél éves belpolitikai válságot követően egy éves átmeneti kormányzás valósulhatott meg tehát Izraelben. A tanulmányban bemutattuk a Bennett-Lapid kormány kétségtelen eredményeit és azokat a nehéz körülményeket, amelyek között működnie kellett. A válságot tehát válság követte, csak némileg különböző jellegű és kisebb negatív hatással az állam kormányozhatóságára. Minden bizonnyal transzformatív és formabontó átmeneti szakaszként fog bekerülni a történelembe a Bennett-Lapid kormány rövid éve, azt azonban csak a 2022 őszi választások eredményei alapján lehet megítélni mi felé is mozdult el a zsidó állam. Amennyiben Netanjáhú visszatér, úgy attól függően, hogy mely politikai erőkkel köthet szövetséget, úgy Izraelben elképzelhető mind a stabilizáció (centrista, mérsékelt irányba való elmozdul esetén) vagy a radikalizáció (különösen a Vallásos Cionista Párttal való együttműködés esetén). Függetlenül egy Netanjáhú-kormány összetételétől, a miniszterelnök célja az ellene dolgozó igazságszolgáltatási rendszer átszabása lesz, ezt azonban partnerei elősegíthetik, vagy akadályozhatják is. Netanjáhú kerülhet olyan helyzetbe, hogy a vádeljárás alatt szükséges lesz megszereznie a miniszterelnöki címet, amely azonban egy esetleges elmarasztaló ítélettel szemben nem védi meg. A másik forgatókönyv a Bennett-Lapid kormány szellemének tovább élése a következő koalícióban. A választások minden bizonnyal újrarajzolják a nyolc résztvevő párt közötti erőviszonyokat és amennyiben Netanjáhúnak nem vezet egyértelmű útja a kormányalakításhoz, úgy egy belső Likud lázadás sem zárható ki, amely újabb lehetőségeket adna az izraeli belpolitikai élet megreformálása számára.

Jáír Lapidnak négy hónapja van bizonyítani kormányzóképességét és ha belpolitikai fronton meg is lesz kötve a keze, külpolitikai dimenzióban érhet el olyan sikert, amely kimozdíthatja a pártpreferenciákat a jelenlegi patthelyzetből, ahol egyik blokknak sincsen döntő előnye a másik felett és a szövetségkötési hajlandóságok igencsak megmerevedtek. Az esetleges külpolitikai eseményeknél pozitív és negatív forgatókönyvek is léteznek, egyrészt az Ábrahám-megállapodások jelentős kiszélesítése adna Lapidnak komoly politikai tőkét, ugyanakkor egy Iránnal szembeni határozottabb katonai fellépés is döntő lehet a választások kimenetelére. A fentiek tükrében mozgalmas négy hónapos izraeli kampányidőszaknak nézhet elébe a külső szemlélő. Érdemes azonban észben tartani a Bennett-Lapid kormány eredményeit és kudarcait és az utat, ahogy a zsidó állam az újabb előrehozott választásokra kényszerült, jelezve, hogy az izraeli politikai átalakulást jellemző válság közel sem ért véget 2021 nyarán, csak egy új, egy évig tartó, átmeneti szakasz kezdődött meg.

A tanulmány szerzője az Antall József Tudásközpont volt igazgatója, jelenleg külpolitikai elemzője. Írása honlapjukon jelent meg.

Jegyzetek

[1] Csepregi Zsolt – Zachar Péter Krisztián: Fordulópont az izraeli politikai rendszerben? – Három választásanatómiája 2019-2020. Parlamenti Szemle. V. évfolyam 1. szám 2020/1.

[2] Csepregi Zsolt: Izraeli választások 2021: Forgatókönyvek a kormányalakításra. Antall József Tudásközpont. AJRC Elemezés 2021/10.

[3] Michael Hauser Tov: These Are the Deals Signed by the Parties in the Bennett-Lapid Coalition. Haaretz. 2021. június 11.

[4] Központi Választási Bizottság (Izrael): Cumulative Voter Turnout – 24th Knesset Elections.​https://bechirot24.bechirot.gov.il/election/English/pages/default.aspx

[5] A zárójelben mandátumszámokkal az egyes frakcióknál a már eddig a koalíció elhagyását, bojkottálását nyilvánosan bejelentő, azonban időközben visszalépő képviselők számát mutatjuk, jelezve a koalíció instabilitását az utolsó hónapjaiban

[6] Raoul Wootliff: Bennett sworn in as prime minister, unseating Netanyahu after 12 years in power. Times of Israel. 2021. június 13.

[7] Shira Rubin – Steve Hendrix: Surprise resignation of lawmaker roils Israel’s governing coalition. Washington Post. 2022. április 6.

[8] Shiri Habib-Valdhorn – Danny Zaken: Ghaida Rinawie Zoabi returns to coalition fold. Globes. 2022. május 23.

[9] Times of Israel: Regev stands by call to oppose bills targeting rape, violence if it hurts coalition. 2022. május 24.

[10] Reuters: Israeli parliament approves 2021 budget, averting election threat. 2021. november 4. és Reuters: Israeli parliament approves 2022 budget. 2021. november 5.

[11] Aaron Boxerman: As elections loom, Arabs take stock of Ra’am’s year-long experiment in government. Times of Israel. 2022. június 24.

[12] Zev Stub: Israel’s kashrut reform approved, 2021 budget to be NIS 609b. Jerusalem Post. 2021. október 27.

[13] Judah Ari Gross: Government advances conversion reform that seeks to curb rabbinate’s control. Times of Israel. 2022. február 20.

[14] Csepregi Zsolt: Az izraeli Negev Csúcstalálkozó történelmi jelentősége. Antall József Tudásközpont. Kutatói Blog. 2022. március.

[15] BICOM: Foreign Policy of the Bennett-Lapid Government: One Year On. 2022. június. p. 1.

[16] Times of Israel: Netanyahu: Government showing ‘only weakness’ in face of looming Iran deal. 2022. március 7.

[17] Neri Zilber: This Could Be the Next Big War That Grips the Entire World. Washington Institute. 2022. június 2.

[18] Daniel B. Shapiro: The Israeli government collapse was a curveball for Biden’s upcoming visit. But it shows the depth of the US-Israel relationship. Atlantic Council. 2022. június 24.

[19] Elliott Abrams – Gideon Weiss: Why Israel Has Been Slow to Support Ukraine. Council on Foreign Relations. 2022. április 8.

[20] BBC: Israel outrage at Sergei Lavrov’s claim that Hitler was part Jewish. 2022. május 2.

[21] Rasha Abou Jalal: Hamas refrains from rocket response to controversial Jerusalem march. Al-Monitor. 2022. május 31.

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]