Közeledők?

Az 1990 utáni történetírásban is a Horthy-rendszer kapcsán a korszak
antidemokratikus, autoriter, félparlamentáris jellegét szokás döntően
hangsúlyozni. Mintha elfelejtődnék az, hogy a rezsim negyedszázada nem
csupán ezért nem tartozik a magyar história fényes lapjai közé, hanem
azért sem, mert rendkívüli társadalmi igazságtalanság…

 

 

E tanulmány címének első szava majdhogynem provokációnak hat, de legalábbis igen meghökkentő. Mivel manapság a népivel kezdődő szókapcsolat majdnem automatikusan az urbánussal folytatódik, s ebből adódóan rögtön a vita, konfliktus, megnemértés kifejezések bukkannak fel a gondolkodás mezején, szinte értelmetlennek tűnik bármiféle közeledésről/párbeszédről szólni. Ennek a jelenségnek az okait meg sem kísérlem ilyen szűk terjedelemben tárgyalni, de egy dologra mindenképpen érdemes utalni. A napi politikai közbeszédben, s ami ennél is fontosabb, az 1990 utáni történetírásban is a Horthy-rendszer kapcsán a korszak antidemokratikus, autoriter, félparlamentáris jellegét szokás döntően hangsúlyozni. Mintha elfelejtődnék az, hogy a rezsim negyedszázada nem csupán ezért nem tartozik a magyar história fényes lapjai közé, hanem azért sem, mert rendkívüli társadalmi igazságtalanság, kilátástalan közegészségügyi, táplálkozási, lakhatási, művelődési problémák sújtottak több százezer, de még inkább egy-két, ha talán nem is három millió embert. Ez a problémahalmaz legalább ilyen fontos a kurzus teljesítményének megítélésekor.

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy miért lehet értelme a közeledés, megértés kifejezések használatának, ha zsidó értelmiségiek népi mozgalomról alkotott véleményét fürkésszük. Mielőtt bemutatnánk néhány szerzőt és egyben irányzatot, két fontos állítást kell tennünk. A népi mozgalom heterogén tábor, egymással is sokat vitatkozó, igen különböző családi háttérrel, élményanyaggal és műveltséggel bíró személyekből állt. Furcsának hatnak, de szinte csak egyetlen dolog kötötte őket össze, a „magyar parasztságnak, mindenekelőtt az igen nagyszámú szegényparasztságnak még kelet-európai összehasonlításban is példátlan mértékű anyagi és szellemi nyomorúsága.” A népi mozgalmon belül is a centrum három személyisége – Bibó, Kovács Imre és Szabó Zoltán – életművének befogadása jelenthette a legkevesebb problémát egy zsidó értelmiségi számára. Ugyanakkor mindhárman szoros és intenzív, életük végéig meglévő szellemi és baráti kapcsolatot ápoltak olyan népiekkel, akik más okokból adódóan nehezebben tűntek elfogadhatónak.

A másik állításom, vagy megjegyzésem az, hogy az alább idézett értelmiségiek, politikusok esetében a zsidó származás tény, de nem összekötő kapocs. Csupán a népi mozgalomról élő kép miatt van relevanciája, hiszen egészen másként vélekedtek vagy nem vélekedtek saját zsidóságukról.

Először szóljunk talán a legismertebb példákról. Sárközi György 1935 és 1938 között szerkesztette a Választ, a népi mozgalom legjelentősebb folyóiratát. Hitvallását így foglalta össze: „Alapelvem ez volt: a magyar népiség problémáit tárni fel minden irányban, de megmutatni, hogy ez a népi irány elbírja a legmagasabb szellemi kultúrát is. S adni verset és verset, jelképezve, hogy itt a társadalmi hatásra az irodalom emberei törekszenek.” Sárközi hitét és elkötelezettségét, felesége Molnár Márta, Molnár Ferenc leánya is osztotta, aki 1946 és 1949 között rendkívül komoly anyagi áldozatot hozott a Válasz újraindítása és fenntartása érdekében. Ahogy Bibó fűtött szenvedéllyel érzékeltette, Sárközi özvegye egy egész ház árát áldozta a lap fenntartására, és ezt követően, többek között harisnya-stoppolásból tengette életét. Ugyancsak a Válasz korszakához köthető Pap Károly és Németh László sokat idézett és hivatkozott vitája, vagy inkább párbeszéde, amely a korabeli magyar–zsidó együttélés lehetséges módozatait, a zsidóság előtt lévő cselekvési stratégiákat vette számba.
A Sárközi-házaspár és Pap Károly azonban nem egy-egy irányzatot reprezentált, nem állt mögöttük semmilyen párt vagy mozgalom, de még egy szélesebb értelmiségi csoportosulás sem, így esetükben egyéni meggondolásról, életfelfogásról van szó. Ugyanezt viszont nem mondhatjuk el a hazai szociáldemokrata, illetve kommunista mozgalom jelentős teoretikusairól. Az ő állásfoglalásuk, ha különböző mértékben is, de pártjuk véleményét tükrözte.

A magyar szociáldemokrácia leginvenciózusabb és legizgalmasabb gondolkodója, Mónus Illés, módosítva korábbi nézeteit, az 1930-as évek végén felismerte a születőben lévő népi mozgalom jelentőségét. „Most elválik majd, hogy a falukutatók divatot szolgáltak-e csak akkor, amikor a parasztság helyzetét kutatták. … A falukutatásnak továbbra is nagy értéke és jelentősége van. A társadalmi megismerés az első lépés, a cselekedet, a változtatni akaró törekvések csak ezután születnek meg.” Mónusnak két év múlva éppen a második zsidótörvény miatt kellett távoznia a Népszava éléről, s ez a pártban történő visszaszorulásával is együtt járt. A szociáldemokraták nem az általa óhajtott utat folytatták, a népiek és közöttük lévő gyanakvás és idegenkedés többek között emiatt sem oldódott.

A magyar kommunista mozgalmon belül, mind a moszkvai emigrációban élő, mind a Magyarországon illegális és félillegális politizálást folytatók között akadt olyan zsidó származású értelmiségi, aki méltányolta a népeik erőfeszítéseit. Révai József 1938-ban tekintette át a népi mozgalom legjelentősebb személyiségeit és műveit, és a bőséges bírálat mellett arra a következtetésre jutott, hogy a magyar kommunisták a sikeres politizálás érdekében tanulhatnak is a népiektől. A falukutatók írásairól szólva fogalmazta meg: „ez a puszta szociográfia több világosságot derített a magyar falu társadalmára, mint a magyar agrárstatisztika egy félévszázada megjelenő anyagai együttvéve.” Míg Révai Józsefet taktikai szempontok és hatalmi praktikák is vezették, addig Donáth Ferenc őszintén és mélyen azonosult a népiek által felszínre hozott kérdésekkel, különösen a földosztás problémájával. Donáth először a Márciusi Front keretében fogott össze Féja Gézával, Kovács Imrével és Illyés Gyulával, majd ez az együttes politizálás a Szabad Szó szerkesztőségében folytatódott. 1945-öt követően Donáth földművelési államtitkárként a népiek számára oly égető kérdésnek tartott földosztás gyakorlati problémáinak megoldásával bíbelődött. Személye rendkívül érdekes, ha a hazai szellemi élet megosztottságának okairól töprengünk, mivel ő egyszemélyes hidat jelentett a demokratikus ellenzék és a népnemzeti írói csoport között. Az, hogy az utóbbiak is elfogadták Donáthot, leginkább azzal magyarázható, hogy „volt benne fogékonyság a népnemzeti tábor harmadikutassága iránt, hiszen az ő gondolatai a közvetlen demokráciáról egy tőről fakadtak az egykori népi balszárny plebejus radikalizmusával.”

Az eddig bemutatott személyekhez és irányzatokhoz képest sokkal komolyabb, mindenféle politikai sandaságtól mentes együttműködés bontakozott ki az 1950-es évek elején az emigrációban tevékenykedő népi értelmiségiek és a még élő oktobristák, egyszerűen szólva, Jászi Oszkár és köre között. Ez az együttműködés a Münchenben megjelenő Látóhatár című folyóirat körül kulminálódott. Van abban valami keserű fintora a történelemnek, hogy ez a viszony csupán az emigráció messzeségében jött létre és erősödött fel. Miért nem vált az 1918 előtti polgári radikális mozgalom már az 1930-as években a népiek körében büszkén vállalt örökséggé? Hiszen mindkét irányzat fontosnak tartotta az ország modernizálását, a hagyományos elit lecserélését, a földkérdés megoldását, a nemzetiségekkel való megújított együttélést. Bibó István már idézett, Borbándi Gyulának írott levelében erre azt a választ adja, hogy bár a két mozgalom között több érintkező pont volt (Illyés, Szabó Zoltán, a fiatal Erdei Ferenc), de ezt a Horthy-korszakban emlegetni „egyenlő lett volna a teljes kompromittálódással és a hazaáruló bélyeg felidézésével.”

Mindazonáltal Jászi figyelmét felkeltette a népi mozgalom 1930-as évek végén történt felfutása és ennek kapcsán tette közzé a Századunkban Hatvany Lajossal polemizáló cikkét. Ebből az írásból általában Jászinak a Makó vagy Békéscsaba porában játszó, a magyar társadalom megújítását elindító parasztfiúra vonatkozó mondatát szokás kiemelni. Témánk szempontjából azonban fontosabbnak érzem, hogy rámutatott arra az összefüggésre, amely mára szinte teljesen elsikkadt a népiekről szóló beszédben: „A falu szellemének megjelenése a közéletben olykor azzal a reménnyel tölt el, hogy íme csakugyan megmozdult a magyar föld. Féja Géza, Illyés Gyula és társaik írásai nemcsak a régibb kezdeményezések folytatása, hanem új beteljesedés.”

Jászi rokonszenve a későbbiekben sem szűnt meg, ahogyan erről a frissen emigrált Kovács Imrének szóló levele tanúskodik: „Persze nagyon is ismerem múltját és törekvéseit. Talán én voltam az első, a ki a Néma forradalmat ismertettem Amerikában érdeme és jelentősége szerint s mindig reméltem, hogy Önnek nagy szerepe lesz a »felszabadulás« után.” Mielőtt arra gondolnánk, hogy Jászi afféle magányos fároszként állt az angolszász világban, érdemes felidéznünk egy másik véleményt, a Galilei Kör meghatározó tagjáét, Duczynska Ilonáét. Ő Londonban, Károlyi Mihály környezetében találkozott a népi írók munkásságával: „Megismerkedtünk mindazzal, amit azok az évtizedek hoztak, irodalmi értékben, szociológiai értékben, így a falukutató mozgalommal.”

Az oktobrista emigráción belül tehát megvolt a készség a népiek fogadására, csupán partner kellett hozzá. A magyar történelem végzetes fordulatainak egyike mindezt el is hozta: 1947–49 folyamán többek között Kovács Imre, Szabó Zoltán, Borsody István és Borbándi Gyula is el kellett, hogy hagyja Magyarországot. Ez a szellemi kör indította el 1950 őszén a Látóhatár című folyóiratot, amelynek igen hamar illusztris szerzői akadtak: többek között Lesznai Anna, Fenyő Miksa, Hatvany Bertalan jelentkezett írásokkal a Jászi eszmei vonzáskörébe tartozó értelmiségiek közül. Úgy vélem, hogy mindez az bizonyítja, hogy zsidó értelmiségiek és népi értelmiségiek között igenis lehetséges volt elvi alapú együttműködés, a két irányzat józan, centrális gondolkodói megérthették, hogy mi is akar a másik fél mondani. Mindezt sokkal több joggal, bár ma már rendkívül idealisztikusnak tűnő formában fejezte ki Polányi Károly: „Hitem, hogy a szellem szabadságát és egy nemzetépítő politikát egyaránt szolgáló magatartás, aminő az 1956-ban újjáéledt népiségé volt, reális történelmi síkon lehetséges. A Galilei Kör hagyatéka, ahogy én értelmezem, ott jó kézbe került.”