A jó és a gonosz küzdelme?

Írta: Kisvári Kinga - Rovat: Politika

A rendező Nabil Ayouch anyai ágon tunéziai zsidó, apai ágon marokkói muzulmán. Ezzel a kettős identitással vágott neki filmje megrendezésének: dél-libanoni menekülttáborokban élő palesztinokat szólaltatott meg, majd a felvételeket az egykor arabok, ma már zsidók lakta települések fiataljainak mutatta meg.  

A My Land (Hazám) című dokumentumfilm – amelyet a Frankofón Filmnapok keretében mutattak be – szép ötleten alapszik. Sajnos, a kivitelezés nem sikerült ilyen jól. A film alatt végig motoszkált bennem az érzés, hogy a gyönyörű – néhol erősen giccsbe hajló – képkockák az együttérzés könnyeit hivatottak a szemembe csalogatni. 

myland_2.jpg

Nyitójelenetként szederfa levelei között tűz át a nap. Zárásként pedig egy menekülttáborbeli sikátorban elsiető embereket láthatunk – megjegyzem, a képen megjelenő 6-8 szereplő mindegyike kétszer halad el a kamera előtt –, majd miután percek óta néztük az üres sikátort, egy férfi becsukta a nehéz vasajtót.

Ez a hangulat az egész filmet végigkíséri.

Szeretném hangsúlyozni: együtt érzek azokkal a palesztinokkal, akiket ártatlanul elűztek a földjükről, és azóta is menekülttáborokban kénytelenek élni, mert egyetlen környező ország sem hajlandó őket befogadni. Megértem a fájdalmukat, és tiszteletben tartom a tragédiájukat. Szükségesnek tartom, hogy valahogy rendezzék ezeknek az embereknek a sorsát. Ugyanakkor, ha tömegesen visszaengednék őket Izrael területére a jelenlegi politikai és társadalmi helyzetben, abból érzésem szerint nem sok jó sülne ki: egyszerűen még nem érett meg rá a helyzet.

Mindezeket mérlegelve tettem fel magamban a kérdést: valóban szükség van egy ilyen filmre? Arra lenne szükség, hogy ezeket az embereket közelebb hozzuk egymáshoz, empátiát ébresszünk bennük és megértést a másik fél iránt. Véleményem szerint a My Land nem igazán alkalmas erre. Szegény, idős, megtört menekültek mesélnek a hajdani békés együttélésről, az olajfák árnyékában. Aztán a zsidók tőrbe csalták, legyilkolták vagy elüldözték őket.

És kik vannak a másik oldalon? Leginkább elvakult nacionalisták, akik hangsúlyozzák, hogy ez nagyon szomorú, de ez van, ez már a mi földünk, minket nem érdekelnek az arabok. Persze megszólalnak mérsékeltebb hangok is izraeli oldalon, akik sokkal empatikusabban állnak a kérdéshez. Viszont, sajnos – itt most nehéz politikailag korrekt módon fogalmaznom – nem ők a leghitelesebb szereplők. Mintha csak az izraeli társadalom perifériára szorult személyek gondolkoznának nyitottan.

myland_1.jpg

Részlet a filmből

Igen, sajnos sokan vallanak Izraelben jobboldali nézeteket. Igen, biztosan nagyon fáj a palesztinoknak otthonuk elvesztése. De ha egy film ismét megmutatja a síró, idős palesztin bácsikat, tágra nyílt szemű babákkal az ölükben, és a gonosz-csúnya harcos izraeli fiatalokat, akkor ezzel tettünk egy lépést a konfliktus megoldása felé? Tettünk egy lépést a megértés felé? Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy lehet olyan filmet csinálni, ami úgy képes ábrázolni a palesztinok tragédiáját, hogy utána a filmet megnéző jóérzésű emberek nem vérben forgó szemmel fogják a cionista agresszorokat pocskondiázni. Lehet olyan filmet készíteni, ami közelebb hozza a két felet egymáshoz, nem pedig tovább mélyíti a szakadékot.

Ámosz Oz izraeli író nagyon szépen fogalmazott: az izraeli–palesztin konfliktusnak igazi tragédiája az, hogy ez nem a jó és a rossz, hanem a jó és a jó küzdelme.

Szerintem erről kéne filmet forgatni.

My Land – marokkói-francia dokumentumfilm, 2011. Rendező: Nabil Ayouch

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]