A Szombat körkérdése „A zsidóság két útjá”-ról

Van-e valóságalapja az antiszemitizmus általa vázolt koncepciójának,
vagy a szerző önsorsrontóan – az 1930-as évek zsidóellenes szellemétől
befolyásolva – bírálja a zsidóságot? Mennyiben lehet érvényes Tábor Béla
kritikája a mai (magyar) zsidóságra? Mennyiben
változtatja meg a holokauszt és a zsidó állam megalakulása az általa
felvázolt gondolati kereteket?

 

 

Tábor Béla filozófus A zsidóság két útja című műve (1939) színvonalával magasan kiemelkedik a zsidó önvizsgálatok és önbírálatok hosszú sorából.

Számos kérdés vetődik fel azonban az esszé olvastán, melyek kapcsán a Szombat szerkesztősége körkérdést intézett a szellemi élet jeles képviselőihez.

Arra szerettünk volna elsősorban választ kapni, hogy a filozófus által felvázolt zsidóságkép mennyiben felel meg a valós történelmi folyamatoknak és a zsidóság szellemi hagyományának. Lehet-e azt állítani, hogy a zsidóság az „áldozatra való kiválasztottság” népe?

Mennyiben releváns ma Tábor Béla kritikája, mely szerint a zsidóság szellemileg kiüresedett, s a Talmud szükségszerűen vezette el azokhoz a mozgalmakhoz, melyek a „leszűkülő szellem jegyében” születtek?

Van-e valóságalapja az antiszemitizmus általa vázolt koncepciójának, vagy a szerző önsorsrontóan – az 1930-as évek zsidóellenes szellemétől befolyásolva – bírálja a zsidóságot? Mennyiben lehet érvényes Tábor Béla kritikája a mai (magyar) zsidóságra? Valóban olyan alternatívák előtt állt és áll a zsidóság, melyet – könyve végén – felvázolt? Mennyiben változtatja meg a holokauszt és a zsidó állam megalakulása az általa felvázolt gondolati kereteket?

S vajon tényleg a vallásosság a zsidóság lényege – és ha igen, akkor úgy, ahogy azt Tábor Béla elgondolta?

Az alábbi idézeteket ajánlottuk a megkérdezettek figyelmébe:

„A Talmudban az értelem hatott. Minél távolabb került a zsidó történelem a Talmud keletkezésének heroikus légkörétől, annál inkább önállósodva, egymásután elszakítva azokat a szálakat is, amelyek a Talmudban az értelmet még középpontjához, a valláshoz fűzik. A cél eltünt, az út önállósította magát; a szellem eltünt, megmaradt az értelem sokszor csillogó, de üres játéka. A zsidóság értelme megedződött a Talmudon. De mert eltünt előle az, aminek ezt a kifejlett értelmet szolgálatába állíthatta volna, nagyon problematikus ennek az edzettségnek az értéke. A vallás nem ellensége az értelemnek; ha ellensége volna, az értelem már rég megsemmisült volna. De szélesebb, mint az értelem, és az értelemnek kell ezért önmagát kiszélesítenie, ha be akarja fogadni. Csakhogy az önállósuló értelem képtelen erre az önkiszélesítésre, mert e képességet csak a szellemmel való érintkezés adhatja neki. Amint a zsidóság Talmudon edzett értelme elszakadt a szellemtől, funkciója mindinkább a valóság szűkítése lett a valóság megértése helyett. A valóságot a maga merev határai közé igyekezett szorítani, ami e határokon kívül rekedt (tehát a valóság leglényegesebb része), mind hozzáférhetetlenebbé lett a számára. Így került távol a zsidóság saját vallásától is – mert a név semmiféle holt értelemben nem fér bele…” (133-134.)

„Talmudon nevelkedett zsidóság lényegében már vallástalan lett; a vallás helyére legjobb esetben a moralizmus lépett… A Talmud előkészítette a talajt a zsidóság egy olyan korszaka számára, amelyben ez a „van”, a kiejthetetlen Név valósága, hangsúlyát vesztette. De amilyen mértékben ez bekövetkezett, olyan mértékben vált a törvény is gyökértelenné, merevvé…” (136-7.) (A) „vallás világnézetté szűkült, a világnézet társadalomszemléletté és a társadalom is gazdaságszemléletté…” (137.)

„Bizonyos, hogy ez a folyamat nem csupán a zsidóság, hanem egész Európa utolsó kétszáz éves fejlődését jellemzi. De az is bizonyos, hogy a zsidóság részvétele ebben a fejlődésben különösen hangsúlyos. Sem az nem lehet véletlen, hogy azokban a szellemi, társadalmi és politikai mozgalmakban, amelyek e leszűkülő szellem jegyében születtek, a zsidóság fokozódó mértékben mind nagyobb arányban vett részt, sem pedig az, hogy e szellem legnagyobb hatású képviselője zsidó származású volt. A zsidóságban több mint ezer év óta elő volt készítve a talaj annak az embertípusnak a számára, mely e kor előfeltétele, és amely más népeknél még csak kialakulóban volt. Feltételezhető, hogy a zsidóság bekapcsolódása nélkül is kialakult volna; de az is valószínű, hogy a saját lényegével már rég szembekerült, és ezért a középszerűség síkján már nagyon otthonosan mozgó zsidó szellemben olyan szövetségest kapott, amely megnehezítette leküzdését. Mindaz, ami a középszerüség e korának szellemi veretét megadja, egy évezrede érett már a leromló zsidó szellemben: hitetlenség, valóságidegenség, talajtalanság; – szűk és ellentmondásokkal tele racionalizmus, a vallástól elszakadt tudomány, felszínes szimptomatika; – a szellem eszközzé süllyesztése, öncélú gyakorlatiasság, materializmus…” (137-138.)

„Abból, amit eddig elmondtunk, már kitűnik, hogy ez az ellenvetés nagyon felszines. A feltételek csak formálisan voltak egyenlőek, lényegileg nem. Az érv etikai, de az etika oszthatatlan: senki sem hivatkozhatik egy kiragadott metszetére, hanem csak az egészre. Ha a szellemnek az volna legfőbb hivatása, hogy a gazdaságot kiszolgálja, az ellenvetés korrekt volna; de mert a gazdaság a szellem leszükülése, a zsidóság éppen a szellem etikáját, tehát az etika kulcsát sértette meg akkor, mikor szellemi erejének legjavából a gazdasági érvényesülés fegyverét kovácsolta…”

„…amit más népeknek lassan le kellett győzniük, míg a modern gazdaságig eljuthattak. Ez lassította ugyan gazdasági fejlődésüket, de ugyanakkor szervesebbé tette…” (148.)

„Ha a bibliai zsidó szellem élt volna benne, éppen itt nyílt volna alkalma az áldozatnak, a Név megszentelésének („Kiddus Hasém”) olyan gyakorlására, amely történelmi sorsát is megfordíthatta volna…” (150.)

„Két utat nyitott meg a zsidóság előtt nagy találkozása a Névvel: „Íme, elébed adtam ma az életet és a jót, a halált és a rosszat.”
Két utat járt a zsidóság a történelemben. Az egyik elvezette saját lényegéhez: a Névért való felelősség tudatához, az áldozati heroizmushoz, a szellemszomjúsághoz. A másik elvezette saját lényegétől: ez a felelősségtől való menekülés az anyag irányát követő tehetetlenség, a szellem iránti közömbösség útja volt.
Két út áll nyitva a zsidóság előtt ma is – és ma talán utoljára. Az egyik a megváltás útja. A másik a katasztrófa útja. Az első példátlan erőfeszítést kíván: kíméletlen önvizsgálatot, heroikus áldozatkészséget, feltétlen alárendelést a tiszta szellemnek. A második nem kíván semmit. Ez a halálba-ájulás könnyű útja.” (153.)

„A zsidóság azzal teremtette meg az antiszemitizmust, hogy nem értette meg saját történelmét. Szüntelenül belebotlott különleges történelmi helyzetébe, de nem vett tudomást erről az egyértelmű figyelmeztetésről. Szétszórva élt a népek között, de nem feloldva bennük, mert ennek útját állta nagy történelmi és szellemi tradíciója: történelmi kapcsolata a Szentírással. Függetlenül minden teológiai kérdéstől, kizárólag a profán történelem síkjára szorítkozva is magától értetődő, hogy Európa keresztény népei ösztönösen is nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek a kapcsolatnak. Az a nép, amely az ő számukra is szent ótestamentum centrumában állt, most konkrét történelmi alakjában élt közöttük. Ha semmi másért nem, ezért az egyért különös érzékenységgel kellett reagálniuk a zsidóság viselkedésére; és ha semmi másért nem, ezért az egyért fokozott felelősséggel tartozott a zsidóság Európa népeinek. Aki csak ennek az egyetlen történelmi összefüggésnek horderejét fel tudja fogni, a legkeményebb zsidó önkritikát, a legszigorúbb mérték alkalmazását sem találhatja túlzottnak.

A zsidó történelem értelme az áldozat. Amit feláldozunk; nem veszítjük el, hanem magasabb értékké alakítjuk; de ha azt, ami áldozatul van szánva, elvonjuk az áldozat elől, valóban elveszítjük. Amíg a zsidóság nem érti meg áldozati hivatását, egész történelme tele lesz erőszakos veszteségekkel. Amíg nem tartja a legszigorúbb ítélőszéket önmaga felett, el kell tűrnie, hogy mások ítélkezzenek feletette. Amíg le nem vonja a végletekig sajátos történelmi helyzetének következményeit, mások fogják a következményeket levonni vele szemben. Amíg a zsidóság vissza nem tért az áldozathoz, csak tárgya lehet a zsidókérdésnek…” (155.)

 (Tábor Béla: A zsidóság két útja. Pesti Szalon Könyvkiadó. Budapest, 1990.)

A körkérdésre adott válaszokat az elkövetkező hetekben közöljük.