Ez a bűn itt zajlott

A francia elnök bocsánatot kért a deportálásokért

François Hollande francia köztársasági elnök 2012. július 22-én érzelemtől fűtött beszédben kért bocsánatot azért, hogy a második világháború idején a rendőrség Párizsban előbb összegyűjtött majd deportált több mint 13 ezer zsidót. Alábbiakban az eseményen elhangzott beszédet közöljük.

Azért gyűltünk itt ma össze, hogy emlékeztessünk egy szörnyű bűnre, hogy kifejezzük azok fájdalmát, akik átélték e tragédiát, hogy felidézzük a kollaboráció sötét óráit, történelmünket, és így Franciaország felelősségét is.

70 ével ezelőtt, 1942. július 16-án kora hajnalban 13.152 férfit, nőt és gyermeket tartóztattak le lakhelyükön. A gyermektelen párokat, a nőtlen férfiakat és a hajadonokat Drancy-ba internálták, ahol idén ősszel felépül majd a Holokauszt Emlékház, a Mémorial de la Shoah által alapított múzeum.

A többieket a Vélodrome d’Hiver nevű kerékpárarénába vitték, ahol öt napot töltöttek összezsúfolva, embertelen körülmények között, mielőtt átszállították őket a Pithiviers-i és a Beaune-la-Rolande-i gyűjtőtáborokba.

A Vichy-kormány világos utasítást adott: „A gyermekeket és a szülőket külön konvojokban kell szállítani”. Így tehát szívszaggató búcsúzkodás után indultak el Auschwitz-Birkenau felé külön-külön a szülők és a gyermekek, oda, ahová a Drancy-i deportáltak néhány nappal előttük már megérkeztek.

És ott meggyilkolták őket. Azon egyetlen oknál fogva, hogy zsidók voltak.

Ez a bűn itt zajlott, a mi fővárosunkban, a mi utcáinkban, a mi gangjainkon, a mi lépcsőházainkban, a mi iskolaudvarainkon.

Ez a bűn megnyitotta az utat más razziák előtt, Marseille-ben és Franciaország-szerte, azaz a demarkációs vonal mindkét oldalán. Más deportálásokra is sor került, így cigányokéra is.

A Vél d’Hiv-i gyalázat egy olyan terv része volt, amelynek nem volt előzménye és amely semmihez sem hasonlítható: a Soá, az európai földrész összes zsidó személyének megsemmisítésére irányuló kísérlet része volt.

76.000 franciaországi zsidót deportáltak megsemmisítő táborokba. Csak 2.500-an élték túl.

Ezek a nők, ezek a férfiak, ezek a gyermekek nem láthatták előre sorsukat. El sem tudták képzelni, mi vár rájuk. Bíztak Franciaországban.

Azt hitték, hogy a nagy francia forradalom országa, a Fények Városa menedéket jelent majd számukra. Szerették a Köztársaságot, szenvedéllyel szerették, és e szenvedélyt a hála táplálta. Párizsban történt ugyanis 1791-ben, az Alkotmányozó Gyűlés alatt, hogy – Európában először – a zsidók teljes jogú állampolgárokká váltak. Franciaország később mások számára a befogadást, új esélyt az élethez, védelem ígéretét jelentette.

Ezt az ígéretet és ezt a bizalmat tiporták lábbal, hetven évvel ezelőtt.

Szeretném felidézni Jacob Kaplan francia főrabbi Pétain marsallhoz 1940 októberében, a szégyenletes „Zsidó Statútum” kihirdetése után írt szavait: „Az emberi méltóságunkat és francia mivoltunkat sértő intézkedések áldozataiként kifejezzük mély hitünket az örök Franciaország igazságérzetében. Tudjuk, hogy azok a szálak, amelyek a nagy francia családhoz kötnek bennünket erősebbek annál, hogy el lehessen őket szakítani”.

És itt történt az árulás.

A múló időn, a gyászon túlmutatva azért vagyok itt ma reggel, hogy tanúskodjam Franciaország azon akaratáról, hogy őrizze elhunyt gyermekeinek emlékét és tisztelegjen e síremlék nélküli halottak előtt, azok előtt, akiknek egyetlen sírja a mi emlékezetünk.

Ezt követeli meg a Köztársaság eszméje, hogy a megkínzottak nevei ne merüljenek a feledés homályába.

Tartozunk a Vélodrome d’Hiver zsidó mártírjainak azzal, hogy felfedjük az igazságot a hetven évvel ezelőtt történtekről.

Az igazság az, hogy a francia rendőrség, saját maga által készített listák alapján több ezer ártatlant tartóztatott le, akik mind csapdába estek 1942. július 16-án. Az igazság az, hogy a francia csendőrség kíséretében érkeztek meg az internáló táborokba.

Az igazság az, hogy egyetlenegy német katona sem vett részt ebben a műveletben. Az igazság az, hogy ezt a bűnt Franciaországban követték el, ezt a bűnt Franciaország követte el.

Jacques Chirac elnök kimagasló érdeme, hogy 1995. július 16-án ugyanitt elismerte ezt az igazságot.

„Franciaország” – mondotta, „Franciaország, a felvilágosodás és az emberi jogok hazája, befogadó föld és a menekülteknek védelmet nyújtó hely, Franciaország azon a napon jóvátehetetlent követett el”.

De az igazság az is, hogy a Vél d’Hiv bűnét Franciaország ellen követték el, Franciaország értékei, elvei és eszméi ellen.

A becsületet az Igazak mentették meg, és ezen túlmenően mindazok, akik fel tudtak lépni a barbárság ellen, a névtelen hősök, akik hol elbújtattak egy szomszédot, hol segítségére siettek egy másiknak, akik életüket kockáztatták azért, hogy megóvják az ártatlanok életét. Ezek a franciák, akik lehetővé tették, hogy a franciaországi zsidók háromnegyede életben maradjon.

Franciaország becsületét, de Gaulle tábornok testesítette meg, aki 1940. június 18-i felhívásában a harc folytatása mellett szólalt fel.

Franciaország becsületét az ellenállási mozgalom védte meg, az árnyékok hadserege, amely nem törődött bele a szégyenbe és a vereségbe.

Franciaország ott volt a csatatéren, a mi lobogónk alatt, a szabad Franciaország katonáival.

Franciaországot zsidó intézmények is segítették, mint az a gyermekek megmentését célul kitűző szervezet, amely titokban több mint 5.000 gyermek megmentését szervezte meg és amely befogadta az árvákat a felszabadulás után.

Az igazság nem oszt meg. Az igazság összetart. Ebben a szellemiségben alapította François
MITTERRAND a mai emléknapot, és jött létre Lionel JOSPIN kormánya alatt a Soá Emlékalapítvány. Ugyanezen kormány és Jacques CHIRAC mandátuma alatt állították fel az antiszemitizmus jegyében elkövetett kifosztások áldozatainak kárpótlásával megbízott bizottságot, amelynek célja az volt, hogy helyrehozza azt, amit még egyáltalán helyre lehetett.

Kollektív történelmünk következő láncszemeként az én tisztem, hogy folytassam a közös munkát az emlékezet, az igazság és a remény jegyében.

Ez a munka az ismeretek közvetítésével kezdődik. Az eltévelyedés oka sokszor a tudatlanságban keresendő. Nem törődhetünk bele abba, hogy csak minden harmadik francia fiatal hallott a Vél d’Hiv-i razziáról.

A republikánus iskolarendszernek, amely iránt most kifejezem bizalmamat, egy feladata van: oktatni, nevelni, a múltat tanítani, megismertetni, megérteni, minden dimenzióját figyelembe véve. A Soát az elemi iskola 5. osztályában, valamint a középiskola 1. és 3. osztályában tanítják.

Nem szabad, hogy Franciaországban akár csak egy olyan iskola, középiskola vagy gimnázium is legyen, ahol nem oktatják a Soát. Nem szabad, hogy akár egyetlen olyan létesítmény is legyen, ahol nem kapja meg a tökéletes figyelmet, tiszteletet és elmélyült gondolkodást. Nem lehet, nem szabad, hogy a Köztársaság elveszítse emlékezetét.

Erre személyesen fogok ügyelni.

A kihívást a szüntelen küzdelem jelenti a történelem meghamisításának bármilyen formája ellen. Nem csak a holokauszt-tagadás vétke ellen, hanem a relativizálás kísértése ellen is. A Soá történetét átadni nem mást jelent, mit rávilágítani rettenetes szingularitására. Ez a bűn természeténél, dimenziójánál, módszereinél és a kivitelezés rémisztő precizitásánál fogva az emberiség történelmének példátlanul feneketlen mélységét jelenti, és erre a sajátosságra folyamatosan emlékeztetni kell.

Átadni ezt az emlékezetet végül nem mást jelen, mint megjegyezni annak összes tanulságát. Megérteni azt, hogy a múltban miként vált lehetségessé ez a gyalázat azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő a jövőben.

A Soá nem a semmiből született, nem a semmiből jött. Igaz, hogy megvalósítását a rasszista delírium és a végrehajtás terén tanúsított ipari jellegű racionalitás példátlan és rémisztő szövetségre lépése idézte elő. De több évszázadnyi elvakultság, butaság, hazugság és gyűlölet is lehetővé tette megtörténtét. Számos baljós előjele volt, amelyek nem riasztották fel a szunnyadó lelkiismeretet.

Éberségünk nem lankadhat. Egyetlen nemzet, egyetlen társadalom, egyetlen személy sem immunis a Gonoszra. Ne feledjük Primo LEVI üldözőiről alkotott ítéletét: „Néhány kivételtől eltekintve nem voltak szörnyetegek „úgy néztek ki, mint mi”. Maradjunk éberek, hogy kiszűrhessük a szörnyűség visszatértét, még ha legártatlanabb arcát is mutatja felénk.

Tudom, néhányuknak milyen félelmeik vannak. Válaszolni szeretnék ezekre.

E történelem tudatában a Köztársaság a legnagyobb határozottsággal üldözi az antiszemita cselekedeteket, de minden olyan megnyilvánulást is, amely aggodalomra késztetheti Franciaország zsidóit saját országukban.

Ebben a tekintetben semmi sem közömbös. Minden ellen harcolni fogunk, utolsó erőnkkel is. Az antiszemitizmust elhallgatni, leplezni, megmagyarázni nem mást jelent, mint elfogadni.

A franciaországi zsidók biztonsága nem a zsidók ügye, hanem minden francia ügye, és elvárom, hogy ez a biztonság minden körülmények között és mindenhol biztosítva legyen.

Négy hónappal ezelőtt Toulouse-ban gyermekek haltak meg ugyanazért, mint a Vél d’Hiv-i gyermekek: mert zsidók voltak.

Az antiszemitizmus nem vélemény, hanem aljasság. Éppen ezért először szembe kell nézni vele. Nevén kell nevezni és elismerni annak, ami. Bárhol is jelenjen meg, le lesz leplezve és meg lesz büntetve.

A Köztársaság ott lesz a kirekesztés minden ideológiája, az intolerancia minden formája, minden fanatizmus, minden idegengyűlölet útjában, útját fogja állni mindennek, ami a gyűlölet logikáját kísérli meg felépíteni.

Minden szombat reggel, minden egyes francia zsinagógában felcsendül Franciaország zsidóinak imája az istentisztelet után, az ima, amellyel a szeretett haza üdvéért fohászkodnak, a hazáért, amelyet szolgálni akarnak: „Franciaország éljen boldogan és jólétben. Az egység és az egyetértés tegye őt erőssé és naggyá. Legyen tartós békében része és őrizze meg nemes szellemét a nemzetek között”.

E nemes szellemre egész Franciaországnak méltónak kell lennie.

Fáradhatatlanul tanítani a történelmi igazságot, gondosan odafigyelni a Köztársaság értékeinek tiszteletben tartására, szüntelenül emlékeztetni a vallási tolerancia követelményére, világi törvényeink keretein belül, sosem engedni a személy szabadságának és méltóságának elveiből, mindig előmozdítani az egyenlőség és az emancipáció ígéretét. Ezeket a lépéseket kell közösen kitűznünk.

A be nem teljesedett életekre, a jövőjüktől megfosztott gyermekekre, az idő előtt félbeszakított sorsokra gondolva kell még magasabb szintre emelnünk saját létünk követelményeit. A közömbösség, a nemtörődömség, az elnézés minden formájának elutasításával válhatunk mindannyian együtt erősebbé.

Csak ha tisztán látjuk saját történelmünket, akkor tudja majd Franciaország az egység és az egyetértés szellemiségének köszönhetően a legjobban képviselni értékeit itt és mindenhol a világban.

Éljen a Köztársaság!
Éljen Franciaország!