„50 krajcáros fajmagyarok” – Eddig ismeretlen hozzászólások a Huszadik Század zsidókérdés-vitájához

Éppen száz éve, 1917 szeptemberében zajlott a zsidókérdésről folytatott vita Jászi Oszkár polgári radikális folyóiratának, a Huszadik Századnak hasábjain. Neológ és cionista, liberális és antiszemita szerzők feszültek egymásnak, megkísérelve bizonyítani vagy cáfolni a „zsidókérdés” létét Magyarországon. Cikkünkben eddig ismeretlen, a vitára érkezett hozzászólásokból idézünk a folyóirat ankétjának centenáriumára.

A Huszadik Század ankétja: ismert válaszok

Jászi Oszkár polgári radikális publicista és politikus 1917 májusában küldött szét három kérdést a magyar közélet válogatott tagjainak: „1. Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét? 2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek”? És végül: „3. Miben látja ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek”?[1] Az ankét apropóját Ágoston Péter nem-zsidó jogászprofesszor 1917 áprilisában kiadott A zsidók útja című könyv képezte. A könyvet, melynek történeti irodalma is van,[2] a neológ zsidóság antiszemitának találta, Jászi pedig védelmébe akarta venni kollégáját.

Már maga az első kérdés is elképesztő nóvumnak számított; az utolsó kérdés pedig, mely lényegében egy a „zsidókérdés” rendezésére hivatott törvény lehetőségét veti fel, egyenesen blaszfémiának. Az ankétre adott, és a Huszadik Század által közölt válaszokat a szakirodalom gondosan feldolgozta és újraközölte, legutóbb éppen Komoróczy Géza többkötetes forráskiadásában.[3] A megszólaló polgári radikálisok a „zsidókérdés” léte mellett érveltek, és nem csupán annak gazdasági vonatkozásában. Mai baloldali szemlélők meglepetéssel olvashatják, hogy Lesznai Anna példának okáért a zsidóság „idegen” voltával, máshol pedig a „zsidó vér”, vagy egyenesen a „faj” tételeivel érvelt.[4]

Jászi és – nagyrészt zsidó származású – polgári radikális köre a szociális megújulás egyik fő akadályaként tekintettek a zsidó nagypolgárságra és tőkés rétegre, nem kímélve azokat az antiszemita jelzőktől sem.[5] A vitát feldolgozó Gyurgyák János gazdagon idézett a hozzászóló cionistáktól is: Beregi Ármin korábbi cionista vezető vagy Richtmann Mózes rabbi szintúgy a „zsidókérdés” léte mellett törtek lándzsát. Álláspontjukat talán úgy lehetne summázni, hogy a zsidóságra nem mint a magyar nép sajátos felekezetet valló részére, hanem mint saját népre, nemzetre tekintettek.[6] Antiszemita hozzászólók szintúgy látni vélték a „zsidókérdést” – a maguk nacionalista szemével –, míg az ötvenből mindössze 13 hozzászóló (köztük 6 zsidó) jutott arra, hogy a magyar liberalizmus légkörébe nem fér bele a „zsidókérdés”.[7]

Napjainkra talán különösen hathat a polgári radikálisok és a cionisták egyetértése: a progresszió hívei ritkán értenek egyet a nemzeti gondolat követőivel. A talány nyitja, hogy mind a két csoport szemben állt a dualizmus társadalmi „szerződésével”: a cionisták nem gondolták, hogy a zsidóságnak ilyen heves asszimilációval kell jutalmaznia az emancipációt, a polgári radikálisok pedig a zsidó elitet támadták. Ha csak pillanatnyilag is, de a két érdek találkozott – ahogyan azt a cionista Zsidó Szemle rezignáltan megírta, „a hazafiatlanság vádjában . . .  osztozkodunk a szocialistákkal és a radikálisokkal az 50 krajcáros fajmagyarok előtt”.[8] Utóbbi sértés minden bizonnyal az „asszimilánsoknak” szólt.

Újonnan feltárt hozzászólások a Huszadik Század ankétjához

A korábban ismert, és bizonyos esetekben gyűjteményben közölt hozzászólások mellett figyelemre érdemesek azok a vélemények is, melyeket nem kezelt az utókor. Az olyan hozzászólásoktól, melyek ismertek, de nem kerültek be az ankét füzetébe, most eltekintünk. (Ilyen pl. Ady Endre Korroborija[9]). A Huszadik Század vitájához viszont érkezetek korábban nem feltárt és feldolgozott hozzászólások is: ezeket zsidó részről az Egyenlőség, a Múlt és Jövő, illetve a Zsidó Szemle hasábjain publikálták, míg nem-zsidó részről a Protestáns Szemle, a Magyar Kultúra, az Új Nemzedék és a Magyar Paedagogia lapjain. Többen az ankétra adott eredeti válaszukat toldották meg további kommentárokkal (Szabolcsi Lajos, Patai József, illetve szerkesztői cikkben Ravasz László lapja).

Kezdve a neológ Egyenlőséggel, Szabolcsi Lajos több megjegyzéssel látta el a vitákra érkezett válaszokat.[10] Látványosan fogalmazta meg a jogegyenlőség híveinek megdöbbenését: „Értitek-e, miről van szó? . . . Hogy élünk: kérdés . . . Hogy itt lakhatunk: kérdés. Hogy itthon vagyunk-e e hazában: kérdés . . . Így mondotta ki a verdikt a Jászi Oszkár rögtönítélő bíróságában”. A „zsidókérdésre” Szabolcsi fiktív, a domináns narratíva által befolyásolt dologként tekintett: ha beszélnek róla, van, ha hallgatnak róla, nincs. (Lásd: „Ezt aztán jól megcsinálta Jászi Oszkár . . . Neki zsidókérdést kellett csinálni”). Véleménye szerint „ez a szavazás eszünkbe juttatja azt a másikat, mikor a Galilei-körben arról szavaztak, hogy van-e Isten? És az Isten 10 szóval kisebbségben maradt”.

Új hozzászólásában talán helyesen mutatott rá arra, hogy „zsidókérdés” alatt a megszólalók – és főleg a „nép antiszemitizmusa”, melyet Szabolcsi, szakítva apja romantikus nézeteivel, immár nem tagadott – nem ugyanazt értik, mint pl. a cionisták (azaz a zsidó „hontalanság” kérdését), hanem az „izgató jelszavak” visszatérését. Túláradó szólamaival a zsidóság első világháborús részvállalásáról azonban vajmi keveset érhetett el. Heves magyar nacionalizmusában még azt az érvet is megpendítette, hogy míg a szlovákok vagy románok aktívan (és a jelek szerint kollektíven) a magyar állam ellenségei, addig a zsidók „honhűek”. Általános ítéletét valahogy össze tudta egyeztetni felháborodásával, melyet az ankétban megfogalmazott zsidó karakterológiai jegyek felett érzett. („Bizalmatlan? Arrogáns? . . . Több tulajdonságunk nincsen?”)

A Múlt és Jövőben Patai József hosszas értekezést közölt az asszimiláció problémájáról.[11] Patai, bár nem utasította el a magyar kultúrához tartozást, a kulturális cionizmus híve volt. Mint írta, cionistaként ezért nem lehetett teljesen objektív, de ennek ellenére igyekezett elkerülni az „asszimiláns”, mint szitokszó használatát. Azonban azt sem titkolta, hogy a hasonulást mint olyat, lehetetlen vállalkozásnak vélte: a zsidó élet, a megfoghatatlan, ám nagyon is valós dolog, „nem törődik bele a halálba csupáncsak az univerzalizmus, vagy asszimiláció, vagy egyéb magas szempontok kedvéért. Minden élőlény védekezik a halál ellen és minél magasabb kultúrfokon van az ember, annál elkeseredettebb harcot vív a megsemmisülés ellen”. Eközben azonban a magyar nyelven született zsidó kulturális értékeket sem akarta lebecsülni, kétségkívül megengedőbbnek bizonyulva a keményvonalas cionizmusnál.

Patai szerint azonban szintúgy fontos volt „a zsidóságot mindig meglevőnek és magától értetődőnek tekinteni, a zsidó emancipációt nem ajándéknak, amelyért viszonzásul fel kell áldozni a zsidóságot, hanem a legtermészetesebb emberi jognak; a zsidóság . . .  nem átkelő híd, amely aztán el is süllyedhet, hanem önmaga a cél, az út, az élet”. Aki ebben nem hisz, az már csak „még-zsidó”.

S noha a Múlt és Jövő következő rövid cikkét[12] nem szignózták, Patai fenti véleményébe kétségkívül illeszkedik az ankétra reflektáló rövid sor: mint a lap írta, a vitán megnyilvánult antiszemitizmus nem meglepő, ugyanis zsidóellenesség az „asszimilációs szerződés” gyakori hangoztatása ellenére is létezett. „Hogy nem szeretnek bennünket és nincsenek tőlünk elragadtatva? Az nem újság, azt látjuk lépten-nyomon, akár beszélünk róla, akár nem. Azért nem válunk még antiszemita holttestekkel a fogak közt vad táncot járó zsidó Kinizsikké”. A baj nem a külső ellenség, vélte a lap, hanem a „zsidótlan zsidók” túl széles megszólalási lehetősége.

A fentiek alapján felmerülhet, hogy vajon mekkora realitását látták a cionisták az antiszemitizmus elleni küzdelemnek? Patai József egy nem sokkal korábbi – 1917 februári – cikkében arról írt, hogy „minden asszimiláltság és önmegtagadás ellenére sarkon harap a zsidógyűlölet kígyója, amelynek éles méregfogait mi semmiféle mesterséges kígyóbűvöléssel kiszedni nem tudjuk”.[13] Gutmann Simon cionista hozzászóló a Zsidó Szemlében szintúgy az antiszemitizmus elleni küzdelem haszontalanságával érvelt: szerinte a zsidó „lehet a legjobb hazafi, járhat orregyenészeti intézményekbe, akár szőkére is festheti a hajzatát, elsajátíthatja a hibátlan, zengzetes, melódiátlan, magyaros kiejtést, elmondhatja naponta háromszor is a Talpra magyart a Smájiszróél után vagy helyett, lehet ő a legbecsületesebb kereskedő, földmívelő, iparos, hivatalnok: a zsidókérdés, azaz az antiszemitizmus nem fog megszűnni. Ötven év óta vagyunk emancipálva. Ezen rövid idő alatt jobban megmagyarosodtunk, mint bármely nemzetiség ezer év alatt. S azért egy kérdést sem kezelnek Magyarországon akkora türelmetlenséggel, mint a zsidókérdést”. Mindezt, mint hozzátette, nem „kárörömmel” írta, hanem egyszerűen megállapította, hogy „a seb kifakadt, s dúsan ömlött ki belőle mind az a sok gennyes, szennyes nedv, ami a beteg társadalom szervezetében, vérében évek óta lassan-lassan gyülemlett”.[14]

A Zsidó Szemlében azonban ennél markánsabb cionista reakciók is születtek az ankét végeredményére. A lap nem titkolta, hogy „mi cionisták rendkívül meg lehetünk elégedve az eredménnyel, és igazán meg tudjuk érteni, hogy az őszinteség nélküli opportunista zsidók toporzékolni fognak dühükben”.[15] Szintúgy érdekes, hogy lap többször összeszedte, mely hozzászólók válaszait tudta cionista állásfoglalásként értékelni.[16] Következő cikkében azonban egyértelműen provokálni akarta lehetséges asszimiláció-párti olvasóit: „Közönséges felületesség . . . ha az antiszemitizmusnak bélyegét akarják rásütni az egész [ankét]re. Ha az egyik oldalon látom az antiszemiták sorában a cionistákat, s a másik oldalon a nagy férfiakat, akik a modern zsidóság leromlását okozzák, hitemre mondom, inkább vagyok antiszemita”.[17] A szerkesztői cikket nem szignózták, ám tudjuk, hogy a lap felelős szerkesztője ekkor Lukács Leó, a főszerkesztő pedig Richtmann Mózes rabbi volt.

Effajta provokatív sorok mellett azonban fontos cionista tételek is megjelentek: míg a teljes és semmifajta visszatetszést ki nem váltó asszimiláció lehetetlen volt a lap szerint, a zsidó nemzeti mivolt és öntudat megvallása nem lehetett ok az állampolgársági jogok csorbítására. „Modern emberek vagyunk, akik a szabad véleményt tisztelik, ha őszinte. Mint modern zsidók pedig tudjuk, hogy senkit zsidó-szeretetre kényszeríteni nem lehet, tudjuk, hogy a zsidóság abnormis életet él, hogy kisebbségben van, hogy lemorzsolódik a környezete kegyének hajhászásában s éppen ezért csak hasznára lesz a zsidóságnak, ha megtudja, hogy kizárólag önmagában bizakodhatik, hogy szeretetet környezetétől nem várhat” – vélte egyrészt a lap. A zsidóság jogairól pedig azt írta, hogy a „népi alapra [való] helyezkedés . . . természetesen magyar állampolgári kötelességeinken s jogainkon nem változtathat”.[18] Ugyanígy érvelt a lap Schönfeld Áron besztercebányai főrabbi hozzászólásához fűzött kommentárjában: „Küzdeni akarunk azért, hogy a hazafiasság fogalma revízió alá vétessék, hogy különféle lelki típusú emberek ugyanazon országban egyformán hazafiak lehessenek. Mások vagyunk? Szokjatok hozzá!”[19]

Említésre érdemes maga Schönfeld főrabbi véleménye, aki Jászinak írt nyílt levelet az ankét okán. Mint írta, ő azt várta az első világháborútól, hogy végre megszűnik a gyűlölködés a földön, és bár „önérzetes zsidó nem esik kétségbe attól, hogy a zsidósággal foglalkoznak”, attól még „érdekes”, hogy a radikálisok, bár a nemzetiségek és már fajok ügyeit felvállalták, a zsidó kultúrát mégis „minden jött-menttel kivégeztetik”. Schönfeld szerint túl sok hozzászóló érvelt a kitérés mellett, és a református hitre tért Jászi figyelmét is felhívta annak zsidóságára. Utóbbi megjegyzését talán egyenesen sértőnek szánta: „Nagyon találóan jegyzi meg a halhatatlan Herzl: a zsidóság életfájáról lehullhatnak levelek, letörhetnek egyes ágak, a törzs az mindig a saját talajában fog élni és tenyészni”.[20]

Sajátos módon az Egyenlőség is Jásziék kikeresztelkedett mivoltában látott problémát,[21] és ezt a véleményt osztotta Guttman is: „Vegyünk csak a kezünkbe egy keresztény iskolai hittankönyvet, amely a keresztény vallás történetét tárgyalja”, és látjuk, hogy „az egész beállítása tendenciózus”. „A zsidó nép rossz volt, bűnös volt . . . felakasztották [sic!] Isten fiát. Ez az a keret, amelybe a keresztény világfelfogás minden tanítása bele van állítva”. Érveit talán csorbítja, hogy sorait így folytatta: „A mohamedán vallás, amely pedig ugyancsak leányvallása a zsidóságnak, mint a kereszténység, már nem áll oly ellentétben a zsidósággal. Éppen azért nem is lehet sohasem a mohamedán államokban oly erős antiszemitizmus, mint a keresztény országokban”.[22]

Talán mindössze futó említést érdemelnek Concha Győző és Burján Károly antiszemita hozzászólásai. Concha sajátos módon azzal vádolta a zsidóságot, hogy idegen érdekeket képvisel, majd következetlenül méltatta a cionista hozzászólók válaszait az ankéthez, mondván, „faji” álláspontjuk őszinte. Mint vélte, „bennünket az egész vita elsősorban abból a szempontból érdekelt, mennyiben járult hozzá annak a meggyőződésnek igazolásához, melyet a magyar-zsidó problémával szemben mi kezdettől fogva vallottunk, s amely szerint ezt a problémát nem lehet többé elhallgatni”.[23]

Burján Károly, a Magyar Kultúra katolikus folyóirat hírhedt – protestáns – publicistája azonban még odáig sem jutott el következetességben, mint Concha. Noha antiszemitaként maga is nagy híve volt a „zsidókérdés” feszegetésének, a Huszadik Század ankétjében mégsem bízott. Hogy „a nemzetközi titkos szervezet” – vagyis a szabadkőművesek – „egyik legexponáltabb hazai szócsöve” akár szerinte is támogatható dolgoknak adott teret, az csak annak a jele, hogy a zsidók érzik a közelgő leszámolást, és „megragadják a kezdeményezést, hogy azután a zsidó érdekeknek megfelelő befolyást gyakoroljanak [arra]” – vélte.[24]

A korszak szemével liberálisnak is nevezhető álláspontot fogalmazott meg Suszter Oszkár a Magyar Paedagogia hasábjain, és az eredeti ankéthez is hozzászóló Ravasz László lapja, a Protestáns Szemle, mégpedig névtelen szerkesztőségi cikkben (azaz a szerző minden bizonnyal ismét Ravasz volt). Suszter, aki korának bizonyos fokig ismert írója és oktatója volt, arra jutott, hogy van „zsidókérdés”: szerinte ezt mindenki tudta, csak senki sem beszélt róla. Az egyenjogúsítást ezek mellett továbbra is támogatta, és méltatta a zsidóság vélt pozitív karakterjegyeit; azonban azt is kifejtette, hogy az államnak kell sürgetnie a zsidóság magyarságba olvadását.[25] Hogy a „zsidógyűlöletet” támadta, kétségkívül nemes dolog volt részéről; hogy korabeli liberálisként a zsidóság bekebelezéséről álmodozott, nos, arra írhatta a Zsidó Szemle, hogy „ismételjük a régi imát, amely kéri az istent, hogy mentsen meg bennünket barátainktól. Ilyen furcsa barátokról, ilyen kártékony védőktől!”[26]

A később antiszemitának bizonyuló Ravasz László református teológus, későbbi dunamelléki püspök eredeti hozzászólásában úgy vélte, hogy van „zsidókérdés”, és a zsidóság számos, vélt negatív tulajdonságát ismertette. Igaz, ezekhez hozzátette azt is, hogy az egyéneket nem szabad elítélni kollektív ítéletek okán, és számos más negatív sztereotípiát (alantas román, csaló székely, stb.) is elítélően megosztott olvasóival.[27] Mindez azért érdekes, mert az utókor ítéletével ellentétben[28] a korabeli a Múlt és Jövő még antiszemitizmus-ellenes nyilatkozatnak értékelte Ravasz sorait.[29] A Protestáns Szemlében megjelent kommentár direkt kikelt „az agresszív antiszemiták válaszai” ellen, büszkén említve, hogy korábbi hozzászólását „igazolták a legkomolyabb zsidó elmék, a legliberálisabb szociológusok”. A lap ezért „úriemberi tárgyalást” akart látni, ahol ki van téve a tábla: „Tilos a köpködés”.[30] Az Egyenlőségnek ez a cikk is tartogatott pár rút megjegyzést, igaz, ebben a Zsidó Szemle is egyetértett vele: a cionista lap Szabolcsi Lajosra csak „a Szabolcsigyerekként” utalt, kijelentve, hogy az Egyenlőség szerkesztője „rosszhiszemű . . . megvetendő denunciáns”.[31]

 

Az ankét utóélete

Szabolcsi Lajos emlékiratában Jászi Oszkárt (és nem utolsó sorban a cionistákat) azzal vádolta, hogy ők „csinálták meg” a „zsidókérdést” Magyarországon. „Ez a könyv vált a végzetünkké. Ebből merítettek ellenségeink két évtizeden át . . . A zsidótörvények vitájában hányszor hallottuk [ezeket] az érveket!” Mint írta, akkori álláspontját, miszerint ne lett volna „zsidókérdés”, „nagy naivitásnak” látta a harmincas évek végére, ám akkor is úgy vélte, hogy „a magyar zsidóság katasztrófája itt kezdődött”.[32] Szabolcsi abban valószínűleg tévedett, hogy a Huszadik Század ankétje, mint olyan, „csinálta” volna a „zsidókérdést”, vagy „okozta” volna a harmincas évek jogfosztását. A Zsidó Szemle már az ankét során is úgy vélte, hogy „[téved], aki azt hiszi, hogy a zsidókérdést csak úgy csinálni lehet, hogy összejön pár ember, s kijelenti, hogy van zsidókérdés”.[33] Molnár Ernő, a Remény zsidó ifjúsági folyóirat ankéton kívül írt megjegyzésében szintúgy azt felelte a neológ Mezey Ferencnek, hogy attól, hogy nem hivatalos, „társadalmi zsidókérdés még van”.[34] Az első világháború és az összeomlás nélkül is sok feszültséget okozott a polgárosodás és a zsidó asszimiláció, melyeket nem lehetett néhány hazafias szólammal elsöpörni. A fentiek nélkül is idő kellett volna az asszimiláció elfogadásához, vagy ahogy a cionista Grottó Mór írta a Zsidó Szemlében közölt hozzászólásában, „minden hirtelen, ugrásszerű változás megbosszulja magát. Csak lassú fejlődéssel lehet valahová eljutni. Ez belső ok”.[35]

A kérdőív azonban koncepciózus volt: valószínű, hogy ha több, a korszakban prominens közéleti szereplőt kérdeznek meg – a Magyar Kultúra hozzászólásának talán egyetlen igaz sora volt, hogy a hozzászólók többségét „senki sem ismeri” -, többen is szavaztak volna a „zsidókérdés” nemléte mellett. Andrew Handler történész maga is cionista nézeteket vallott, mégis arra jutott, hogy az ankét aránytalanul nagy teret adott antiszemita nézeteknek, és „kellemetlen publicitást biztosított azoknak”.[36] Az ankéton ráadásul valóban olyan nézeteket fogalmaztak meg, melyeket – ahogy Szabolcsi mondta – később haszonnal forgattak az antiszemiták.

Az ankétra adott válaszokat – főleg Beregi Ármin cionista mérnök kiragadott sorait, miszerint a zsidóság egy külön nép, és egy olyan „mag”, amely „sziklát repeszt” az adott társadalomban[37] – többször idézték a numerus clausus és a zsidótörvények vitájában. Prohászka Ottokár a „zárt szám” vitájában citálta Beregit,[38] vitéz Balogh Gábor az első zsidótörvény beterjesztésekor,[39] Maróthy (Meizler) Károly szélsőjobboldali képviselő pedig a második zsidótörvény vitájakor idézte azt.[40] Ez természetesen nem jelenti azt, hogy csakis a cionista Beregire hivatkoztak volna: egy antiszemitának nem kell épkézláb érv gyűlöletének alátámasztásához, mint ahogy az antiszemita Petrovácz Gyula 1928-as felszólalásában is jellemzően Napóleontól idézett Beregi mellett a „zsidókérdés” ügyében.[41]

Mindazonáltal kínos, hogy a zsidótörvények vitáiban közkézen forgott Beregi – minden bizonnyal jóindulatú, a palesztinai országépítést, és így a zsidó nép jövőjét támogatni akaró – ankét-válasza. Hogy Beregi erről mit gondolt, történetesen tudjuk. Mikor Milotay István antiszemita képviselő – aki szintúgy megkapta 1917-ben a Huszadik Század kérdését, ám elfoglaltságai miatt nem felelt arra[42] – az első zsidótörvény vitájában újból idézte Beregit,[43] az 1921-ben alijázott Beregi hosszas levelet írt Palesztinából Milotaynak.

Mint fogalmazott,[44] „nem ezzel a célzattal írta” 1917-es esszéjét, Milotay pedig „most az ország színe előtt a szégyenpadra vont és azt állította, hogy én a magyar népet lekicsinylem”. Ezzel szemben felhozta első világháborús kitüntetését, a Tanácsköztársaság ellen tett lépéseit, és az Egyenlőséget is megszégyenítő magyar hazafiasságát: „Ha Ön tudja, hogy mi az a szívet marcangoló, az egész lelket csordulásig eltöltő, könnyes, ájult szerelem, ami nem hagy nyugton, ami kerget, ami fáj, és ami simogat, ami remény és lemondás, ami keserves és örömmel teli, minden szép és minden kegyetlen és első, ami életünkben megjelenik és utolsó, ami életünk végéig kitart mellettünk: valami ilyen az érzésem, azzal szemben, ami magyar”. Beregi szerint az alijázott zsidók mind így éreznek; ez pedig „legjobb volna Önnek személyesen megfigyelni. Ajánlom: jöjjön ide néhány hétre. Tudom, hogy szélső jobboldali, talán anti-zsidó, de én . . . vállalkozom arra, hogy Ön, egy atomja a magyar nemzetnek, itt jó érezze magát”.

Beregi tehát, ellentétben 1917-es hozzászólásával (és hozzátehetnénk, lényegében a többi cionista hozzászólással szemben), nem tartotta teljesen eredménytelennek az asszimilációt. Levele végén a zsidótörvényekkel szemben is kifejtette tiltakozását. Ellentétben Szabolcsi utólagos értékelésével, nehéz lett volna a cionistákat – vagy éppen Jásziékat – a „zsidókérdés” „megcsinálásával” vádolni. Amit a korszakban „zsidókérdésnek” neveztek, komplex társadalmi probléma volt, s részben egyszerűen – ahogy Herzl Tivadar is írta Zsidó Államában, melynek alcíme Kísérlet a zsidókérdés modern rendezésére volt – a többségi társadalom xenofóbiája.[45] A szó több – például zsidó – oldalról történő korabeli használatát nehéz megértenünk ma, mikor már nem lehet semmi hasonlóról beszélni, és a kifejezést egyértelműen az antiszemita diskurzussal azonosítjuk.

Az itt idézett véleményekben valahol mindenki tévedett, és közben mindenkinek igaza volt: a cionisták realistának tartották magukat, mégis lebecsülték az antiszemitaként is értelmezhető retorika erejét. A polgári radikálisok progresszívnek gondolták magukat, mégis azon erőknek adtak teret és löketet, melyet maguk csak „sötét reakciónak” neveztek. Az asszimilánsok pedig, minden őszinte hazafias szólamuk ellenére, a magyar nacionalistákban csak visszatetszést keltettek – részben egyszerűen azért, mert utóbbiak semmilyen szinten nem voltak nyitottak a zsidók befogadására.

[1] A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése [továbbiakban: Körkérdés] (Budapest: A Társadalomtudományi Társaság kiadása, 1917), 2.

[2] Ormos Mária: A katedrától a halálsorig: Ágoston Péter, 1874-1925 (Budapest: Napvilág, 2011), 110-112.; Bölöni György: A zsidók útja. Ágoston Péter könyve (1917). In: Friss szemmel. Szerk. Erki Edit (Budapest: Szépirodalmi Kiadó, 1968), 244-251.

[3] Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon (Budapest: Gondolat, 1984), 13-116.; Komoróczy Géza (szerk.): Zsidók a magyar társadalomban. Írások az együttélésről, a feszültségekről és az értékekről, 1790-2012. I. köt. (Pozsony: Kalligram, 2012), 671-744.

[4] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet (Budapest: Osiris, 2001), 523-525.

[5] Hanák Péter az önantiszemita jelzőt használta Jászira. Lásd: Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa (Budapest: Magvető, 1985), 10-11.

[6] Ezek a tételek nem tértek el a korabeli klasszikus cionista nézetektől. A válaszokat idézi Gyurgyák: Zsidókérdés. I. m. 244-245, 249.

[7] A nem-zsidó hozzászólókat felosztva idézi: Karsai László (szerk.): Kirekesztők. Antiszemita írások 1881-1992. (Budapest: Aura, 1992), 24-35.; Uő. (szerk.): Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen, 1882-1993. (Budapest: Aura: 1993), 57-60.

[8] Példabeszédek 26. 4-5. Zsidó Szemle, 1917. szeptember 7. 2-3, itt 3.

[9] Komoróczy Géza valószínűsít, hogy a Huszadik Század ankétjára készült Ady írása. Lásd: Komoróczy (szerk.): Zsidók a magyar társadalomban. I. m. 738.

[10] Ezekhez lásd: Szabolcsi Lajos: Hitvita a Huszadik Században. I-IV. Egyenlőség, 1917. augusztus 4, 11, 18, 25. 1. Szabolcsi ankétre adott válaszát külön közölte is lapja, mégpedig az ankét megjelenése előtt. Lásd: Kérdés és felelet. Egyenlőség, 1917. június 2. 1.

[11] Patai József: A zsidó asszimiláció. Nyílt válasz dr. Riedl Frigyes tanár úrnak. Múlt és Jövő, 7:9 (1917 szeptember), 362-366. Válaszát később közölte válogatásban is, ám 1914-es dátummal. Uő.: Harc a zsidó kultúráért (Budapest: Múlt és Jövő, 1937), 115-125. A datálás talányára a válasz az itt először idézett megjelenésből derül ki. Patai szerkesztői megjegyzése szerint a levél szövege 1914-ben készült, ám a világháború kitörése miatt nem közölte azt. 1917-re viszont „a zsidókérdés nyílt megvitatása nagyon is aktuálissá tett[e]”. Az ankétra adott eredeti válaszának újraközléséért lásd: Patai József: A zsidó kérdés. Felelet a „Huszadik század” körkérdésére. Múlt és Jövő, 7:8 (1917 augusztus), 326-328.

[12] Tollhegyről. Múlt és Jövő, 7:9 (1917 szeptember), 367.

[13] Patai József: A zsidó ifjúság nevelése. Múlt és Jövő, 7:2 (1917 február), 45-46.

[14] Dr. G. S.: Nem ez az út! Zsidó Szemle, 1917. augusztus 31. 1-2. A szerkesztőség csak annyit tett hozzá, hogy ez egy „baráti helyről érkezett” írás, ám a Múlt és Jövőben Molnár Ernő azonosítja a cikk íróját. Guttman vidéki cionista volt, illetve a Zsidó Szemle egy pénzügyi támogatója. Ezekhez lásd 23. sz. lábjegyzetünket.

[15] Szerkesztői megjegyzés a főszerkesztő újraközölt válaszához. Richtmann Mózes: A zsidókérdés Magyarországon. Zsidó Szemle, 1917. augusztus 10. 1-2.

[16] A lap szerint a főszerkesztőén kívül Beregi Ármin, Hajdu Miklós, Lukács Leó, Bettelheim Sámuel, Patai József és Molnár Ernő hozzászólásai voltak cionista eszmébe illeszthetőek. Lásd az imént hivatkozott szerkesztői megjegyzést Richtmann válaszához. Más cikkek cionista leckéket véltek felfedezni Lakatos László, Blau Lajos rabbi, Bernstein Béla rabbi és Bíró Lajos író hozzászólásaiban. Utóbbi kettő érdekes, hiszen Bernstein az Egyenlőség szerzője is volt, akit a neológ lap a magyar nemzethez tartozás bajnokaként kezelt. A Zsidó Szemle ezzel szemben közölte, hogy Bernstein „cionista érzelme köztudomású”. Lásd: Olajfák és egyéb fák. Zsidó Szemle, 1917. október 12. 2-3. Bernstein kettős kommunikációját Schnur Imre álnéven meg is szólta Richtmann Mózes főszerkesztő: „Ez az őszinteség? Forradalmi cikket írni a Múlt és Jövőbe és békés cikket pedig elhelyezni az Egyenlőségben?” Lásd: Schnur Imre: Őszinteséget! Zsidó Szemle, 1918. február 8. 1-3. Schnur álnevéhez lásd: Don Péter: Magyar zsidó históriák: anekdota lexikon (Budapest: Makkabi, 1997), 115-116. Bernstein neve egyébiránt szerepelt a Zsidó Szemle pénzügyi támogatói között. Lásd: Róshasono 5678. Zsidó Szemle, 1917. szeptember 14. 16. Bíró Lajos néhány 1921-es nacionalista konklúziójára már utalt Gyurgyák is könyvében (Zsidókérdés. I. m. 517-523.), ám a Múlt és Jövő egy cionista szerzője már ekkor arra jutott, hogy „Bíró Lajos meleg zsidó írásából egy új zsidó reneszánsz reménye int”. Lásd: Új könyvek. Molnár Ernő rovata. Múlt és Jövő, 7:9 (1917 szeptember), 371-373, itt 372. Bíró későbbi cionista értékeléséért lásd: Múlt és Jövő, 1921. december 9. 8. Talán szintúgy említésre méltó, hogy a liberális Lakatos hozzászólásában Richtmann a radikális cionista Jakov Klackin sorait vélte felfedezni. Lásd: Schnur Imre: Rémkép és ábránd. Zsidó Szemle, 1917. november 30. 1-2.

[17] Komikus lebunkózásdi. Zsidó Szemle, 1917. augusztus 17. 1.

[18] Uo.

[19] A szerkesztőség utóirata [Schönfeld cikkéhez]. Zsidó Szemle, 1917. szeptember 28. 3-4.

[20] Schönfeld Ármin besztercebányai főrabbi: Nyílt levél Jászi Oszkárhoz, a Huszadik Század szerkesztőjéhez. Zsidó Szemle, 1917. szeptember 28. 2-3. A lap később Áronként azonosítja a rabbit, ahogy a mai szakirodalom is. A szerkesztőség utóiratban határolódott el a rabbi levelének egyes érveitől. Lásd 26. sz. lábjegyzetünket.

[21] Glosszák a hétről. Egyenlőség, 1917. szeptember 1. 3.

[22] G. S.: Nem ez az út! I. m. Utóbbihoz a szerkesztőség azt a megjegyzést fűzte, hogy az ilyen vallásellenesség a szekularizáció híveinek és – érdekes gondolatmenettel – a szabadkőműveseknek az érveit támogatná.

[23] Te is, fiam Jászi? Új Nemzedék, 4:32 (1917. augusztus 12), 509-510.; A zsidó-kérdésről. A Huszadik Század ankétja. Ua. 4:33 (1917. augusztus 19), 521-524. A következő szám (véletlenül) azonosítja a korábbi névtelen publicisztikák szerzőjét: Ua. 4:34 (1919. augusztus 26.), 545.

[24] Burján Károly: Ankét a zsidókérdésről. Magyar Kultúra, 5:17-18. (1917. szeptember 5.), 812-814.

[25] Suszter Oszkár: A zsidókérdés Magyarországon. Magyar Paedagogia, 27 (1918), 40-46.

[26] Kártékony védelem. Zsidó Szemle, 1917. augusztus 2. 1-2.

[27] Hozzászólását teljes egészében lásd: Körkérdés. I. m. 127-129.

[28] Karsai (szerk.): Kirekesztők. I. m. 32-34.

[29] Új könyvek. Molnár Ernő rovata. I. m. 373.

[30] A zsidókérdés. Protestáns Szemle, 29:7-8 (1917), 472. A lap újraközli Ravasz teljes ankétra adott válaszát: Uo. 472-478.

[31] Példabeszédek 26. 4-5. I. m. 3.

[32] Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881-1931). Emlékezések és dokumentumok (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993), 203-210.

[33] Példabeszédek 26. 4-5. I. m. 2.

[34] Új könyvek. Molnár Ernő rovata. I. m. 371.

[35] Grottó Mór: Vissza a tradícióhoz! Zsidó Szemle. 1917. november 9. 4.

[36] Andrew Handler: An Early Blueprint for Zionism. Győző Istóczy’s Political Anti-Semitism (New York: Columbia University Press, 1989), 68.

[37] Körkérdés. I. m. 53.

[38] Prohászka Ottokár beszéde 1920. szeptember 16-án. Nemzetgyűlési napló, 1920:5, 344-350, itt 347.

[39] Vitéz Balogh Gábor felszólalása 1938. május 5-én. Képviselőházi napló, 1935:18, 296.

[40] Meizler [Maróthy] Károly felszólalása 1939. március 7-én. Képviselőházi napló, 1935:22, 164.

[41] Petrovácz Gyula felszólalása 1928. február 15-én. Képviselőházi napló, 1927:9, 49.

[42] Lásd a szerkesztői megjegyzést a következő cikk alatt Milotay lapjában: A zsidó-kérdésről. Új Nemzedék, 4:32 (1917. augusztus 12.), 505.

[43] Milotay István felszólalása 1938. május 10-én. Képviselőházi napló, 1935:18, 421.

[44] Central Zionist Archives (Jeruzsálem), A129\7, Beregi Ármin 1938. június 14-ei levele Milotay István számára.

[45] Herzl Tivadar: A zsidó-állam. A zsidó-kérdés modern megoldásának kísérlete (Budapest: Jövőnk, 1919), 12.