„Teremtett világunk fokozhatatlan tragédiája, hogy ez megtörténhetett.”

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Áder János köztársasági elnök beszéde a Raoul Wallenberg emlékülésen, az izraeli parlamentben, amely 2012. július 17-én hangzott el.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Közös cél hozott bennünket ide. Emlékezni egy különös sorsú emberre. Egy emberre, aki hosszú hónapokon át élt a halál torkában Budapesten, s aki mégis az élet angyalává tudott válni.


Ma, amikor a 100 évvel ezelőtt született, és fájdalmasan fiatalon elhunyt Raoul Wallenberg tevékenységét méltatjuk, olyan emberre emlékezünk, aki mások életét szolgálta. S mert mások életét szolgálta, ezért akkor vagyunk méltók hozzá, ha rá emlékezve másokról is megemlékezünk. Ha azok előtt is fejet hajtunk, akik hozzá hasonlóan tették, amit a lelkiismeretük parancsa diktált, tíz- és tízezreket mentve meg ezzel a biztos pusztulástól. Magyarokról és más nemzetek tagjairól, akik azokban a vészterhes időkben is az élet, az összetartozás, a cselekvő szolidaritás oldalán álltak.

Wallenberg az ő áldozatvállalásuknak is szimbóluma. És itt és most azok emléke előtt is fejet kell hajtanunk, akiknek nem adatott meg a megmenekülés esélye.

6 millió ilyen ember emlékét őrizzük.
6 millió nőét és férfiét.
6 millió gyermekét és felnőttét.
6 millió szeretetben fogant és szeretetre születetett teremtményét.
6 millió szertefoszló álomét és reményét.
6 millió meggyötört, emberi méltóságától és életétől megfosztott áldozatét.

Közülük több százezren magyar állampolgárok, zsidó honfitársaink voltak, és máig ható fájdalom, hogy a magyar állam nem védte meg őket.

Rájuk gondolva újra meg újra ki kell mondanunk: teremtett világunk fokozhatatlan tragédiája, hogy ez megtörténhetett. Miközben fejet hajtunk a soá (shoah) áldozatainak emléke előtt, azt is ki kell mondanunk, hogy a hitleri uralom „végső megoldása” az Európa-szerte diaszpórában élő zsidóság egésze ellen irányult.

A nemzeti szocialista birodalom számtalan súlyos történelmi léptékű tragédia forrása és okozója volt. Ám a holocaust nem egyszerűen az emberiség egyik legnagyobb drámája. Olyan semmi máshoz nem fogható szenvedéstörténet, amit ipari méretekben és kíméletlen módszerességgel üzemeltetett halálgyárak tesznek józan ésszel máig felfoghatatlan, fokozhatatlan tragédiává.

Ahol az emberi élet már mit sem ér, ott kezdődik a számkivetettség, ott kezdődik a sorstalanság. Márpedig mit ért, mennyit is érhetett az emberi élet a gázkamrák árnyékában? A semminél is kevesebbet.

A haláltáborokban az élet kioltásához nem kellett semmilyen ok, de elég volt bármilyen indok. A halál itt nem sajnálatos következmény, hanem a koncentrációs táborok létezésének egyetlen célja és kívánatos eredménye. Bár a haláltáborok működését a nácik mindvégig titokban tartották, már a háború éveiben sokak számára ismertté vált miféle infernális világ működik bennük.

Ezt az Auschwitz Jegyzőkönyv címen ismertté vált kordokumentum tette lehetővé, mely 1944-ben Magyarországra is eljutott. A többször kiegészített jegyzőkönyv alapját, mely kendőzetlen naturalizmussal írja le a koncentrációs táborban történteket, két Auschwitz-Birkenauból megszökött fogoly, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler beszámolói adták.

Következzék most ebből két rövid, de annál megrendítőbb történetet.

Az egyik:
„Eckstein szeredi rabbi egy este késve érkezett a parancsfelolvasásra, mert erős hasmenés miatt WC-n volt. A szakaszvezető parancsára ezért kétszer fejjel lefelé mélyen belógatták a tábori WC nyílásába, utána hideg vízzel lelocsolták, majd agyonlőtték.”

A másik a gázkamrák világáról…
Az első krematóriumot 8000 krakkói zsidó elgázosításával és elégetésével „avatták fel” 1943. március elején. Erre az eseményre prominens vendégek érkeztek Berlinből, magas rangú tisztek és magas beosztású civilek. A krematórium vezetésével nagyon meg voltak elégedve, s gyakran néztek be a kémlelőlyukon keresztül a gázkamrába. Nagy elismeréssel szóltak az üzemről.”

Engedelmükkel nem idézek tovább ebből a megrendítő kordokumentumból. Így is nyilvánvaló, mi várt volna mindazokra, akiket sikerült megmentenie Wallenbergnek és magyar segítőinek.

Hogy vajon maga Wallenberg olvasta-e az Auschwitz Jegyzőkönyvet, nem sikerült teljes bizonyossággal kiderítenem. Ismerhette ugyan, de nem ez itt a lényeges kérdés. Mert ha ismerte, ha nem, ő mégiscsak az életét kockáztatta azért, hogy másokat az élet esélyéhez hozzásegítsen. A kérdés ezért sokkal inkább az, vajon miért? Miért érezte kötelességének a segítségnyújtást?

Sokan sokat is írtak már róla, mégis keveset tudunk erről. Mint ahogy keveset tudunk arról is, valójában milyen ember volt Raoul Wallenberg, amikor 32 évesen, néhány hónappal Magyarország német megszállása után Budapestre érkezett? Hogy hogy nézett ki, hogyan öltözködött, arról többet tudunk, mint arról, vajon hogyan érzett és mit gondolt magában, amikor cselekedni kezdett. Azt tudjuk róla, hogy jó kiállású, eleganciájára kényes férfi volt, de inkább törékeny, mintsem katonás alkat. Arról azonban keveset tudunk, mi volt személyiségének titka? Miben rejlett Wallenberg belső ereje, aminek köszönhetően oly eredményesen tudta érvényre juttatni akaratát egy erőszakos és tébolyult világban?

Azt viszont tudjuk, mi mindent tett meg célja érdekében. A náci uralom idején, akivel tárgyalni kellett, azzal tárgyalt, aki korrupt volt, azt megvesztegette, aki a fenyegetésből értett, azt megfenyegette, aki parancsból, annak parancsolt. Feljegyzések százai vallanak arról, hogy ezer arca volt, akár egy kiváló színésznek. Neki azonban a valóság színpadán kellett helytállnia.

Ismerte a nácik és nyilasok észjárását. Ismerte szokásaikat, emberi korlátaikat, tekintélytiszteletüket. És ismereteit fegyverként használta velük szemben. Bármilyen helyzetbe is került, okosan mérlegelt és bátran cselekedett. Mégsem mondhatjuk róla, hogy egyszerűen csak bátor lett volna. Miként az okos jelző sem mond róla eleget.

Ember volt. „Ember az embertelenségben.” Erkölcsös ember egy erkölcseiből kifordult világban. Olyan ember, aki pontosan tudja, hogy semmi sem lehet beszédesebb a tetteknél.

Mint ahogy semmi sem lehet mélyebb az elfojtás, a végső kétségbeesés, a halál csendjénél. Annál a csendnél, ami túl van az elmondhatatlanon. Meggyőződésem, Wallenberg hallotta ezt a csendet, és azt is tudta, ezt a csendet szavakkal már nem lehet megtörni. Ezért az egyetlen erkölcsös utat választotta. Cselekedett.

Cselekedett, és ezzel sok ezer embert mentett meg a biztos pusztulástól.

És voltak sokan, akik hozzá hasonlóan – cselekedtek. De a csend, a kimondhatatlan csendje mégis mindörökké velünk marad. Ha odafigyelünk, ma is halljuk. Néhány másodpercre hunyjuk be most szemünket, és hallgassunk bele ebbe a csendbe!
(……………)

A Talmud tanítása szerint, aki egy életet ment meg, az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg…

Wallenberg példája a reményt élteti tovább bennünk, hogy egyetlen embertől is megváltozhat a világ.

Arra a kérdésre pedig, hogy egy ilyen embernek miért kellett a KGB börtönében végeznie, aligha van más válasz, mint az, hogy a totális diktatúrák nem ismernek erkölcsi megfontolásokat.

Éppen ezért nekünk mindig, minden körülmények között az erkölcs útján kell maradnunk. Mert ahol az erkölcs véget ér, ott ér véget az ember. Mert az erkölcs legfontosabb szava a tiszteleté. Egymás kölcsönös tiszteletéé és megbecsüléséé. Az élet tiszteletéé.

Köszönöm, hogy meghallgattak.
Figyelmük megtisztelő volt számomra.

[popup][/popup]