Irodalom (állam)biztonságos körülmények között

Szőnyei Tamás új könyvéről

A szocialista pártállam nemcsak a gyárakat vagy a sajtót, hanem az irodalmi életet is irányítani akarta, és ez nem csekély mértékben sikerült is – derül ki Szőnyei Tamás Titkos írás című, a rendszerváltás előtti magyar irodalom és az állambiztonsági szolgálatok viszonyát feltáró kétkötetes könyvében.

A Noran Könyvesház Kiadó által a napokban megjelentetett, 2250 oldalas munka nem az első könyv, amelyben Szőnyei Tamás a szocialista belbiztonsági szervek és a kulturális élet kapcsolatát vizsgálja.

“Zenei újságíróként dolgoztam hosszú ideig, és amikor az állampolgárok és kutatók számára is lehetőség nyílt rá, hogy betekintést nyerhessenek az állambiztonsági iratokba, egyszerűen a kíváncsiság hajtott arra, hogy megnézzem, foglalkoztak-e a rockzenével, és ha igen, mi módon az állambiztonsági szolgálatok” – idézte fel az MTI-nek adott interjújában a szerző.

Mint hozzátette, a kezdeti érdeklődésből hosszú kutatás és végül könyv lett, amely 2005-ben jelent meg Nyilván tartottak címmel; ezt követően vágott bele az irodalmi élettel foglalkozó munkába.

“Ezt a kutatást akkor két évesre tippeltem, de öt év lett belőle, aminek nem az én lustaságom volt az oka, hanem a föltárandó anyagok előre nem sejthető tömege. Nagy mennyiségű és alapos munkát igénylő, olyan szövegtenger tárult fel, amelyet nem szabad felületesen olvasni” – mondta el Szőnyei Tamás.

A két kötet közti terjedelmi eltérés mutatja, hogy az állambiztonság mekkora figyelmet fordított a két művészeti ágra: az irodalom más szempontból, de sokkal fontosabb, kényesebb, a politikához sokkal közvetlenebbül kapcsolódó terület volt, mint a rockzene – mutatott rá.

Mint leszögezte, az állambiztonsági szolgálatok állandó információval akartak rendelkezni az egész irodalmi élet működéséről, az írókról, az irodalmi lapok szerkesztőségeiben, az egyetemi tanszékeken, az akadémiai irodalmi kutatóintézetben zajló folyamatokról, az ott dolgozó személyek nézeteiről. Pontosan azért, hogy tudják, mire számíthatnak, és ha netán a szocialista állam feltételezett érdekeivel szembe menő jelenségeket tapasztalnának, akkor lépéseket tudjanak tenni.

“Ha konkrét példát akarunk, akkor valami olyasmire kell gondolni, ami a normális irodalmi élet velejárója: a fiatal nemzedék például mindig szeretne saját lapokat, fórumokat. Mégis évtizedeken keresztül minden ilyen kezdeményezést sikerült következetesen meggátolni, számtalan konkrét eset szerepel a könyvben” – jegyezte meg a szerző.

Hozzátette: az irányítás állandó szempont volt az irodalmi élet tekintetében is, hiszen pártirányítás alatt működtek a gyárak, a sportegyesületek, a televízió, az egész ország. Ennek a pártirányításnak a részét képezte az információszerzés: az értesülések egy részét a hálózati személyek szolgáltatták, de voltak más információforrások is, mint például a lehallgatás, levélfelbontás.

Szőnyei Tamás (képünkön) kutatásának fő anyagát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött iratanyag képezte, de az 1956-os Intézet Oral History Archívumában és más levéltárakban is kutatott. 

“Néhány írótól néhány dolgot megkérdeztem, és ezeket az információkat beépítettem a könyvbe, de külön interjúkat nem készítettem sem megfigyelt személyekkel, sem megfigyelőkkel, sem a hivatásos tisztekkel. Ennek koncepcionális oka volt: az egykori belügyi tiszteket nagyon nehéz egyrészt megtalálni, másfelől szóra bírni, és hálózati személyeket sem akartam megkeresni, mert az egy másik könyv lett volna. Ezért eldöntöttem, hogy azokkal a dokumentumokkal dolgozom, mint az egykori belügyi szervek” – fűzte hozzá a szerző.

Mint elárulta, néhány íróval kapcsolatban őt is érték meglepetések, de igyekezett érzelemmentesen viszonyulni a témához. “Nem mondom, hogy ebben a könyvben soha sehol nincs személyes jellegű megfogalmazás, de ezt próbáltam visszafogni, mert a felhasznált dokumentumok magukért beszélnek” – emelte ki.

Szőnyei Tamás elmondása szerint a terjedelmes kötet képes egy kronológiai rendbe rendezett áttekintést adni az irodalom területén az állambiztonság működéséről, mind Magyarországon, mind a nyugati emigrációban, de a teljes kép reményét nem érdemes táplálni.

A szerző óvott a történelmi és az esztétikai értékítéletek összetévesztésétől is: “ami ebben a könyvben megjelent, az a művek mögötti események, az irodalmi élet működésének történetét, a politikához való kapcsolódását kiegészíti, de az esztétikai megítélést nem, mert a Titkos írás nem erről szól”.