Iszlám és/vagy demokrácia?
Nehéz megőrizni a szabadság intézményeit – hát még megteremteni!
A fülkeforradalmat megtapasztaló magyar polgárok a megmondhatói, milyen nehéz megőrizni a szabadság intézményeit – még egy olyan országban is, ahol ezeknek több mint százéves hagyományaik vannak.
Tunéziában kezdődött
Az arab világban a demokráciának alig vannak gyökerei. A mértékadó arab újságok java Londonban jelenik meg. A legismertebb arab írók Londonban vagy Párizsban élnek. A nyugati életformával a városi középosztály rokonszenvezik. A lakosság nagy többségét kitévő vidéki (gyakran írástudatlan) népesség körében az egyetlen szervezett erőt az iszlámisták országszerte kiépített hálózata jelenti. A lakosság inkább bennük bízik, mint a korrupt közigazgatásban. Rájuk számíthatnak, ha segélyre van szükségük, ha gyerekük továbbtanulását szeretnék elérni.
Két példa áll előttünk. Az egyik Törökország, ahol az iszlámisták demokratikus választásokon jutottak hatalomra és – úgy tűnik – megtartják a nyugati demokrácia kereteit, nem rúgják föl a nyugati kapcsolatokat. A másik példa Irán, ahol az iszlámisták milliós tömegmozgalmakra támaszkodva ragadták meg a hatalmat, durva teokratikus diktatúrát építettek ki és agresszíven szembefordultak a nyugati világgal.
A legnyugatibb arab ország, Tunézia valószínűleg a török út közelében marad: a választásokon győztes, mérséklet iszlámista Ennahda párt hitet tett az „iszlám demokrácia” mellett.
Egyiptomban a győztes Moszlim Testvériség 38 százalékot szerzett az alsóházban. Óvatos vezetői hangsúlyozták, hogy nem akarják felrúgni az ország nyugati kapcsolatait és általában mérsékelt hangot ütöttek meg. Ám a második helyen, 29 százalékkal befutott radikális szalafistáknak nincsenek ilyen fenntartásaik: ők az iszlámon kívül más kötelezettséget nem ismernek el. Tudnivaló ugyanakkor, hogy a nyugati gazdasági kapcsolatok nélkül az ország gazdasága egyhamar összeroppan. A helyzetet bonyolítja a nagy befolyású – szekuláris, de autoriter – hadsereg jelenléte.
A forradalmi zűrzavar nyomán Izrael pozíciói mindenhol romlottak. Az Izrael-ellenesség talán az egyetlen közös nevező, amiben a forradalmi arab országok legtöbb politikai mozgalma egyetért. Az új vezetők valószínűleg itt is a török, ill. az iráni út között járnak majd. Az előbbi minden politikai és katonai kapcsolatot leépített a zsidó állammal, harcias Izrael-ellenes retorikába kezdett, de – nyugati kapcsolatai miatt – a komolyan ellenséges lépésektől valószínűleg tartózkodik. Sőt, az országban élő zsidó közösség felé – európai módra – még gesztusokat is tett a kormány.
Az iráni elnök viszont Izrael elpusztításáról beszél és tagadja a Holokausztot.
Illúzió azt várni, hogy a forradalmak demokráciát hoznak olyan országokban, ahol ennek semmi előzménye nincsen. A legtöbb, amit remélhetünk az, hogy az iszlámisták valamilyen kompromisszumot kötnek a nyugati berendezkedéssel, s legalább elkezdődhet egy hosszú tanulási folyamat: az iszlám és a demokrácia egymás mellett élése.
