’56

’56 nekem elsődlegesen ugyanazt jelentette a nyolcvanas évek elején, amikor tudatosult bennem, mit jelent, mint a szabadságjogok és a humán kultúra iránt érzékeny gimnazista nemzedéktársaimnak.

A csendet, a kimondhatatlanságot, a félelemmel teli hallgatást.

 

 Ám egyszersmind jelentette az „ellenforradalommal”, a „sajnálatos eseményekkel” – a hazug pártzsargonnal – szemben a történelmi tényekkel való számvetést, a demokratikus ellenzék által kiadott szamizdat folyóiratokból és az emigráns irodalomból való tájékozódást, és annak világos felismerését, hogy a kommunisták által kizökkentett idő ama tizenkét napra a helyére billent.

 *

 ’56 jelentette mindazt, ami nem volt, és hiányzott. A szabad sajtót, a nyilvánosságot, az őszinte közbeszédet, a közösségi élményt, amelynek úgy lehetek része, hogy jottányit sem engedek önmagamból, mert elfogadható vagyok úgy, ahogy vagyok; hogy alkalmazkodnom nem rám oktrojált, életidegen szabályokhoz és hazugságokhoz kell, csupán a józan ész szabta, civilizált emberi normákhoz.

’56 azt is jelentette, hogy nem felnőttek és gyerekek állnak szemben egymással az iskolában és a családban, hanem olyan emberek, akik között vannak, akik igyekeznek igazat mondani, vannak olyanok, akik nem mondanak igazat, s vannak, akik nem tudják, mi az igazság, netán félnek az igazságot nevén nevezni.

’56 jelentette a remény prizmáján a fénytörést, hogy ami egyszer volt (hol nem volt – mint egy mese), lehetséges, s talán lesz majd még egyszer, addig meg majd csak kibírjuk valahogy, s talán finomul a kín.

 *

 Tudom, hogy ’56 azt is jelentette, hogy a deportálásból akkor alig egy évtizede visszatért, a forradalom idején 15 éves lány és anyja, a 42 éves özvegyasszony egy Duna melletti kis faluban, házukban reszketve hallgatták az eltorlaszolt ajtó mögött a feldühödött helybéli csőcselék ordítását: „Kihozzuk őket, itt is zsidók laknak!”. Tervezett sorsuk, meglehet, ugyanaz lett volna, mint a megszurkált Grünwald szatócsnak, akit vélt ávós kapcsolatai miatt késeltek meg, pedig államvédelmi alkalmazottat se látott tán életében. „Kit bántottak ezek?” – kérdezte egy józan hang, s így lett – maradt – nagyanyám és anyám. Nekik persze ez is „közösségi élmény”, nekem azonban ez utóbbi józan hang miatt megmaradhat a hitem, hogy ez utóbbi volt ’56; hogy ez ’56 igazi, meghatározó hangja.

 *

 ’56 nekem azt a 18 éves fiút is jelenti, aki a fővárosban, a Parlamenttel átellenben, a Kossuth tér egyik sarokházának emeleti lakásában rekedve, ötven év múltán is kifejezhetetlen döbbenettel és félelemmel kényszerült végignézni az ablakból az október 25-i mészárlást. A több tucat békés tüntető halálát okozó tömeggyilkosságot a Parlamenttel szemközti Földművelésügyi Minisztérium tetejéről géppuskázó, valószínűleg az Államvédelmi Hatóság kötelékébe tartozó orvlövészek hajtottak végre.

Két nappal korábban a fiú még részt vett az egyetemisták felvonulásán, ám ekkor úgy döntött, csak túl akarja élni ezeket a napokat. Apja neki se volt akkor már tizenhárom éve, mint ahogy anyámnak se – munkaszolgálatosként ölték meg mindkettőt a keleti fronton. A fiút, a számára elfogadhatatlan és riasztó erőszak talán gyermekkorára, deportálása homályosan őrzött képeire emlékeztette. Kalandos, kétnapos utazás nyomán érkezett haza alföldi szülővárosába, anyjához, hogy tíz év múlva apám lehessen.

 *

 ’56 nekem azt is jelenti, hogy a zsidó származás önmagában nem jelent közösséget, nem jelent egységes gondolkodásmódot.

Mert azon az oldalon is álltak zsidó származásúak, amelyet megdöntöttek, s amelynek számomra ellenszenves, önkényes utódai, óvatos reformokkal restaurálták a korábbiak hatalmát. A kommunista elnyomók oldalán álló – közösségüket, hitüket ugyan már évtizedekkel azelőtt megtagadó – zsidó származásúak tetteit szégyellem és elutasítom.

 Ezen az oldalon, a felkelők oldalán – melyre tisztelettel nézek – szintén álltak zsidó származásúak és zsidók, akik megértették, hogy van, amikor félre kell tenni minden korábbi sérelmet, le kell győzni a félelmet a többségtől, s mindent egy lapra kell feltenni, mert a szabadság közös, feloldozó élmény, s ez által történelmi példával szolgálhatnak.

S a zsidók legtöbbje bizonyára a hallgató tömeghez tartozott, mely csupán egy lakhatóbb hazában reménykedett, ám a tevőleges részvételtől a félelem, vagy a szintén történelemformáló s a zsidó hagyományban gyökerező, óvatos távolságtartás okán tartózkodott.

 *

 ’56 számomra azt is jelenti, hogy a forradalom nyomán kivándorolt az országból a zsidók jelentős hányada – közel 20.000 lélek –, köztük a háború előtt képzett zsidó szellemi elit, s az ortodox közösség vészkorszak idején életben maradt maradékának döntő része.

Úgy gondolták: ha túlélték a nácizmust és túlélték a sztálinizmust is, nem adnak még egy esélyt, hogy bajuk essen itt, Közép-Kelet-Európában. A távozásukkal keletkezett fájdalmas hiányt – 1944 veszteségei után – nem tudja kiheverni a magyarországi zsidó közösség.   

 *

Miután minden modern diktatúra lényegénél fogva zsidóellenes – mert szerepkényszereket diktál, könnyen kezelhető, gyúrható masszává kíván homogenizálni, s mert a zsidó, lényegénél fogva valahogy mindig más, és a nagy társadalmi egységekhez képest kívülálló és bizonyos értelemben szabad  –, ’56 antitotalitárius forradalma (melynek 1989 bársonyos forradalma a folytatása, illetve beteljesítése), azt is jelenti, hogy az ember történetesen zsidó is lehet, vállalva persze annak ódiumát, hogy akad, akinek ez nem tetszik.

Nem tudom, hogy azok, akik annak idején a pesti Rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában, 1992-ben, felavatása után nem sokkal, Jovánovics Miklós ’56-os emlékművére, mintegy 80 centiméter átmérőjű Dávid-csillagot festettek-véstek, vajon mit akartak ezzel szimbolizálni.

 Tudom azonban, hogy ’56 számomra Szeles Erikát, a dobtáras géppisztollyal lefotózott, „vörös hajú, szeplős, zsidólányt”, a Vadmacska néven elhíresült, s Izraelbe távozott felkelőlányt, az Auschwitzot túlélt Angyal Istvánt, Gimes Miklóst, Nickelsburg Lászlót és Mansfeld Pétert is jelenti, aki 16 éves volt a forradalom idején, és 18, amikor társaival együtt kivégezték. ’56 azokat az ex-kommunista, magyar-zsidó újságírókat is jelenti, akik cikkeikben szembefordultak a diktatórikus rendszerrel, majd a forradalom leverése után emigrációba kényszerültek. S ’56 azokat a magyar zsidó írókat is jelenti – Déry Tibort, Zelk Zoltánt, Gáli Józsefet és Háy Gyulát – akiket bebörtönöztek, míg a „népi íróknak” a kádári megtorló rendszer megkegyelmezett.

*

’56 azt is jelenti számomra zsidóként, hogy volt egy pillanat, amikor autonóm személyiségek és kisközösségek úgy válhattak egy nagyobb egység részévé, hogy a felszabadító kollektív élmény hatására, s a közös ellenféllel szemben, sokféleségükben elfogadták egymást szőröstül-bőröstül. Magam is tapasztalhattam ehhez hasonlót 1988-89-ben. Mert 1956-ban, a forradalom tizenkét napjának szolidaritást teremtő élményében átmenetileg valósággá vált a modern köztársasági nemzeteszme Magyarországon.

Mert hiába van ma parlamentáris demokráciánk, ha a társadalmi konszenzus hiányzik, hogy vallására, nemzetiségére, világnézetére és politikai meggyőződésére való tekintet nélkül, mindenki egyenrangú tagja a politikai nemzetnek: a szabad polgárok társulására és az individuum tiszteletére épülő köztársaságnak.

Engem nem zavart az emlékműre festett Dávid csillag.

Büszke voltam rá, mert azt jelképezte: a zsidóknak köze volt 1956-hoz, és 1956-nak köze volt a zsidókhoz is. Márpedig ez, számomra vállalható közösség.