Peer Gideon: Olvasztótégely

Van egy úri szokásom. Több is van, de most nem dicsekszem.

A reggeli napilapot az újságkihordó az ajtóm elé teszi. Visszafogottan viselkedem, nem esem neki azon nyomban, nem lapozom fel fél lábon állva, hanem kivárom az alkalmas pillanatot. Akkor jön el, amikor felszállok a buszra, és elindulok a munkahelyemre. Ha minden kedvez, és nem változik meg hírtelen a szélirány, és nem esik le néhány csepp eső, nagyjából háromnegyed óra alatt tesszük meg az utat, akkorra érünk be az első héber városba, amit az egyszerűség kedvéért akár Tel Avivnak is nevezhetnék.

Az autóbuszon előveszem az újságomat, egymás után elolvasom a mellékleteket. Nem egyszerű művelet, a héber újságok telis-tele vannak melléklettel. Mellékesen, hirdetéssel is.

Nem akarok dicsekedni, de mire Tel Avivba begördülünk, én már mindent, vagy majdnem mindent napra készen tudok, ami tegnap történt. Izraelben, és a világ más tájain is. Jól értesült vagyok, nem lehet velem úgy beszélni, mint aki a falvédőről lépett le.

Tehát éppen hódolok úri szokásomnak, olvasok, amikor a mellettem ülő fiatalember, aki eddig szürkeségével hívta fel magára a figyelmemet, vagy még azzal sem, megszólal:

„Sport”

Hát ezt meg mi lelte, mit akarhat? Magában beszél? Mi az, hogy sport? Eszébe jutott valami? Ennek? Nehéz feltételezni.

Csak nem hozzám beszél? Sport? Talán azt akarja mondani, sportolnom kéne? Honnan tudja, hogy nem? És ha nem, mi köze hozzá?

„Sport” – mondja még egyszer, felém fordulva. Mi?- kérdezném, de nem kérdezem.

Semmi sem jut az eszembe. Most már szinte biztos, hogy hozzám beszél, de mit akarhat? Ülünk a buszon, sosem láttam, ha látnám, sem venném észre, ő meg a sportról elmélkedik, de nem magában, hanem engem is bevon nagy ívű gondolatmenetébe. Mi bánthatja? Rosszat álmodott, vagy éppen jót, és már képzeletben a londoni olimpián drukkol a hosszútávfutóknak?

Hacsak nem – nyilall belém a felismerés – hacsak nem az újságom sportmellékletét kéri a maga sajátosan rövidre fogott, leegyszerűsített társalgási stílusában.

Nem tagadom, én sem a spanyol etikett szabályain nőttem fel, nem azokat magolva rohangáltam Debrecenben az ebédlőasztal körül, azért néhány kötőszót, ragot, kifejezést sikerült szüleimnek belém verniük.

De nem vagyok népnevelő, nem iratom be a szomszédomat különórára, ahol a társalgási illemkódexet oktatják, hanem az egyszerűség kedvéért, odaadom neki a kívánt mellékletet. Elveszi, és egy árva szó nélkül elmerül benne.

Nem bánnám, ha egy köszönömöt kipréselne csókos ajkán, de nem, ellenkezőleg, összeszorítja. Aztán meg csücsörit. Lapoz. Még egyet. Aztán befejezi az olvasást, az újságot szétnyitva tartja, és ismét hangot bocsát ki magából. Immáron a másodikat: „Vidd!”

Szószátyárnak semmiképpen nem nevezném.

Hipnotizálva engedelmeskedem. Eltart egy darabig, amíg a sokktól magamhoz térek. Hiába, már több mint negyven éve itt élek, és még mindig meg lehet lepni.

Aztán megérkezem. Leszálláshoz készülődöm. Ő még marad. Én vagyok belül. Nem szólok. Felállok, és törtetek kifelé. Összepréselődik, és ijedten kapkodja a lábait, egyiket a másik után, hogy le ne tapossam. 

Ez van, barátocskám. Kis ország, százféle náció. Nagy olvasztótégely.

És egymástól tanulunk…