Howard Jacobson: A finkler-kérdés

Írta: Karetka Zsófia fordítása - Rovat: Politika

A brit zsidó író 2010-ben Booker-díjat nyert regénye, mely magyarul a
Noran Libro kiadónál jelent meg a napokban, három barát története
barátságról, szerelemről, hűségről, gyászról, zsidó identitásról.

 

A kötet címét az író egyik hősétől kölcsönzi. Julian Treslove és Sam Finkler gyerekkori barátok. Finkler zsidó, Treslove nem az, így számára a „zsidókérdés”, a „zsidó-világösszeesküvés” nemes egyszerűséggel válik finkler-kérdéssé és finkler-világösszeesküvéssé.

Howard-Jacobson.jpg

Howard Jacobson

Treslove egy elveszett, a világban önmagát idegennek érző ember. Tartozni akar valakihez, valakikhez. A baráti kör harmadik tagjától – Libor Sevcik, cseh zsidó emigráns – hazafelé, éjjel egy rablótámadás áldozatává válva, meggyőződése lesz, hogy antiszemita támadás érte. Sam iránti barátsága és sikerei miatti féltékenysége, érzelmi üressége és a valahová tartozni vágyása megszüli benne a felismerést, hogy ő is zsidó. Ez alapjaiban megváltoztatja további életét.finkler_boritoweb_200.jpg

Sam Finkler sikeres író és médiaszereplő. Zsidó identitása problémát okoz számára, menekül előle. Izraelt és a cionizmust kritizáló szervezet egyik vezetőjévé válik. Miután elveszti feleségét – aki meglehetősen kritizálta a szervezetet és őt magát is – jut közelebb önmagához, addigi élete kétarcúságának felismeréséhez.
Libor Sevcik – Treslove és Finkler egykori tanára – szintén gyászol. Gyászolja az egy életen át szeretett asszonyt, az őutána maradt reménytelen és hiábavaló életet, a világot, mely a szeretett nélkül maradva élhetetlen és elviselhetetlen.
A történet mégsem ennyire szomorú. De a Booker-díj sem véletlenül „landolt” ennél a regénynél 2010-ben.

Részlet a regényből

Pontban éjjel 11:30-kor támadták meg. Treslove ezt azért tudta, mert valamilyen oknál fogva a támadást megelőző pillanatban az órájára nézett. Lehet, hogy sejtette, többet nem fog ránézni. Az utcalámpák fényétől és az üzlethelységekből kiáradó fénytől – a fodrászüzlet még mindig nyitva volt, a dim sum étteremben és a trafikban pedig éppen felújítási munkálatok folytak – olyan világos volt, hogy akár délután is lehetett volna. Az utca nem volt kihalt. Legalább egy tucatnyian Treslove segítségére siethettek volna, de senki nem tette. Talán az elkövető arcátlansága volt az, ami megzavarta a szemtanúkat – a Regent Streettől 100 méterre, a BBC-től egy köpésre tette, amit tett. Azt gondolhatták, hogy színjátékot látnak, vagy egy színházból, étteremből hazatérő házaspár rendez jelenetet. A legfurcsább az volt, hogy akár párnak is nézhették őket.

Ez bosszantotta leginkább Treslove-ot. Nem az, hogy félbeszakították a más özvegysége körül forgó gondolatait. Nem is a támadás megdöbbentő hirtelensége; a kéz, amely megragadta a tarkójánál, és olyan erővel lökte Guivier hegedűüzletének kirakatához, hogy a hangszerek megszólaltak az összetört üveg mögött – bár az is lehet, hogy nem a hangszerek bongását hallotta, hanem a saját orrát, amint eltörik. És még csak nem is az, hogy ellopták az óráját, a pénztárcáját, a töltőtollát és a mobiltelefonját, pedig az elsőhöz érzelmileg is kötődött, praktikus szempontból pedig a második, harmadik és negyedik elvesztése érte igen kellemetlenül. Nem, még ezeknél is jobban felzaklatta a tény, hogy a személy, aki kirabolta, megtámadta és, mi tagadás, halálra rémítette – a személy, akivel szemben a legkisebb ellenállást sem volt képes tanúsítani – egy… nő volt.

A támadást megelőzően Treslove estéje édes fájdalomban, de nem búskomorságban telt. A három férfi – a két özvegy és Treslove, aki tiszteletbeli özvegynek számított –, bár arról panaszkodott, hogy az egyedüllétben elvesztették iránytűiket és életcéljaikat, tulajdonképpen élvezte egymás társaságát. Gazdaságról és világpolitikáról vitatkoztak, régi anekdotákat és vicceket elevenítettek fel a múltból, és kezdték majdnem úgy érezni magukat, mint azokban az időkben, amikor még nem volt feleségük, akit elveszthettek volna. Csak álom volt az egész, a szerelmeik, a gyerekeik – Treslove a maga részéről kettőről tudott, mindkettő véletlen baleset volt – és a letaglózóan fájdalmas elválás. A szeretteik még nem távozhattak el, mert még soha nem szerettek.
Az elválás még a jövő zenéje volt.
De az illúzió nem tartott sokáig.

Vacsora után Libor Sevcik – akinek a BBC és a Regent’s Park között fekvő lakásában vacsoráztak – leült a zongorához, és eljátszotta Schubert Impromptu Opus 90-jét, amit felesége, Malkie, imádott játszani. Treslove azt hitte, meghal a barátjáért érzett fájdalomtól. Elképzelni sem tudta, hogyan élte túl Libor Malkie halálát. Több mint fél évszázadon át voltak házasok. Libor lassan a kilencven felé közelített. Mi maradt neki, amiért érdemes életben maradni?

Malkie zenéje, talán. Amíg Malkie élt, Libor soha nem ült a zongorához – a zongoraszék a felesége szent tulajdona volt, ráülni olyan lett volna, mint rányitni a mosdóban –, de sokszor ott állt mögötte, amikor játszott. Eleinte hegedűn kísérte, de később, Malkie finom célzásainak köszönhetően („Tempo, Libor, tempo!”), lerakta a hegedűt, és csak csodálta a játékát, az aloé- és tömjénillatot (Arábia minden illatát), ami Malkie hajából áradt, a nyaka szépségét. A nyakát, amely olyan kecses volt, akár egy hattyúé. Ezzel bókolt neki, amikor először találkoztak. Libor erős akcentusa miatt Malkie hattyú helyett teljesen mást értett, egy jiddis szót, amit az édesapja gyakran használt,  pénisz jelentéssel. Libor vajon tényleg arra gondolt, hogy a nyaka kecses, mint egy pénisz?

A családi legenda szerint Malkie Hoffmanstahlból minden valószínűség szerint világhírű zongorista lett volna, ha hozzá nem megy Liborhoz. Horowitz hallotta Malkie-t Schubertet játszani egy chelsea-i szalonban, és megdicsérte a játékát. Azt mondta, pont úgy játssza Schubertet, ahogy kell – érzelmes rögtönzéssel, ugyanakkor intelligensen –, mintha Schubert épp játék közben találná ki a folytatást. Malkie családja több okból sem támogatta Liborral való házasságát – többek között Libor intellektuális és rangbéli hiányosságait, bulváros nyelvezetét és kétes baráti társaságát hozták fel indokként –, de a legnagyobb szálka a szemükben az maradt, hogy Malkie eldobta miatta zenei karrierjét.

– Miért nem Horowitzhoz mész feleségül, ha már mindenáron férjhez akarsz menni? – kérdezték.
– Kétszer olyan idős, mint én – válaszolt Malkie. – Ennyi erővel akár Schuberthez is férjhez mehetnék.
– Kit érdekel, hogy kétszer olyan idős? A zenészek örökké élnek. És ha túléled, hát…
– Nem tud megnevettetni – mondta Malkie. – Libor megnevettet.
Azt is hozzátehette volna, hogy Horowitz már házasember volt, méghozzá Toscanini lánya volt a felesége.
Meg azt is, hogy Schubert szifiliszben halt meg.

Egyszer sem bánta meg, hogy Libor mellett döntött. Akkor sem, amikor Horowitz koncertjén ült a Carnegie Hallban – a szülei befizették egy amerikai utazásra, hogy elfelejtse Libort, és az első sorba vettek neki jegyet, hogy még véletlenül se kerülje el Horowitz figyelmét –, akkor sem, amikor Liborból híres bulvárújságíró lett, és nélküle utazgatott Cannes-ba, Hollywoodba és Monte Carlóba, akkor sem, amikor Libor depresszióba esett – igazi cseh depresszióba –, és akkor sem, amikor Marlene Dietrich, aki azt gondolta, a világ minden táján ugyanannyi az idő, mint ott, ahol ő éppen tartózkodik, Chateau Marmont-ból hívta londoni lakásukat hajnali fél négykor, Libort „drágám”-nak nevezte, és belezokogott a kagylóba.

– Veled érzem teljesnek magam – mondta Malkie Libornak. Keringtek pletykák, melyek szerint Marlene Dietrich szóról-szóra ugyanezt suttogta neki, de ő mégis Malkie-t választotta, Malkie-t, akinek a nyaka kecses volt, mint egy pénisz.
– Nem szabad abbahagynod a zongorázást – ragaszkodott Libor, és egy dél-londoni árverésen vásárolt Malkie-nak egy aranykandeláberekkel díszített Steinway-t.
– Rendben – mondta Malkie. – Mindennap játszani fogok, de csak akkor, amikor itthon vagy.

Mikor aztán megengedhette magának, vett neki egy páncéltőkés Bechstein versenyzongorát. Malkie Blüthnert szeretett volna, de Libor elvi kérdést csinált abból, hogy nem lehetett olyan tárgy a lakásukban, amit a vasfüggöny túlsó oldalán gyártottak.

Jóval később Malkie megígértette vele, hogy nem ő hal meg kettejük közül először, mert egy órát sem lenne képes élni nélküle – Libor ezt az ígéretet ünnepélyesen be is tartotta.

– Nevess csak – mondta Treslove-nak –, de fél térdre ereszkedve ígértem meg neki, pontosan úgy, mint amikor megkértem a kezét. Ezért vagyok még mindig életben.

Treslove erre nem tudott mit mondani, ezért maga is fél térdre ereszkedett, és kezet csókolt Libornak.

– Beszéltük, hogy ha egyikünknek valami komolyabb betegsége lesz, akkor Bitchy ’Eadnél levetjük magunkat a tengerbe – mesélte Libor –, de Malkie szerint én később csapódtam volna be a vízbe, mint ő, és ez nem tetszett neki. Nem akart várni rám.

– Bitchy ’Ead? – Treslove nem értette.

– Igen. Még el is kirándultunk arra. Megnézni, meg mernénk-e tenni. Gyönyörű hely. Hatalmas örvények, fent az égen köröznek a sirályok, elhervadt virágcsokrok mindenütt, a szögesdrótra kötözgetve – az egyiken még az árcédula is rajta volt, emlékszem –, meg egy emléktábla egy idézettel a Zsoltárok könyvéből, hogy Isten ott van a nagy vizek felett, meg sok kis fakereszt a fűben. A keresztek miatt tettünk végül le róla…

Treslove egy szót sem értett az egészből. Micsoda? Szögesdrót? Libor és Malkie vajon Treblinkában akart közös öngyilkosságot elkövetni?

Miféle sirályok… meg keresztek… Semmit nem értett.
Malkie és Libor végül nem lett öngyilkos. Malkie súlyos beteg lett, és nem tettek ellene az égvilágon semmit.

Három hónappal Malkie halála után Libor bátran szembeszállt saját reménytelenségével, és felbérelt egy zongoratanárt, aki régi levelek, cigaretta és Guinness szagát árasztotta, hogy tanítsa meg neki az impromptuket, amiket Malkie úgy tudott játszani, mintha Schubert is ott lett volna a szobában (és játék közben írta volna őket). Ezeket játszotta egymás után, nap mint nap, miközben a zongora tetejére kitett négy kedvenc fényképét bámulta Malkie-ról. A múzsája, a tanítója, a társa, a bírája volt. Az egyik képen Malkie kibírhatatlanul fiatal volt, nevetve támasztotta a brightoni mólót, a nap az arcába sütött. A másikon az esküvői ruhájában feszített. Mindegyik képen csak az övé volt.

Julian Treslove felzokogott, amikor megszólalt a zene. Ha Malkie az ő felesége lett volna, biztos, hogy minden reggel elsírta volna magát mellette alvó felesége szépségétől. És ha arra ébredt volna, hogy egyszer csak nincs ott, el sem tudta képzelni, mit tett volna – talán ő is leugrott volna Bitchy ’Eadnél? Miért ne?

Meg akarta kérdezni Libortól: – Hogy élted túl az első egyedül töltött éjszakát, Libor? Tudtál aludni? Aludtál egyáltalán azóta? Vagy az alvás az egyetlen, ami maradt neked?

De nem vitte rá a lélek, hogy megkérdezze. Talán nem is akarta tudni a választ.

Bár egyszer Libor elszólta magát: – Amikor azt gondolod, hogy úrrá lettél a fájdalmon, akkor jössz rá, hogy nem maradt más, csak a magány.

Treslove megpróbálta elképzelni, hogy valaki még nála is magányosabb. Amikor azt gondolod, hogy úrrá lettél a magányon, gondolta, akkor jössz rá, hogy nem maradt más, csak a fájdalom.

Ő és Libor nagyon különböző emberek voltak.
Megdöbbent, amikor Libor beavatta egy titkába. A vége felé elkezdtek csúnyán beszélni egymással. Nagyon csúnyán.
– Te és Malkie?
– Én és Malkie. Obszcenitással próbáltuk kivédeni a pátoszt.
Treslove ennek még a gondolatától is rosszul volt. Miért akarná bárki is kivédeni a pátoszt?

Libor és Malkie a szülei generációjából valók voltak, bár utóbbiak már régen meghaltak. Treslove úgy szerette a szüleit, hogy közben nem állt hozzájuk közel. Ők is ugyanezt mondták volna róla. A karórát, amitől azon a bizonyos estén megfosztották, állandóan aggodalmaskodó anyjától kapta. „Julesomnak”, ez volt belevésve, bár soha az életben nem szólította így. A stabilitásérzékét, amit azóta úgyszintén elvesztett, az apjától örökölte, aki mindig egyenesen, tekintélyt és csöndet parancsolóan tartotta magát. Ingát lehetett volna róla lógatni, emlékezett Treslove. De nem hitte, hogy a szülei miatt sírta volna el magát Libor társaságában. A dolgok elpusztíthatóságának gondolata volt az, ami könnyekig hatotta, hogy mindennek ára van, amit a végén meg kell fizetni, a boldogságét talán még könyörtelenebbül, mint a boldogtalanságét.

Nem jobb-e – a veszteség mértékét tekintve – egyáltalán nem ismerni a boldogságot? Hiábavaló várakozásban élni le az életet, mert akkor kevesebb a gyászolnivaló?

Lehet, hogy ezért volt olyan gyakran egyedül Treslove? Az oly vágyott társas boldogság ellen védekezett így, mert rettegett attól, hogy mi lenne akkor, ha a megtalált boldogságot elvesztené?

Vagy éppen a veszteség, amitől rettegett, volt maga a vágyott boldogság?
Miközben azon elmélkedett, hogy miért sír, még jobban kellett sírnia.

A társaság harmadik tagja, Sam Finkler, egy árva könnyet nem hullajtott Libor játéka közben. Saját felesége megdöbbentően korai halála – egy szörnyű egybeesés folytán Finkler ugyanabban a hónapban özvegyült meg, mint Libor – után inkább dühöt érzett, mint fájdalmat. Tyler soha nem mondta Samnek, hogy vele érezte magát teljesnek. Mindezek ellenére Finkler mélyen szerette, várakozó és óvatos rajongással – ami azért nem zárta ki a mások iránti rajongást sem időnként –, folyamatosan remélve, hogy egy nap Tyler kegyeskedik felfedni iránta való igazi érzelmeit. De soha nem került erre sor. Az utolsó éjszakáján Sam végig az ágya mellett ült. Egyszer csak szólt, hogy jöjjön közelebb. Úgy tett, ahogy mondta, a fülét szegény kiszáradt ajkaihoz tapasztva, de ha még valami kedveset is akart volna mondani, nem sikerült. Csak egy fájdalmas nyögést hallott, ami jöhetett akár a saját torkából is.

Az övék is szeretetteljes, bár olykor durcás házasság volt, és gyümölcsözőbb is Liborénál és Malkie-énál, legalábbis gyermekáldás tekintetében, bár Sam mindig úgy érezte, mintha Tyler elhallgatna előle valamit. Talán azt, hogy nem volt hite. Lehet, hogy nem bánta volna, ha tud róla. De ebben sem volt biztos. Soha nem adatott meg neki ugyanis, hogy megtudja. És most már, ahogy mondani szokták, a titka a sírba szállt, vele együtt. Sam Finkler szemében felgyülemlettek a könnyek, de a könnyeivel is olyan óvatosan bánt, mint a feleségével. Ha már zokogni kell, akkor a fájdalomtól zokogjon, és ne a dühtől. Addig is – legalábbis, amíg szorosabb ismeretséget nem köt a fájdalommal – jobb volt egyáltalán nem zokogni.

Amúgy is, Treslove elég könnyet hullajtott mindhármójuk helyett.

Julian Treslove és Sam Finkler egy iskolába jártak. Inkább riválisok voltak, mint barátok, de mint tudjuk, a rivalitás is lehet életre szóló. Finkler volt kettejük közül az okosabb. Akkoriban Samuelnek hívatta magát. – A nevem Samuel, nem Sam – mondta. – A Sam magándetektíveknek való név. Samuel próféta volt.

Samuel Ezra Finkler
– ilyen névvel lehetetlen volt nem okosabbnak lenni.
Finkler volt az, akivel Treslove izgatottan megosztotta, hogy mit jósolt neki a cigány asszony Barcelonában. Treslove és Finkler szobatársak voltak. – Ismersz valakit, akit Junónak hívnak? – kérdezte Treslove.
– J’you know Juno? – kérdezett vissza Finkler, miközben megmagyarázhatatlan „dzs” hangokat adott ki magából.
Treslove nem értette.
– J’you know Juno? Ezt kérdezted tőlem?
Treslove még mindig nem értette, úgyhogy Finkler leírta neki. D’Jew know Jewno? A zsidó tudja, hogy érted-e, ahogyan értem?
Treslove vállat vont. Ez most vicces?
– Nekem igen – mondta Finkler. – De ahogy gondolod.
– Az benne a vicces, hogy egy zsidó írja le azt a szót, hogy zsidó?
– Inkább hagyjuk – mondta Finkler. – Úgysem értenéd.
– Már miért ne érteném? Ha én írnám le, hogy a nem-zsidó nem tudja, amit tud a zsidó, akkor el is tudnám neked magyarázni, mi benne a vicces.
– Nincs benne semmi vicces.
– Pontosan. A nem-zsidóknak nem vicces, hogy látják leírva, hogy nem-zsidó. Nem esünk hasra az identitásunk írott látványától.
– And d’Jew know why that is? – kérdezte Finkler.
– Menj te a picsába.
– Ez most nem-zsidó humor volt, ugye?

Finkler volt az első zsidó, akivel Treslove találkozott. Legalábbis ő volt az első, akiről tudta, hogy az. Előtte úgy képzelte el a zsidókat, mint magát az erre vonatkozó szót – „jew”, vagyis kicsi, sötét, bogárszerű. Titokzatos. Ezzel szemben Finkler majdhogynem narancsszínű volt, és minden ruhája szűk volt rá. Mindene el volt túlozva: kiugró állkapcsa, hosszú karjai, hatalmas lábfeje, amire már 15 éves korában is nehezen talált cipőt. (Treslove-nak volt szeme a lábfejekhez, ő maga kecses, táncművészhez illő párral büszkélkedhetett.) Sőt mi több – márpedig Finkleren minden több volt a kelleténél –, erős személyisége folytán még magasabbnak is tűnt, mint valójában, valamint úgy osztotta a véleményét, mintha köpködne. – Esernyőt is köpjél – szóltak néha rá a fiúk, bár ezzel az életüket tették kockára. Ha minden zsidó így néz ki, gondolta Treslove, akkor a Finkler mégiscsak találóbb név nekik, mint a „zsidó”. És ezentúl magában csak finklereknek hívta őket.

Szerette volna ezt elmondani a barátjának is. Úgy vélte, ezzel sikerült feloldania az évszázados stigmát. Kiszívta a mérget az olyan kifejezésekből, mint a finkler-kérdés vagy a Finkler Világösszeesküvés. De valahogy sosem jutott el odáig, hogy ezt Finklernek is meg tudja magyarázni.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]