Erős Ferenc: Szágundelli csodái

…nagy betűkkel ráírta a lapra: „KAPD BE!” Alatta pedig: „Rákosi elvtársnak hálával és köszönettel, Lévai Márton.” Illusztráció gyanánt igen élethűen le is rajzolta, mit és hogyan kapjon be Rákosi elvtárs…

 

„Nem elég meghalni; jókor kell meghalni” – mondotta egyszer Jean-Paul Sartre, a nagy francia filozófus. R. nagyapám, Sámuel, aki csak egy kicsi, egyszerű zsidó papírkereskedő volt, éppen jókor halt meg, 1939. szeptember elsejére, péntekre virradó éjjel. Így már a második világháború kitöréséről sem kellett értesülnie, arról pedig aztán pláne nem, hogy nagy számú rokonságából csak igen csekély számban élték túl mindazt, ami szeptember elseje után következett. A túlélők közé tartoztak – apámon és néhány nagybácsiján-nagynénjén meg unokatestvérén kívül – azok a papírnemű-készletek, különböző méretű színű és szagú papírlapok, jegyzettömbök, dossziék, keretes levélpapírok és borítékok, elegáns fémdobozba csomagolt színes Faber-Castell ceruzák, ecsetek, tempera- és gombfestékek, tollszárak és tollhegyek, tintatartók, gemkapcsok, vonalzók, radírok és körzők, amelyeket apámnak sikerült elrejtenie egy ismerőse pincéjében, amikor ’44-ben másodszor is behívták munkaszolgálatra. Nagyapám aranyhegyű Clairefontaine töltőtollát, a legértékesebb családi örökséget pedig átadta megőrzésre legjobb barátjának, régi osztálytársának, Löwensohn Mórnak, aki cionista ellenállóként éppen papírok hamisításával foglalkozott. Apámnak is csinált volna ilyen papírt, de ő – törvénytisztelő állampolgárként és egy vérbeli papírkereskedő ivadékaként – irtózott a hamis papíroktól.

A világégéstől ily módon megkímélt írószerek a háború után apám alsómindszenti papírboltját gazdagították. Az üzlet államosítása és Budapestre költözésünk után a megmaradt készletek Lövölde téri lakásunk gardróbszekrényének mélyére kerültek. Az ÁPISZ nagyhatalmú párttitkára, Lévai Marci bácsi, azelőtt Löwensohn Mór, nem csak a Clairefontaine töltőtollat adta vissza apámnak, hanem állást is szerzett neki, kineveztetve őt az ÁPISZ-központba áruforgalmi osztályvezetőnek. Marci bácsi egészen letartóztatásáig melegen s atyailag támogatta apámat. Amikor nálunk volt a heti szokásos ultiparti, tréfásan mutogatott is a gardróbszekrényre: „Te Dezső, tudom én, hogy nagy kincseket rejtegetsz ám ott!” Azután, hogy Marci bácsit 1951. április 20-án letartóztatták, mint belga kémet, apám minden éjjel azt leste, mikor fékez le a ház előtt a fekete autó. Ehelyett azonban csak a központból rúgták ki pártfegyelmivel, és kinevezték a gödöllői ÁPISZ-fiókba boltvezető-helyettesnek. „Éberség szempontjából” – olvashattam később káderdossziéjában – „magatartása még mindig kívánnivalókat hagy maga után. Apja kiskereskedő volt. Felesége párttag. Kispolgári származású; kispolgári vonásait igyekszik szorgalmasan levetkőzni, de gyakran visszaesik. Az utóbbi időben továbbképezte magát marxizmus-leninizmusban. Szereti a szovjet filmeket. Közeli rokonai vannak az Amerikai E. Á.-ban, akikkel megszakította a levelezést.” Aláírás: Lévai Márton. Bp. 1951. ápr. 19. A gödöllői áthelyezés mindenesetre nagyban hozzájárult apám éberségének fokozódásához, mivel minden hétköznap hajnali ötkor kellett kelnie, hogy a Kerepesi úti végállomáson elérje a gödöllői HÉV-et.

Marci bácsi 1954 júniusában régi ismerősével, Kádár Jánossal együtt szabadult ki a börtönből. Pár nappal szabadulása után egyszer csak váratlanul beállított hozzánk. Késő este volt már, apám alsógatyában, papucsban, hajlekötő neccel a fején tötyögött a lakásban. Ajtót nyitva a hívatlan, de annál örvendetesebb vendégnek, azonnal a nyakába akart borulni, de Marci bácsi türelmetlenül félretolta. „Dezsőkém!” – kiáltott rá –, „vannak még neked azokból a régi szép papírokból? Amikre a mindszenti lányoknak írogattunk szerelmes leveleket annó dacumál? Azonnal adjál nekem egyet a legeslegszebbikből!” Apám hosszasan matatott a gardróbban, majd előkotort egy halovány rózsaszínű szívecskékkel vízjelezett, selyemfényű, famentes papírt. Marci bácsi elkérte az aranyhegyű Clairefontaine-t, és nagy betűkkel ráírta a lapra: „KAPD BE!” Alatta pedig: „Rákosi elvtársnak hálával és köszönettel, Lévai Márton.” Illusztráció gyanánt igen élethűen le is rajzolta, mit és hogyan kapjon be Rákosi elvtárs. Majd elkérte a levélpapírhoz tartozó rózsaszínű, régi illatát nyomokban még mindig őrző borítékot, és szép, formás, iskolás betűkkel megcímezte: „Rákosi Mátyás elvtársnak, A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége, Budapest V. Akadémia utca 17.” A levélkét gondosan összehajtogatta és belerakta a borítékba. Tárcájából elővett egy Rákosi elvtársat ábrázoló, hatvanadik születésnapjára megjelent ünnepi bélyeget, a hátát kéjesen végignyalta, majd gondosan ráragasztotta a megfelelő helyre. Apám üveges tekintettel nézte végig a cselekvéssort, aztán eszelősen rárivallt régi barátjára. „Marcikám, elment a józan eszed? Agyadra ment a magánzárka? Nem volt elég? Te ezt a levelet tényleg el akarod küldeni?” „Hát hogy a fenébe ne!” – válaszolta Marci bácsi, zsebrevágta a levelet, és elviharzott. Apám, úgy ahogy volt, gatyástul-neccestül rohant utána a lépcsőn, még a kapun is kiszaladt, félrelökve a mindig bámészkodó és kíváncsian fülelő Ürmincsek bácsit, a házmestert, akinek máskor előre szokott köszönni: „Erőt, egészséget, Ürmincsek elvtárs!” A Lövölde tér és a Rottenbiller utca sarkáról rikoltozott tovább: „Marci, Marci! Állj meg! Gyere vissza! Megőrültél? Add ide nekem! Föl ne merd adni azt a kurva levelet, te barom, te állat, mert megöllek!” „Kapd be te is, gyáva féreg!” – kiáltott vissza Marci bácsi, átvágott a téren, és, túl a tökmagos bódén, eltűnt a Szív utca komor mélységében. Apám nem ment utána, mert piszkosul esett az eső.

Nem tudom, valóban föladta-e a levelet Marci bácsi. Egy hét múlva apám az újságban olvasta, hogy Lévai Mártont kinevezték kereskedelmi tanácsosnak a Magyar Népköztársaság brüsszeli követségére. 1956. október 30-án a még megmaradt rózsaszín szívecskés papírok egyikén levelet küldött Monsieur Márton Lévainak, Légation de la République Populaire de Hongrie, Bruxelles, Belgique. A levélben ennyi volt: „MI, BELGÁK, HOVA ÁLLJUNK? Szeretettel Dezső.” Választ sohasem kapott. Lévai Márton 1958. június 16-án nyomtalanul eltűnt. Utoljára a világkiállításon látták, az Atomium egyik golyójában.

A gardrób mélyén őrzött kincsekből időnként kaptam ajándékba egy-egy színes ceruzát és néhány rajzlapot, szüleimnek azzal a szándékával, hogy orvul beavatkozzanak rajzkészségem spontán fejlődésébe, amelyen a súlyos és vészterhes elmaradottság aggasztó jelei mutatkoztak. Rajzból az általános iskolában folyton meg akartak buktatni, sőt, olykor a számtanjegyemet is lerontotta az a különös fogyatékosságom, hogy még vonalzóval sem voltam képes egyenes vonalat húzni. Nem is szólva a körzővel rajzolt köreimről, amelyekhez képest még a Garay téri csarnokban kapható Ella krumpli is inkább megfelelt a kör ideájának. A rajzra való buzdításnak azonban makacsul ellenálltam. Néhány – távolról a nagyapám falon függő képére emlékeztető – nagy orrú, szemüveges, kopasz gnóm lendületes felskiccelése után rendre kitörtem a ceruzák hegyét. Ezzel szemben titokban fehéren fénylő vízjeles ívpapírokat dézsmáltam a gardróbból, és azokra írtam – az íróasztalfiókból elorozott Clairefontaine-nal – első költeményeimet. Apám nem értette, hogyan fogyhat ki a tollból a tinta oly szédítő gyorsasággal. Ilonkát, a bulímiás háztartási alkalmazottat gyanúsította, hátha ő szokott szerelmes leveleket írni Edének, a Tolna megyei Kisvaszaron lakó vőlegényének. Nagyanyám szerint ez képtelenség volna. „Vaszhejszt írni! Még olvasni se tud ez a bestia” – mondogatta. Én viszont imádtam Ilonkát. Néha belopóztunk a spájzba, és ketten együtt felfaltunk egy egész tömbnyi gyümölcsízt, amit anyám Hitler-szalonnának nevezett, a kényszermunkások néhanapján ebből kaptak ugyanis egy-egy vékony szeletet a Hessisch Lichtenau-i robbanóanyag-gyárban. Még a Clairefontaine tollat is megmutattam neki; Ilonka hetenként egyszer nekem diktálta Edének szóló levelét. Amikor már nem bírtam elviselni egyre sürgetőbb kérését, hogy Ede jöjjön érte Kisvaszarból, és azonnal vegye őt feleségül, az egyik levélhez utóiratként odabiggyesztettem: „KISVASZAR, NAGYVASZAR, ILONKA MINDIG ÁGYBA SZAR”. Két nap múlva Ilonkát a Hunyady téri csarnokból jövet a Majakovszkij utcán átkelve elütötte egy motoros. Bevitték a Koltói Anna utcai kórház traumatológiájára, ahol több órás műtéttel összerakták apró darabokra zúzott térdének mozaikkockáit. Otthon, nálunk, hetekig üldögélt nagyanyám kedvenc fotelében, begipszelt lábát egy hokedlire rakva fel. Anyám feketén szerzett libamájjal, a Zserbóban vásárolt tátracsúccsal és csokoládélikőrrel tartotta benne a lelket. Aznap, amikor leszedték róla a gipszet, összecsomagolta a holmiját, és szó nélkül távozott. Soha többé nem láttuk. Állítólag öt gyereket szült, ki tudja, Edének-e?

A tinta viharos fogyását észlelve apám óvintézkedésként zárni kezdte a fiókot. Így hát kénytelen voltam áttérni az írógépre. Hat éves koromban már egy ujjal gépeltem – négy példányban, indigóval – a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 35. évfordulója alkalmából született versemet: Az Auróra ágyúja dörrent, az orosz nép fölkelt…

Erős Ferenc: Szágundelli csodái. Szellemtörténetek című könyve február végén jelenik meg a Jószöveg Műhely kiadónál.