Zsidók a Tanácsköztársaságban

Írta: Komoróczy Géza - 2012-02-08 Rovat: Politika

A Kalligram kiadónál jelenik meg rövidesen Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon című, két kötetes opus magnuma, mely a zsidók magyarországi történelmének közel ezer évét próbálja áttekinteni. A magyar társadalomban, a polgári nemzetben sok száz éve van félreismerhetetlen zsidó komponens. Ezt a kettősséget írja le a könyv: a zsidók nemzetköziségét és részüket a magyar társadalomban.

kunbéla_komoroczycikkhez.jpg Az orosz frontról vagy hadifogságból hazatérő kommunisták még Moszkvában elhatározott (1918. november 4) kezdeményezésére november 24-én Budapesten megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja. Vezetője, Kun Béla (képünkön) (1886–1938), és több társa, közelről látták az orosz forradalom eseményeit, többen közülük részt vettek benne, néhányan, köztük maga Kun is, kapcsolatba kerültek a bolsevik forradalom vezetőivel. Céljuk a Szovjet- („tanács”) Oroszországéhoz hasonló politikai és társadalmi berendezés megvalósítása volt hazájukban is, szoros szövetségben Oroszországgal. Mozgalmukhoz sokan csatlakoztak a magyarországi szocialista vagy radikális irányzatok hívei közül, értelmiségiek a Galilei Körből, (1) amelyet egyébként a kormány már 1918. január 12-én feloszlatott, zsidó / zsidó származású értelmiségiek nagy számban, (2) akik többségükben már korábban elszakadtak a zsidó közösségtől, gyermekkoruk óta formálisan keresztények voltak vagy egyszerűen felnőttként hátat fordítottak a hitközségnek. (3)

Garbai Sándor_komoroczycikkhez.jpg A kommunisták és szociáldemokraták egyesült pártja, a Magyarországi Szocialista Párt hatalomra jutása (1919. március 21), a Tanácsköztársaság / proletár-diktatura / kommün kikiáltása (1919. április 21) után Garbai Sándor (képünkön) (1879–1947) kőműves, szociáldemokrata politikus lett a Forradalmi Kormányzótanács elnöke, de a tényleges hatalmat a kommunista Kun Béla tartotta a kezében; állami tisztségére nézve Kun egyébként a Tanácsköztársaságban külügyi, illetve emellett egy időben hadügyi népbiztos volt.

Az Egyenlőség – neológ zsidó hetilap – legközelebbi számai (már csak 3, ebből kettő összevont szám) a szerkesztő neve nélkül jelentek meg (március 29, április 5 és 12); Szabolcsi Lajos – mint utólag, az 1919. szeptember 11-i számban közzétette – tiltakozásul vette le lapjáról a nevét. Ezek a számok, írta, „a proletár-diktatura idején, a terror nyomása alatt láttak napvilágot”, értük „semmiféle felelősséget nem vállal”. A március 29-i vezércikk, „Az új Magyarország” címmel, nyilván elébe menve az elvárásnak, még lelkesen köszöntötte a Tanácsköztársaságot. „A proletár-diktaturát, a szegények és elnyomottak diadalát ki tudná jobban és erősebben átérteni és üdvözölni, mint az évezredek elnyomottja: a zsidóság? (…) Ebben az országban eddig minden osztályban képviselve volt a zsidóság. A kapitalista-rendszer és az osztályuralom megteremtette a kapitalista, a munkás és a kifosztott zsidókat. Elég volt ebből a középkori állapotból!” – írja az anonym vezércikk. Külön ok a lelkesedésre: „Megszűnt a vallásügyi minisztérium, vagyis a felekezet mostantól fogva maga intézi összes ügyeit, állami segédkezés, beleavatkozás és jóváhagyás nélkül. Megszűnik az iskolai hitoktatás.” A címoldalon közli a lap ezt is: „Nincsen nap, hogy újabb és újabb atrocitásokról ne küldenének hírt szerkesztőségünkbe”, Erdélyből, Pozsonyból. „Dühöng a zsidógyűlölet.” Kis cikk emlékezik meg az esszénusokról, amely cikk szerint a vallási csoport tulajdonképpen „zsidó kommunizmus kétezer év előtt”, mert hogy előírásaiban megjelent „a közvagyon fejlettebb, állami gondolata”. Az esszénusok, akikről Josephus Flavius az i. sz. I. században részletesen ír (Zsidó háború), valóban egyfajta puritán vagyonközösségben éltek, ezt megerősítik az 1947-ben megtalált holt-tengeri tekercsek is. Érdekes azonban, hogy az esszénus szekta (minim) vagyonközösségére mint társadalmi eszményre korábban zsidó részről nemigen hivatkoztak: a legrégibb és legfontosabb szertartási imák egyike, a Semone eszré / Amida átkot mond a minim-re. A budai hitközség a szocialista érzelmű tagok kívánságára direktóriumot választott. A lap következő száma (4) arról ír, hogy „csodálatos biztonsággal és tudatossággal halad előre az új, a jobb világrend építkezése”, ugyanakkor „sajnos, a hitközségeinkben és felekezeti testületeinkben a legnagyobb fejvesztettség és bizonytalanság uralkodik.”

1918–1919 eseményeit, de különösen a Tanácsköztársaságot, a közvélemény mint a zsidók hatalomra kerülését fogta fel (vörös terror: „zsidó terror”). Egykorú jegyzőfüzetében, 1919 június–júliusában Móricz Zsigmond (5) is minden alkalmat megragadott, hogy az előtérben ágáló szereplőkről megjegyezze: zsidó. Ez nála, ott, nem más, mint elítélő minősítés; amikor a kézirat előkerült, meglehetős megütközést keltett.

„Zsidó uralomnak csúfolt proletár-diktatura” – írta a Tanácsköztársaságról, már a bukása után, az előző hónapokban betiltott, de ősszel már újra megjelenő Múlt és Jövő – zsidó kulturális folyóirat – román cenzúra-jelzéssel ellátott száma 1919. október 3-án; nyilvánvalóan védekezőleg. „Új zsidó ochlokrácia” – jegyezte meg, támadó éllel, egy jogász publicista. (6) Jászi Oszkár, bécsi emigrációjában (1920), keserű, méltánytalan és hozzá magához is méltatlan inszinuációval, ezt a jellemzést vetette papírra a kommünről: a világtörténelem első forradalma, amelyben „a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat”. (7) A hivatalos politika 1919 után egyenesen erősíteni akarta proletár-diktatura és zsidók szoros összekapcsolását. Gr. Klebelsberg Kunó (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter mondta majd a parlamentben (1926): „A zsidóság nem követelhet privilégiumokat… Az a tisztelet, melyet a régi, hazafias zsidóság iránt érzünk, nem tarthat vissza konstatálásától, hogy a bevándorolt galiciai zsidóság első és második generációja hozta nyakunkra a proletár-diktaturát.” (8) Angyal Dávid (1857–1943), akkor ny. r. egyetemi tanár (kikeresztelkedett zsidó) Emlékezései: „(…) A proletár-diktaturát Magyarországon általánosan zsidóuralomnak nevezték, mert valóban feltűnően sok zsidó tolongott a kommunista hivatalokban. Ez nagy visszahatást keltett…”

A Forradalmi Kormányzótanács névsorát (9) áttekintve kitűnik, hogy – első összetételében – 34 tagja közül legalább 15 ellenőrizhetően zsidó származású volt. Más adatok szerint 29 tagjából 18 volt volt zsidó származású. Megint más – egykorú – forrásból arról értesülünk, hogy két személy kivételével a kormány minden tagja, a 36 kormánybiztos közül 28, zsidó volt. (10) Mint abban az időben szóban és írásban sűrűn fölemlegették, zsidó származású volt (11) Varga Jenő (1879–1964) pénzügyi népbiztos, majd a Népgazdasági Tanács elnökségének tagja, amely hatóság a kisajátításokat vezette (később, élete végéig, vezető közgazdász a Szovjetunióban); Landler Jenő (1875–1928) belügyi népbiztos és helyettese, később utódja, Vágó Béla (1881–1939); Szántó Béla (1881–1952) helyettes hadügyi népbiztos, azután pedig népbiztos; László Jenő (1878–1919) ügyvéd, a Forradalmi Törvényszék politikai népbiztosa; Korvin Ottó (1894–1919), a belügyi népbiztosság politikai nyomozó osztályának vezetője; Szamuely Tibor, a hadügyi népbiztos helyettese, a Frontmögötti Bizottságok (a Rögtönítélő Törvényszék) elnöke, az arcvonal mögötti terület teljhatalmú biztosa (1919. április 21).

Ön-azonosításuk szerint kommunisták vagy szociáldemokraták, egyébként azonban zsidó származású személyek jelentős arányú részvétele a hatalomban: ez talán megállapítható, de zsidók terrorja, ahogyan utóbb beszéltek róla, aligha.

Ami az uralom zsidó jellegét illeti: széltében szokás idézni Kun Béla, a volt nagyváradi újságíró kijelentését: „Nem zsidó vagyok, hanem kommunista.” Ugyanez, a Tanácsok Országos Gyűlésének jegyzőkönyvében: „Én, elvtársak, nem fogom szégyellni zsidó létemre ezzel a kérdéssel (értsd: az antiszemitizmussal) leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem (Úgy van! Úgy van!)…” (12) A kijelentés külföldön forgalomban lévő változata: „Apám zsidó volt ugyan, de én már nem vagyok az, mert szocialista és kommunista lettem.” (13) Szabolcsi Lajos, általánosabban: „Azok, akik a »zsidó kommunista« nevet kapták, semmi módon nem sorozhatók a »zsidó« szó és fogalom megszokott kereteibe. Ezek az elemek a zsidó életkeret legszélén elhelyezkedett, ott csüggő, de a kerethez már nem tartozó egyének voltak. Oda nem tartoztak, mert kiestek a zsidó vallási keretből, hitet változtatva. De kiestek a zsidóság faji keretéből is, mert egy nemzetközi világforradalomhoz tartoztak, melyhez zsidók éppúgy fűződtek, mint georgiaiak, (14) tatárok, mongolok és indusok. Éppen a kommunista korszak tanított meg rá, hogy a zsidóságból teljességgel ki lehet lépni, tartalmát és lényegét abszolut le lehet vetkőzni – azt mondanám – más hit, egy új világvallás kedvéért, melyet kommunizmusnak hívnak.” (15)

Formális-szervezeti értelemben nem volt zsidó (16) sem Kun Béla, sem Szamuely Tibor, sem Lukács György, az egyik közoktatási népbiztos. Egyáltalán, a hitközségi hagyomány és a történeti irodalom többé-kevésbé egyöntetűen úgy tudja, hogy azok a zsidó származású politikusok, akik a Népköztársaság és a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet töltöttek be, szinte kivétel nélkül renegátok – kikeresztelkedettek – voltak, illetve már korábban felszámolták kapcsolataikat a hitközséggel. Frankl Adolf, az orthodox Központi Iroda elnöke, Horthynak, 1919-ben: „Akik bolsevisták voltak, azok már nem tartoztak a zsidósághoz. Azok, akik a zsidóságban gyökereznek, távoltartották magukat a forradalmi bolsevizmustól.” (17)

Egyébként pedig a Tanácsköztársaság 133 napjában a zsidó történelem egyáltalán nem a vezetők személyes története.

A Vörös Őrség mellett a kormányzati terror legerősebb szabadcsapata a magát Lenin-fiúknak nevező különítmény volt, mintegy 200 fő, korábbi matrózok, a kommunista pártőrség tagjai, fekete bőrkabátban, bőrnadrágban, lábszárvédővel, tányérsapkában, a nem (!) zsidó Cserny József (1892–1919) volt bőrmunkás, cipész-segéd, a háború alatt haditengerész, a Kommunisták Magyarországi Pártja egyik alapító tagjának parancsnoksága alatt. Székhelyüket a Teréz körút 1 alatti Batthyány-palotában rendezték be. Először politikai terrorcsapatnak nevezték magukat („A forradalmi kormányzótanács terrorcsapata”), hivatalosan pedig A Belügyi Népbiztosság Politikai Osztály Különítménye, illetve júniustól a népbiztosság V. alosztálya volt az elnevezésük. Szamuely már február 11-én programot hirdetett a Vörös Újság-ban az ellenforradalmárok ellen: „Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! (…) Mielőtt vérbe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!” Április 20, Győr: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Most szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. (…) Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!” A burzsoáziát, ahogyan a történtek mutatják, akár nem zsidó volt, akár zsidó.

Április 16-án a Vörös Hadsereg megelőző támadást indított a fegyverszüneti vonal mögött várakozó román hadsereg ellen, hamarosan megnyílt a cseh front, a Tanácsköztársaság, még ha voltak pillanatnyi sikerei is, katonailag defenzivába szorult. Ahol a front mögötti területeken ellenforradalmi mozgolódást észleltek, páncélozott különvonaton megjelent Szamuely terrorcsapata, és rövid időn belül rendet teremtett (május 1: Szolnok, május 2: Hatvan, május 7: Devecser, június 19: Dunaföldvár, június 21: Dömsöd, június 22: Szekszárd stb.). A szélsőségesen erőszakos fellépéseket Bőhm Vilmos (1880–1949) (szociáldemokrata), az egyik hadügyi népbiztos is elítélte: „A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek, vagy a kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a Vörös Őrséghez nem tartozó szabadcsapatok vagy önkényeskedők követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be, ezekért a forradalom és forradalmárok felelősséget nem vállalnak.” A fegyveres terror a legszorosabban fűződött Szamuely, Korvin, Cserny nevéhez; a közvélemény mint zsidókat ítélte meg őket. A román támadás után a kormány (Forradalmi Kormányzótanács) megtiltotta a túszok szedését, a Lenin-fiúkat hivatalosan lefegyverezték (május 19), ők ezután Bőhm ellen merényletet kíséreltek meg (május 23), és változatlan energiával folytatták terrorista kicsapongásaikat. (18)

A terrorista különítmény részt vett a június 24-i budapesti ellenforradalmi lázadás leverésében. Segítséget nyújtott nekik a Vörös Őrség ferencvárosi zászlóalja. A puccskísérlet központja a Ludovika Akadémia volt, néhány tiszt felhívására növendékei, kadétok és hadapródok vettek részt benne. A lázadáshoz csatlakozott a dunai flotilla három hajója, a „Maros” monitor – páncélozott, nagy tűzerejű folyami hadihajó – és két őrnaszád („Pozsony”, „Fogas”), nemzeti színű zászlók alatt, délután 4-kor északi irányból, az óbudai hajógyár felől megjelentek a Dunán a ludovikások támogatására, és az Erzsébet-híd fölött lőni kezdték a Duna-parti Szovjetházat („Vörös Ház” / Hungária Szálló). Április óta a népbiztosok és családjaik laktak itt.

Egy neves orvos, a világháborúban törzsorvos, Berend (Bleuer) Miklós (1870–1919) (19) gyermekgyógyász, egyetemi magántanár (Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesület / Tűzoltó utcai gyermekklinika), aki kapcsolatban állt az ellenforradalmi szervezkedéssel, amikor a monitorokon meglátta a nemzeti színű zászlót, felkiáltott: „Feltámadt Magyarország!” A Déli-vasútnál segíteni akart egy fegyverszállítmány kirakodásánál, de a vöröskatonák őt megelőzve lefoglalták a fegyvereket. Visszasietvén a Duna-partra, fehér zsebkendővel jelzéseket adott a monitoroknak. (20) A Lenin-fiúk egyike lelőtte, holttestét kifosztották és a Dunába dobták. Másnap délelőtt a „Lajta” monitor és a „Komárom” őrnaszád próbálkozott hasonló támadással. A történet pointe-je epilógusában van: Berend doktor özvegye és fia 1944-ben kormányzói mentességet kaptak.

A lázadás leverése után foglyul ejtett kadétokat és tiszteket „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélték, július 10-től a Horánszky utcai jezsuita rendházban őrizték. Köztük volt Grassy József (1894–1946) főhadnagy (akivel majd 1942. januárban Újvidéken fogunk találkozni). Sinkó Ervin (1898–1967), a Központi Munkástanács tagja, a Szovjetház parancsnoka tartott nekik kommunista átnevelő előadásokat.

Cserny József a Lenin-fiúk egy csoportjával

Cserny a felkelés leverése után: „Veszélyben a proletár-diktatura! Budapesten dühöng az ellenforradalom, s hogy nem diadalmaskodott az kizáróan az én embereim érdeme… Ezen utolsó három nap megmutatta, hogy véres kézzel kell átgázolni és vérbe kell fojtani az ellenforradalmat…” A IX. kerületi Munkás- és Katonatanács ülésén elhangzott értékelő beszámoló: „(…) a burzsoáziával nem kell olyan kíméletesen bánni, mint eddig bántak. Nem a bestialitás jelenti ezt a kíméletlenséget, hanem a kényelemtől, a tétlenségtől és dologtalanságtól kell megfosztani a burzsoáziát. Kevesebb véráldozattal jár, ha a diktaturát keményen kezelik…” (21)

A proletár-diktatura időszakában a forradalmi Törvényszék összesen 570 személyt ítélt halálra és végeztetett ki, köztük 44 volt a zsidó; ebben a számban nincsenek benne a fegyveres terror áldozatai. Váry Albert (1875–1953) (22) 1919 szeptemberében kinevezett koronaügyész (főállamügyész) – könyvének címlapja szerint koronaügyészhelyettes – összegezése (23) 590 kivégzett nevét sorolja fel, a 44 személyt ő azonosítja zsidóként, jegyzéke, pontosságukkal tüntető adatai mellett is, csak közelítés, maga mondja, hogy ez nem a teljes szám. Más összegezés szerint a vörös terror-nak összesen 626 áldozata volt, ebből 329 rögtönítélő bíróság ítélete alapján, ebből 32 zsidó.

1936-ban Budapesten, a Kossuth téren emlékművet állítottak azoknak a mártiroknak, akik a proletár-diktatura- / vörös terror-nak estek áldozatul. A fehér kő falára 497 nevet véstek fel, köztük 32 a zsidó: kereskedő, ügyvéd, földbirtokos, géplakatos, mozitulajdonos, gyárigazgató, középiskolai tanuló stb. (24)

Túszul lefogták és a Toloncházban fogva tartották a pesti hitközség vezetőit, köztük Székely Ferenc elnököt; más neves zsidó közéleti szereplőket; br. Weiss Manfréd nagyiparost, 1915 óta a főrendi ház tagját, akinek gyárait szocializálták, értsd: elkobozták, és aki pár nap múlva – sikertelen – öngyilkossággal próbált menekülni a kínzások elől; br. Wolfner Tivadart, a bőrgyárosok szövetségének elnökét; brassói br. Szterényi József (1861–1941) (25) volt kereskedelemügyi minisztert; Sándor Pál országgyűlési képviselőt; a kitért Lánczy Leó bankárt; a kitért br. Hazai Samu volt honvédelmi minisztert stb. Budapesten és a nagyobb városokban összesen mintegy 715 „ellenforradalmár” túszt tartottak fogva, közülük mintegy 160 zsidó volt. Más adatok szerint politikai okokból a rövidebb–hosszabb ideig fogságban tartott vagy internált személyek száma közel 1 350 volt. Miskolcon, az Avason kivégeztek egy zsidó orvost, egy medikust, egy földbirtokost, Nagyváradon egy zsidó tisztet; Munkácson börtönbe zártak több zsidó lakost; Csornán maga Szamuely végeztetett ki 8 zsidót; kivégzések voltak Gyöngyösön, Szolnokon; Landler Jenő népbiztos parancsára Pesten a Vörös Őrség eltávolított a városból több ezer galiciai zsidót (a tömeges kiutasítás ellen a lengyel konzul tiltakozott). (26)

A tanács-kormány a hitközségeket magánegyesületeknek minősítette, a vallási oktatást az iskolákból – az államosított zsidó iskolákból is – a templomokba szorította. Megszűnt a hitközségi alkalmazottak, tanárok állása. A felekezeti vagyont „a közvagyonhoz csatolták”. Kommunizálták még a temetőket is. Elrendelték, hogy az élelmiszer-üzleteket minden nap – szombaton is – nyitva kell tartani. Hivatalos minősítés szerint önkényesen ugyan, de több helyütt a templomokba „szocializálás ürügye alatt behatolnak, önhatalmúan járnak el”. Az Egyenlőség április 12-i (a Tanácsköztársaság alatt utolsó) számában peszah alkalmából vers, cikk ünnepelte „a szabadulás”-t; hogy ez sejtelmes célzás volt-e, nem tudjuk, de hát a peszah a szabadulás örök ünnepe, ki-ki érthette, ahogyan merte. Macesz éppen hogy került a zsidó asztalokra, de hús már nem (a pesti hitközség elnöke „a kóser húsügy gyökeres reformjá”-ról nyilatkozott), cukor helyett csak cukorpótló volt. Megalakult a zsidó kommunista munkások egyesülete, helyiségeiben szép iroda, nagy gyűlésterem volt. A lapban csak Magyar Lajos (27) félkövér szedésű cikkének hangneme volt vészt jósló: „A tavasz – ez a minden forradalmak szülője – minden népben felkelti az erjesztő erőket… Ilyenkor könnyebben vetünk el minden tradiciót, és könnyebben szorul ökölbe a kezünk.” A szám megjelenése után az Egyenlőség torkára forrt a szó: a lapot Szamuely Tibor betiltotta, „azzal a megjegyzéssel – írta utólag (28) a szerkesztő –, hogy meg fogja szüntetni a zsidó vallást és a zsidó egyházat.” Betiltották a Múlt és Jövő-t is.

A kormány 1919 áprilisában betiltott minden zsidó felekezeti intézményt, még a Hevra Kaddisát is. Betiltotta a zsidó sajtót, osztályharcos alapon támadta: kifosztotta, letartóztatta, túszként fogva tartotta, helyenként kivégeztette a vagyonos és az önkénynek ellenálló zsidókat. 80 / 100 katasztrális holdon felül köztulajdonba / „a proletár állam” tulajdonába vette a közép- és nagybirtokokat, bányákat, gyárakat, bankokat (április 3). (29) Az ellenállókat halálbüntetéssel fenyegette. Megszorongatta a zsidó kiskereskedőket, az ellátási nehézségeket szabotázsnak minősítette. „Szocializálta” a kisiparosokat, akik között sok volt a zsidó: állami tulajdonba vette műhelyeiket. Szigorúan korlátozta a személyes tulajdont (ruhanemű stb. is). A közoktatásügyi népbiztosság kisajátította az egyházak és az általuk kezelt alapítványok teljes vagyonát (április 21). (30) Május 24-én megnyitották a gyermekek számára a parkokat, a fürdőket és – önkényesen – a magánkerteket. A „zsidó terror” egyáltalán nem kímélte a zsidókat, sem személyüket, sem vagyonukat.

A Forradalmi Kormányzótanács által közzétett (1919. április 2) ideiglenes és a Tanácsok Országos Gyűlése által elfogadott (1919. június 14–23) végleges alkotmány szövege szerint a Tanácsköztársaság „elválasztja teljesen az egyházat az államtól, az iskolát az egyháztól” (31. §). Áprilisban vallásügyi likvidáló népbiztosság alakult, ez minden felekezetnek megtiltotta a vallásoktatást. Megbízottja, egykori piarista szerzetes, középkorias eréllyel járt el a zsidó intézmények felbomlasztásában: a Rabbiképző Intézetben megszüntette a menza felekezeti jellegét, kivette a kórházat, az árvaházakat a hitközség felügyelete és vallási ellenőrzése alól, a temetőkben megtiltotta a vallási előírások alkalmazását stb., államosította a hitközséghez és a Hevra Kaddisához tartozó, kegyes vagy jótékony célú alapítványokat, a felekezeti gyűjtésben összeszedett adományokat. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1919 októberi kimutatása szerint az egyházaktól elkobzott vagyon nagyságrendjében a zsidó hitközségeket csak a római katholikus egyház előzte meg. (31) Kunfi Zsigmond (képünkön) közoktatásügyi népbiztos külön rendeletben utasította az „izraelita lelkészek”-et (április 17), hogy a vallás szabad gyakorlatáról szóló – ugyanazon a napon kelt – rendeletet két egymást követő szombaton olvassák fel „az izraelita templomokban”. (32)

Májustól kezdve mind Pesten, mind vidéken sűrűsödtek az antiszemita megnyilvánulások – már amennyire az indulatok a politikai viszonyok között teret találtak a cselekvésre. Mint utóbb (33) Mezey Ferenc (1860–1927), a neológ Országos Iroda alelnöke írta, „a kommunizmus (…) a tőke elleni harc jogán elsősorban a zsidók ellen fordult, akikben a burzsoá tipusát látta, akikben, mint a legújabb keletű eseményekbeli egyéni akció is, mint legkevésbé védett, az ősi gyűlölet felkeltése és szítása útján a népharagnak hamarosan odavethető és ádáz szenvedélyek által legkönnyebben elérhető áldozatot látta.” Schönfeld József- (1884–1935), a cionista Zsidó Szemle főszerkesztőjének sérelmi irata, (34) melynek megjelentetését pár hónappal később a román cenzúra engedélyezte, beszámol több incidensről, érthetően nem a kommün iránti elfogulatlansággal.

A cionisták eleinte az új kormány mellett álltak. „A zsidó nép dolgozó osztályai, a proletárok” nevében követelték a hitközség átszervezését a nemzetiségi felfogás alapján. Javasolták a szombati munkaszünet állami elismerését (a zsidók számára) stb. Mindezek ellenére a hatóságok áprilisban feloszlatták a Magyarországi Cionista Szervezetet, és betiltották lapját, a Zsidó Szemlé-t.

Az egyetemi autonomiát már a Berinkey-kormány felfüggesztette (1919. január), annak érdekében, hogy önkényesen keresztülvigye Jászi Oszkár és 6 további, a Huszadik Század köréhez tartozó professzor, köztük Vámbéry Rusztem (1872–1948), (35) Ágoston Péter (1874–1925), utóbb a Tanácsok Országos Gyűlésének elnöke és Varga Jenő kinevezését a jogi karra. (36) A bölcsészettudományi karon a közoktatásügyi népbiztosság 25 egyetemi tanárt felfüggesztett állásából, köztük Angyal Dávidot, aki februárig a kar dékánja volt, és erélyesen küzdött az autonomia védelmében, de áprilisban Sopronba menekült, itt volt tanítványa, Házi Jenő helyezte el a bencéseknél, majd onnan Bécsbe. Május 3-án 11 új egyetemi tanár kapta meg a kinevezést, Babits Mihály, Benedek Marcell (1885–1969), Fülep Lajos (1885–1970), Hóman Bálint, Szekfű Gyula mellett több zsidó / zsidó származású tudós. Berzeviczy Albert naplójának nyugodtan rosszhiszeműnek mondható bejegyzése (április 4): „Egész sorát az érdemes, régi egyetemi tanároknak elmozdították, egyelőre anélkül, hogy fizetésöket beszüntették volna… A legtöbbnek helyére azonban újakat neveztek ki, majdnem kivétel nélkül zsidókat, és majdnem kivétel nélkül ismeretlen embereket, kiknek egyetlen érdemök, hogy radikálisak vagy szocialisták, s irodalmi működésök kizárólag zsurnalisztikai volt.” (37) Néhány név az újonnan kinevezettek közül, azoké, akik későbbi tevékenységükkel is igazolták, hogy helyük volt / lett volna a tudományegyetemen: Mannheim Károly / Karl Mannheim szociológus, aki később a frankfurti egyetem szociológiai iskolájának professzora lett; Balassa József (1864–1945) nyelvész; Ferenczi Sándor (1873–1933) pszichoanalitikus, Freud közeli munkatársa és barátja; Hevesy György vegyész (az 1943. évi Nobel-díjas); Pólya György (1888–1985) (38) matematikus; Hauser Arnold (1892–1978) filozófus, esztéta. A népbiztosság megtiltotta a vallás feltüntetését egyetemi okiratokban (június 2). A hittudományi kart, amely, persze, a római katholikus hittudományt jelentette, a népbiztosság, Lukács György aláírásával, június végén rendeletileg megszüntette, ennek, persze, a tanév vége előtt és a Tanácsköztársaság napjainak lejártához közeledvén, a gyakorlatban már semmi jelentősége nem volt.

A zsidó származású szocialisták közül többen is megtagadták, hogy részt vegyenek a vörös terror-ban. A szociáldemokrata Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos, rövid idő elteltével lemondott, és tiltakozásul visszavonult a politikától; 1919 augusztusától kezdve Bécsben élt. Külföldre távozott Bíró Lajos; 1929-ben Korda Sándorhoz / (Sir) Alexander Korda (1893–1956) társulván, sikeres filmíró lett.

A Tanácsköztársaság egyik – akkor talán harmadrangú – zsidó szereplőjének élete később különös fordulatot vett Palesztina-Izraelben. A pápai születésű Buxbaum Márton / Mordechai Buchsbaum (1897–1959) (39) Galántán járt jesivába, Prágában jogi végzettséget szerzett, ügyvéd lett, az első világháborúban tisztként a fronton szolgált, 1918-ban, a fordulat után, Pápán ő vezette a rendőrséget, majd részt vett a zsidó Önvédelmi Liga szervezésében, hogy segítse a fellobbanó antiszemitizmus megfékezését. A Tanácsköztársaság idején tagja volt a Lenin-fiúk csapatának. A reá váró – és in contumatiam valóban kimondott – halálbüntetés elől Cseh-Szlovákiába menekült. Ott csatlakozott a cionista mozgalomhoz. 1926-ban Bécsből Palesztinába emigrált, letette az ügyvédi különbözeti vizsgákat, talmudi tanulmányokba fogott, Jeruzsálemben részt vett az Agudat Jiszraél életében. 1934-ben ő védte a bíróság előtt egy jeruzsálemi mozi tulajdonosát, aki németországi nemzetiszocialista filmeket mutatott be. Amikor a szélsőséges orthodox irányzat hívei, főként magyarországi zsidók, kiváltak az Aguda szervezetéből (1935), és egy tüntetés miatt eljárás indult ellenük, az ügyben ügyvédként ő vitte a védelmüket. A szervezet 1938-ban felvette a Neturei Karta (arámi „a város védelmezői”) nevet. Buchsbaum nem tartozott a Neturei Karta formális vezetői közé. A szervezet vallási okokból ellenezte Izrael Állam megalapítását, akadályozni törekedett minden erre irányuló tevékenységet, és azóta sem ismeri el, hogy az zsidó állam volna, mert tanai szerint ilyent csak a messiás hívhat életre, központja ma is a Méa Seárim városnegyedben van, a „Magyar házak”-ban (Batté Ungarn). Maga Buchsbaum vallásos életvitelt folytatott, szerepet játszott az Aguda irányításában. A szervezet 1937. évi bécsi kongresszusán, ahol előadását plakátokon hirdették, az osztrák rendőrség felismerte, és a Magyarországon kiadott körözés alapján letartóztatta, csak az angol hatóságok segítségével sikerült elérni, hogy ne Magyarországnak adják ki, hanem a mandatárius hatóságoknak. Az 1950-es évek elején Jeruzsálem helyettes polgármestere volt. Veje, Menachem Elon (1923), pályája csúcsán a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, a Legfelsőbb Bíróság bírája (1977–1993), egy időben (1988–1993) helyettes elnöke, az Israel Prize kitüntetettje (1978), a zsidó jog (mispat ivri) nemzetközi tekintélye.