Az emlékezés arányai

Érdemes mérlegelni: az embermentők kivételes példái önmagukban
hozzásegítenek-e a vészkorszakkal való számvetéshez, a huszadik századi
politikai antiszemitizmus ma is tenyésző mételyének szisztematikus
bírálatához. A Nemzeti Múzeumban ma nyílik a Raoul Wallenberg emlékkiállítás.

 

 

 

Raoul Wallenberg

A Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely új vezetése által 2011 tavaszán vázolt koncepció a vészkorszak oktatásának hangsúlyát az embermentőkre helyezné. A magyar kormány 2012-re Raoul Wallenberg emlékévet hirdetett meg, s

Esterházy János

a magyar diplomácia ezzel egyidejűleg nyomatékos lépéseket tesz, hogyEsterházy János, egykori szlovákiai magyar képviselő zsidómentőtevékenységét nemzetközi fórumokon elismertesse, személyét ésmártíriumát „a magyar Wallenberg” sorsaként helyezze el a köztudatban,mely rávilágít a szlovákiai magyarok második világháború utánikálváriájára: kollektív büntetésére, kitelepítésére, valamint anácizmusra következő sztálinista diktatúrára is.

 

 Felmerül a kérdés, történelmileg arányos és méltányos-e, pedagógiailag pedig vajon célszerű-e úgy oktatni a megkülönböztetés, a kirekesztés és a tömeggyilkosságok történetét, hogy a kivételképpen megjelenő emberség példáit helyezzük a fókuszba a közönnyel és a tettleges közreműködéssel szemben, mely hozzájárult a náci tömeggyilkosságokhoz. Vajon a hős felkínált azonosulási mintája mellett reális képet kap-e a társadalom, s kapnak-e elsősorban a diákok a zsidóüldözésről, ha a hangsúlyok áttevődnek a kivételes emberség példáira, s vajon elég muníciót jelent-e ez ahhoz, hogy tisztában legyenek a történelmi tényekkel és az abból levonandó erkölcsi-politikai következtetésekkel?

A Wallenberg emlékév és az embermentésre fókuszáló vészkorszak-emlékezet kapcsán, az árjásítási törvényt még megszavazó, magát antiszemitaként definiáló, de a deportálások ellen szavát felemelő Esterházy személye is bizonyára példa lesz. Nekünk, a vészkorszak tapasztalatát hordozó, vagy azt megöröklő magyar zsidóknak is emlékeznünk kell rá, és tisztelettel adózni mentőakcióinak, ahogy Wallenberg példája előtt is fejet hajtunk, a magyar társadalom velünk emlékező részével együtt. Érdemes azonban mérlegelni: az embermentők kivételes példái önmagukban hozzásegítenek-e a vészkorszakkal való számvetéshez, a huszadik századi politikai antiszemitizmus ma is tenyésző mételyének szisztematikus bírálatához, a tömeggyilkosságokhoz vezető út és a felelősség tisztázásához, a vészkorszak történelmi kataklizmájának érzékeltetéséhez.

Amerikai katonák szembesülnek a nácik áldozataival, Auschwitz-Birkenau

 

Olyan lecke ez, melyet nem feltétlenül lehet elsősorban az embermentők tettein tanítani, bár példáikat ismerni kell és ismertetni – mert pozitív azonosulási mintát kínálnak –, és hálával emlékezni kivételes magatartásukra.

A koncepció kidolgozói lehet, hogy úgy vélik az eddigi – Magyarországon áttörést nem hozó – pedagógiai tapasztalatok alapján, hogyha a társadalom, elsősorban a gyerekek a középpontba állított embermentő hőssel azonosulnak, talán jobban felvérteződnek az antiszemitizmus ellen, könnyebben azonosulnak a „jó üggyel”, mintha szégyellniük kellene magukat felmenőik tettei, vagy közönye miatt, amire a legevidensebb reakciójuk a szégyellni való dolog mentegetése, kevésbé szégyellnivalóként való feltüntetése volna.

A zsidóság és a vészkorszak témájának beépítése az állami oktatásba még gyerekcipőben jár. A döntéshozóknak nagy körültekintéssel, nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve kell kezelni e tárgyat. Ám ha a hivatalos mementó az embermentőket helyezi elsősorban és nyomatékosan az emlékezés fókuszába, olyan értelmezésre is lehetőséget teremt, mintha a felelősség elvállalása és a történelmi múlt bevallása helyett a zsidóüldözés történetének egészéről és a felelősségről kívánná elterelni a figyelmet, ami nyilván nem segíti sem a múlt megértését, sem a közös magyar és zsidó történelmi emlékezet kialakítását. Ez pedig nem érdeke a 20. századdal szembenéző 21. századi Magyarországnak.