Erkölcsi érzékemmel ellentétes konklúzió

Írta: Szalai Miklós - Rovat: Politika

…Szememben alapvetően hibás Tábor Béla megközelítése, aki valamiféle „szellemi esszenciának” tekinti a zsidóságot, s a zsidóság (benne a magyar zsidóság) problémái megoldásaként a zsidóság „lényegéhez”, „küldetéséhez” való visszatérést javasolja.Válasz Tábor Béla: A zsidóság két útja című könyvével kapcsolatos körkérdésünkre 

 

 

 

A zsidóság egyfelől vallás, metafizikai igazságok rendszere, másfelől nemzeti-kulturális közösség, tehát történelmi adottság. Megpróbálhatjuk megérteni vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét nézőpontból. Tábor Béla elegánsan építette fel, s szép, esszéisztikus stílusban fogalmazta meg a maga koncepcióját a zsidóságról, úgy is, mint vallásról, úgy is, mint nemzetről. (Számára a kettő szétválaszthatatlan.)

 kőtáblák_nagy.png

Kőtáblák

Tábor művétől ezért nem vitathatunk el bizonyos szellemi értéket. Ámde saját felfogásomat a vallási kérdésben az analitikus filozófia pozitivista szellemisége, míg a történelemről való gondolkodásomat a marxizmus formálta, ezért a zsidóságról vallott felfogásom és Tábor Béla művének üzenete sem találkozhat túl sok ponton egymással – mi több, Tábor zsidóságfelfogását racionálisan megalapozatlannak, s a zsidóság akkori – vagy akár mai – történelmi szituációját tekintve inadekvátnak kell tartanom.

Filozófusként azt vallom: a valóságot – ellenőrizhető módon – csakis a tapasztalati tudomány alkalmazásával ismerhetjük meg. Minden más felfogás – tehát Táboré is, amely abból indul ki, hogy a valóságot igazából csak a „szellem”, a szellemi átélés ragadhatja meg, mi több, a tudománynak is ez adhatja csak meg a valódi értékét – nem más, mint irracionalizmus, a tényektől való elrugaszkodás, s mint ilyen: nem egyéb és nem több, mint egyéni, vagy közösségi „érzések”, hangulatok, értéktételezések kifejezése. Mit kezdjek azzal az állítással, hogy a „valóság csak a személyiség számára létezik” (17), vagy hogy „a szellem az a végső erő, ami a valóságot valóvá, élővé, működővé teszi” (15)? Szó szerint értve ezek az állítások abszurdak: a fizikai valóság, a Világegyetem évmilliárdok óta létezett és működött a maga törvényei szerint, mielőtt – egyetlen, térben-időben rendkívül kicsiny szögletében megjelent benne az emberi lény, azokkal a magasabb rendű pszichikus funkcióival, amelyeket összefoglalóan és pontatlanul a „személyiség”, a „szellem” szóval szoktunk jelölni. Nyilván nem szó szerint kellene tehát értenem őket, de ha nem szó szerint, akkor hogyan? Vagy mit kezdjek azzal az állításával Tábornak, hogy: „A valóság tökéletes, nem hiányozhatik belőle semmi és nem lehet benne semmi fölösleges.”?

A történelmi materializmustól megérintett, s fenntartásaim ellenére ma is hatása alatt álló történészként pedig azt vallom: történelmi képződményeket (így a zsidóságot is) alapvetően nem saját belső „lényegükből”, immanens fejlődési logikájukból lehet és kell megérteni, hanem a létrejöttüket és fennmaradásukat lehetővé tévő társadalmi-gazdasági feltételekből. Következésképpen aki – mint jómagam is – megőrzendő értéknek tartja a zsidóságot, annak nem a zsidó identitás „szellemi lényegére”, a zsidóság „küldetésére” kell koncentrálnia – hanem arra, hogy a zsidóság is rendelkezzék a nemzeti lét ama kellékeivel, amelyekkel a többi – normális sorsú – nemzet: saját területtel, állammal és nyelvvel. Az, hogy a zsidóság a szétszóratás kétezer éve alatt nem rendelkezett ezekkel, s helyettük a nemzeti identitást a vallási hagyomány tartotta fenn, számomra nem specifikus nemzeti hivatást, hanem a nemzeti lét alapvető fogyatékosságát jelenti.

Tehát szememben alapvetően hibás Tábor Béla megközelítése, aki valamiféle „szellemi esszenciának” tekinti a zsidóságot, s a zsidóság (benne a magyar zsidóság) problémái megoldásaként a zsidóság „lényegéhez”, „küldetéséhez” való visszatérést javasolja. E megközelítés egyedüli értéke szememben abban áll, hogy legalább szakít a hivatalos magyar zsidóságnak a munka megírásának idejére végleg meghaladottá vált, tizenkilencedik századi, asszimilációs ideológiájával, amely szerint a magyar zsidók „zsidó vallású magyarok”, akiknek csak a vallása más, mint a magyaroknak. Ez a felfogás, mint azt Tábor jól látja, nem csak azért abszurd, mert a magyar zsidóság asszimilálódása nem sikerült, mert a magyar zsidók kultúrájukban, életérzésükben általánosságban, alapvetően „mások” maradtak, s a magyarságban is megmaradt a velük szembeni ellenszenv. Hanem hamis azért is, mert maga a zsidó vallás – a vallások legtöbbjétől eltérően – nemzeti vallás és életforma (33). Nem lehet megőrizni a zsidó vallást és ugyanakkor magunkévá tenni egy másik nemzet identitását.

Tábor világosan látja: a zsidóságnak sajátos történelmi sorsa a többi néptől eltérő értékteremtési és értékvesztési lehetőségeket adott kezébe. De már ebből arra következtetni, hogy a zsidók „felelőssége” is nagyobb azért, hogy e specifikus sorsban rejlő lehetőségeket megragadják, és főleg arra, hogy: „ha a történelem folyamán fokozottan is vonták felelősségre, csak azt mutatja, a népek, amelyekkel kapcsolatba került, ösztönösen is helyesen értékelték a zsidóság történelmi helyzetét”, megdöbbentő és elemi erkölcsi érzékemmel ellentétes konklúzió.

Még ha Isten tényleg létezik, és tényleg kinyilatkoztatta magát az ókori zsidóknak, akkor is mélységesen igazságtalan lenne azt állítani, hogy a történelemben élt zsidó egyének valamennyien „felelősséggel” tartoznak ennek a kinyilatkoztatásnak és a ráépülő zsidó nemzeti hivatásnak a beteljesítéséért – az antiszemitáknak pedig végül is „igazuk van”, amikor a zsidókra más – és magasabb – erkölcsi vagy egyéb standardokat alkalmaznak, mint a nem-zsidókra. A zsidóság – Tábor szerint – igazi zsidó hivatását, szellemi küldetését felvizezve, megtagadva, feladva került abba a helyzetbe, hogy „ellenséges, erősebb népek szétszórták, üldözték és gettóba zárták”, tehát voltaképpen ő maga „szétszóródott, üldöztette magát, gettóba zárta magát” (36). Ez a gondolatmenet lényegében megismétli az ószövetségi próféták és egyes kortárs, vallásos ideológusok ama – számomra abszurd és morálisan felháborító – nézetét, miszerint a zsidóság történelmi katasztrófái (az első Szentély lerombolásától a Holokausztig) annak a következményei, hogy a zsidóság „elfordult Istenétől”. Vajon józan ésszel lehet-e gondolni, hogy amennyiben a zsidóság hű marad Istenhez és a valláshoz, akkor az ókori Keleten, vagy a huszadik század Németországában a zsidóság ellenségei könyörületesebbek lettek volna, vagy a hatalmi erőviszonyok mások lettek volna? Vagy Isten ez esetben csodát tett volna és elhárítja e katasztrófákat?

Elfogadva azonban Tábor Béla felfogását arról, hogy a zsidóságnak sajátos vallási küldetése van, s történelmét elsősorban ebből a nézőpontból kell értelmeznie, felmerül a kérdés: helyes-e az, ahogy Tábor a zsidó vallást értelmezi? Természetesen mindig nagyon nehéz eldönteni, mi egy eszmei-szellemi tradíció „igazi” tartalma, ki ma az „igazi” keresztény, vagy az „igazi” zsidó. Azért olyan nehéz feladat ez, mert e tradíciók olyan korokban keletkeztek, amikor bizonyos kérdések és tények még fel sem merültek, s értelmetlen azt a kérdést feltenni: „mit válaszolt volna” a múlt korok embere, ha találkozik velük? Tábor, úgy tűnik, nem látja ezt a problémát. Az isteni Név kimondhatatlansága és a hagyomány bizonyos más – számára vonzó – elemei köré építi a zsidó vallás egy rekonstrukcióját, s deklarálja, hogy ez a zsidó vallás lényegi üzenete… Nagyvonalúan ignorálja például a bibliakritika teljes hagyományát – a JHVH és az „Elohim” istennevek kettősségét boncolgatva csak a rabbinikus értelmezéssel vitatkozik, s az, hogy ez a két istennév két különböző szövegforrás specifikuma a Tórában, fel sem vetődik benne. Ugyanakkor kész elfogadni (ha csak egyoldalú, a vallási igazság egyik arcát kifejező absztrakcióként is) a történeti zsidó vallás valamennyi irányzata által elvetett keresztény misztériumokat: a Szentháromságot és a Megtestesülést (76).

A zsidó vallás szellemi keretei közé legitim módon tartozik szerintem minden olyan értelmezés, amely elfogadja, hogy Isten létezik, és a Tanachban olyan kinyilatkoztatást adott a zsidóságnak, amelyet semmiféle más – máskor vagy másoknak adott – isteni kinyilatkoztatás nem „írhat felül”. A szó vallási értelmében mindenki zsidó, aki hiszi ezt, s ezen belül az értelmezések között érvek (filozófiaiak és történetiek) alapján kell választania annak, aki meg akarja határozni: melyik az „igazi” zsidó vallás. Tábor Béla azonban nem érvel, hanem kinyilatkoztatásszerű megállapításokat tesz, amelyeket a vallás – általa szubjektíven megélt – „szellemére” való hivatkozással támaszt alá.

E módszer sajátos eredményhez vezet a Talmud értékelésével kapcsolatban. Tábor szerint a Talmud túlságosan racionálisan magyarázza a Szentírást, s túlbonyolított absztrakciók közé szorítja a vallás szellemét. Ebben a vádban lehet igazság. De alapvetően a Talmuddal, mint szentírás-magyarázattal – minden felvilágosult ember számára – nem az a probléma, amit Tábor felró neki, hogy ti. áthatja „az értelem bizalmatlansága a szellem spontaneitásával szemben” (134), hanem az, hogy a Talmud szerzői semmit sem tudtak az általuk magyarázott könyvek forrásairól, történelmi keletkezési folyamatáról, s ezeket a szövegeket tévedhetetlen és ellentmondásmentes isteni kinyilatkoztatásként magyarázták, amelyekben egyetlen betű, egyetlen szó sem hiábavaló, s ami tévedésnek vagy ellentmondásnak tűnik, azt valamilyen rejtett isteni értelem, szándék kifejeződéseként kell megmagyaráznunk. Ha Tábor elfogadja a bibliakritika elmúlt kétszáz évében keletkezett eredményeit, akkor a Talmudot legfeljebb tiszteletreméltó kulturális hagyományként, nem pedig a Szentírás megbízható magyarázataként kezelheti. Ha viszont nem fogadjuk el a bibliakritikát, és a Szentírást történeti-kritikai tudatosság nélkül akarjuk magyarázni, akkor felmerül a kérdés: miért a Talmud és miért nem valamilyen más, inkább szószerinti értelmezés (például a karaizmus) értelmezi helyesen az Ószövetséget?

Tábor Béla szerint a Talmudot a zsidóságnak nem elvetnie kell, hanem „le kell mérnie a zsidó vallás tiszta szellemén”. Csakhogy: ki lenne ennek a tiszta szellemnek a letéteményese? Tábor erre a kérdésre nem ad választ… Van azonban felfogásának itt is egy értékes – kritikai – hozadéka: szakít a „hivatalos” modern zsidóság sok képviselőjének azon felfogásával, amely szerint a zsidóság dogmák nélküli, egyedül a józan észre és az etikára épülő vallás. Tábor észreveszi, hogy ez a felfogás a zsidó vallásból kilúgoz mindent, ami vallás, s mindent, ami miatt zsidó vallás…(136-137)

Tábor szerint a talmudi judaizmus absztrakciókba és formális rítusokba merevedett vallása már közvetítő lépcsőfok volt a zsidóságnak a modern életben bekövetkező „materialista” irányváltása felé, amikor a zsidóság életének középpontjába a vallás és a szellemi élet helyett a gazdaság került. A gazdasági szerepvállalás pedig a voltaképpeni zsidó küldetés, az „áldozatvállalás” megtagadása (145). Igaz ugyan, hogy az, hogy a zsidók döntő szerepet vállaltak a modern – tőkés – gazdaságban, a kereskedelemben és a hitelszervezetben, nem egyszerűen az ő saját akaratuk volt, hanem a zsidóság a keresztény középkorban kialakult speciális helyzetének, elnyomatásának következménye is – ámde Tábor szerint a zsidóság mégis hibás abban, hogy oly nagy számban és oly nagy energiával igyekezett betölteni ezt a szerepet – ami azután kiváltotta az antiszemitizmust. A zsidóság feladata most szerinte az lenne, hogy visszatérve egy megtisztult, a maga autentikus lényegét visszanyert vallásossághoz, elforduljon ettől az anyagi javak hajszolására berendezkedett életmódtól, feladva azokat a kiváltságos pozícióit a gazdasági életben, amelyet a nem-zsidók zsidó túl-hatalomnak, igazságtalan előnynek éreznek.

Tábornak a modern kor „gazdaságközpontú”, az anyagi javak bővített újratermelését öncéllá változtató szemléletéről írott kemény szavai (143) – amelyek meglepően hasonlítanak egyébként a marxizmus kapitalizmuskritikájához –, számomra igazságtalannak és irracionálisnak tűnnek. Tábor nagyvonalúan elsiklik azon körülmény fölött, hogy bármennyire is „öncéllá” tette a kapitalizmus a termelést, bármennyi szellemi értéktől fosztotta is meg az emberiséget, mégis a történelem során egyedül ez a civilizáció, a modern kor kapitalista civilizációja volt képes arra, hogy az emberiséget – vagy legalábbis annak egy jelentős részét – kiemelje az anyagi nyomorból, megszabadítsa a betegségek, természeti csapások és embernyomorító társadalmi hagyományok rabságából.

 

Ettől függetlenül kétséges számomra az is, hogy a zsidóságnak a modern hitelszervezetben és kereskedelemben való – számarányát csakugyan meghaladó – szerepvállalása bármilyen értelemben is a zsidóság küldetésétől való „elfordulásának” következménye lenne. E kételyeimet erősíti az is, hogy azokban a modernizálódó társadalmakban, ahol zsidók nincsenek, a modernizáció során egyre fontosabbá váló üzletemberi és értelmiségi szerepeket nem kis részben szintén olyan csoportok (például az örmények vagy a kínaiak) töltik be, akik az adott társadalom premodern, tradicionálisan meghatározott szociális és foglalkoztatási struktúrájában idegen testet alkotnak – és akik ezzel ki is váltják önmagukkal szemben az antiszemitizmushoz hasonló ellenérzéseket.

Végül: a gazdasági szerepvállalástól, a profitcentrikus mentalitástól a zsidó vallás voltaképpeni szellemiségéhez, az áldozatvállalásban kiteljesedő istenhithez való visszatérés mindenképpen olyan feladat volt/lett volna, amelyhez az 1939-ben, a megsemmisítés küszöbén álló, súlyos korlátozások között élő magyar zsidóságnak nem lett volna sem ideje, sem energiája. Ezt egyébként a műhöz 1990-ben írott utószavában maga Tábor is elismeri (164).

Ami végül a Szombat körkérdésének utolsó felvetését illeti, hogy tudniillik a mű megírása óta lezajlott történelmi események – mindenekelőtt a Holokauszt és Izrael Állam megalakulása – hogyan érintik Tábor Béla könyvének relevanciáját, válaszom itt is csak negatív lehet. A Holokauszt – amely a legsúlyosabban éppen a zsidóság legvallásosabb csoportjait sújtotta – végérvényesen bebizonyította, hogy a zsidóságnak magának kell megbirkóznia nehéz történelmi sorsával – nem számíthat semmiféle természetfeletti segítségre. Izrael Állam viszont, megalakulása óta, a maga politikai és gazdasági hatalmával viszonylag hatékonyan meg tudja védeni, nem csak az ott élőket, hanem a zsidóság máshol élő részét is az antiszemitizmustól, az üldözésektől. A Holokauszt óta eltelt időszak is azt bizonyítja, hogy a zsidókérdés megoldása nem a Tábor által javasolt „belső megújulás”, hanem vagy az asszimiláció, vagy az önálló nemzeti lét megteremtése.

 

[popup][/popup]