Ungvári Tamás: Koestler és Palesztina

Írta: Szombat - Rovat: Politika

A tandíjfizetés elmaradása miatt a Budapesten 1905-ben született Arthur Koestlert kirúgták a bécsi Technische Hochschuléből, így mérnöki tanulmányait sohasem fejezte be. Egyetemi éveit Ady Endre németre fordításával, valamint ama zsidó párbajszövetségekben töltötte el, melyek az antiszemita diákcsoportosulásokkal mérkőztek, ha netán párbajképességüket elismerték. Ezeket a szövetségeket a cionizmus atyja, Theodor Herzl alapította Bécsben.

 

 

Koestler_porté.jpg
Arthur Koestler

Koestler alacsony, hirtelen indulatú, villámeszű, vitatkozó, nőcsábász fiatalember volt, egyetlen gyermeke egy anyagilag tönkrement családnak; apjának nem sikerült szabadalmaztatnia – több találmányához hasonlóan – a radioaktív szappanok gyártását sem.  A fiatal Arthur könnyen váltott az anyanyelvi magyarra a németből, de a héberrel nem boldogult. A bajtársaitól kölcsönkért pénzen mégis elindult otthont keresni a brit fennhatóságú Palesztinába, ahová elszegényedve és lerongyolódva érkezett meg a „mérnök úr”, ahogyan magát nevezte, hogy egy mezőgazdasági kollektívában próbálja ki fizikai erejét.

Tíz napig bírta a telepen; elegendő ideig ahhoz, hogy egyik regényében megrajzolja a hősies erőfeszítést. Koestler „mérnök úr” ekkor narancsárus lett, egy radikális zsidó lap önkéntes tudósítója, csavargó, aki nyelvtudás híján is az egyik lap rejtvényrovatát forradalmasította.

Fogjuk fel a kétségbeesett csavargót jelképes figurának. Az első világháború utáni időkben az otthon elvesztése és az otthonkeresés a sűrített „Zeitgeist”, az idők szelleme. Európa egyetlen többnemzetiségű állama, a Monarchia felbomlott; a büntető jellegű békeszerződések népeket csoportosítottak át; az ajándékozott területek nem váltak hazává, és az otthonvesztés egyetemes élménye lett millióknak.

Az ottomán birodalom felbomlása után a Közel-Keletet is újraosztották a nagyhatalmak. Francia és angol érdekeltségek ütköztek ott, ahol a helyi lakosság törzsi, etnikai és vallási konfliktusai amúgy is megosztották a félig nomád társadalmat.

Koestler az egyik felbomlott birodalomból a másikban keresett otthont, szellemi iszákjában az akkori Európa válságideológiáinak törmelékeivel. Kevesen figyeltek arra, hogy a századforduló gondolkodói a konfliktusok romantizálására hajlottak. A bécsi dandy, Theodor Herzl prófétai szakállat növesztve állt ott Dreyfus kapitány lefokozásánál, s a legenda szerint akkor döntötte el, hogy a zsidóságnak ős-újországban a helye. Előtte azonban még azt a freskót festette fel a képzeletében, hogy Bécs zsidóságát kivezeti a Stephansplatzra és kollektíven felveszik a katolikus vallást.

Filozófusok és forradalmárok, tolsztojánusok és militánsok minden hagyományos fogalmat megkérdőjeleztek. Koestler egyik kedvence, első tanulmányának hőse Otto Weininger huszonnégy esztendősen Beethoven bécsi házában öngyilkos lett, de Nem és Jellem című művében, zsidó származása ellenére, vagy éppen azért – a zsidó nőiességéről, a zsidó lélek torzulásairól értekezett.

A cionizmus valamennyi áramlata, ugyancsak a kordivatnak megfelelően, a hagyományos judaizmus hanyatlásából indult ki. Mindez a nemzetállamok újjászervezésének korában kínálta fel a tradicionális judaizmus megújítását. Az egyes nemzetekbe való betagozódás az egyénnek kínált utat a modernitásba, míg a cionizmus a kollektív nemzeti megváltás tana, a közös kivonulásé a gazdanemzetekből. Róma helyett az új Jeruzsálem felépítését tűzték ki célként.

Koestler_on_kibbutz.jpg

Kosetler jobbról az ötödik. Ein Hasofet, 1945

Egyes cionista áramlatok már minden új otthont elfogadtak volna, így Ugandát is. Arthur Koestler azonban ahhoz a militáns csoporthoz csatlakozott, amelyet Vlagyimir (Ze’ev) Jabotinsky, az első világháború brit zászló alatti zsidó zászlóalj vezetője, a négy nyelven beszélő orosz származású harcos próféta vezetett. Regényíró, költő, katona, nyelvész, próféta: Koestler még egyetemi éveiben a titkárának szegődött.

A mozgalmat a revizionizmus szóval írták le. Jabotinsky és a Betár-csoport a Jordán mindkét partján elterülő zsidó államot vizionált, azonnali „hazatérésre” szólított fel, majd fegyveres harcra az angol gyarmatosítók ellen.

Koestler szélsőségesen indulatos ember volt, szélsőséges gondolkodó. Hívő kommunistából lett az európai anti-kommunizmus vezéralakja. Budapesti zsidónak született szerző, szélsőséges, a terrorizmustól sem idegenkedő cionista, aki a „létező” cionizmus Ben-Gurion vezette országának egyik legélesebb bírálója volt. Koestler mindvégig megmaradt a dialektika igézetében, bár a kommunizmusból történt kitérése után a tézis és antitézis felállítása után a szintézisről elfeledkezett.

Koestler egyetemi éveiben – saját bevallása szerint a maga számára is váratlanul – fedezte fel zsidóságát, és Vlagyimir (Ze’ev) Jabotinsky befolyása alá került. Az első politikai sámán, akit megismertem – mondta róla Koestler, aki elkísérte Jabotinskyt kelet-európai agitációs körútjára. Jabotinskyt, a csodagyerekként indult írót, szónokot és harcost a századforduló kisinyovi pogromok híre radikalizálta, éppen úgy, miként később Koestlert a jeruzsálemi arab mészárlás híre. A diák Koestler iszonyodva olvasta az 1924-es vérengzés híreit. Többek között ez ösztönözte arra, hogy Palesztinába induljon.

Az ifjúkori Palesztina-kalandot regényben örökítette meg, s pályáját a cionista kísérlet emléke végigkísérte. Amikor a második világháború után az első riporterek egyikeként visszatért Palesztinába, a kockázattal nem törődve interjút készített Menahem Beginnel, az angolok által akkor körözött, terroristának minősített felkelővel, majd David Ben-Gurionnal is. Koestler – a munkapárti Ben-Gurionnal szemben – Beginnel rokonszenvezett.

A második cionista kongresszuson az ugyancsak magyar származású Max Nordau új feladatot szabott az új hazára vágyakozó zsidóságnak. Úgy vélte, a szétszórt zsidóság fizikailag és szellemileg is tönkrement, és a gettó-szellemben a „degeneráció” jelent meg.  A diaszpóra erkölcsi és fizikai hanyatlását a „Muskeljudentum”, az izmos zsidó állíthatja meg. Nordau csak a világháború után terjesztette ki Cion álmát egész Palesztinára, a Jordán folyó mindkét partjára. Jabotinskynek ez volt a kiindulópontja. A harcos zsidó ideálját az angol mandátum elleni küzdelemben Jabotinsky – 1940-ben bekövetkezett halála után – hívei váltották valóra.

Koestler riportjai elevenen tükrözték a születő Izrael megannyi ellentmondását, ám Izrael megújulásának éveiben már túllépett a század vonzónak rémlő izmusain. Izraellel mindvégig szolidáris maradt, de abban nem a zsidók nemzetét látta, hanem egy zsidók által alapított, s nem a judaizmusra épülő államot.

A frissen megalakult Izrael miniszterelnökével készült interjújában Koestler azt vetette Ben-Gurion szemére, hogy „kulturális klausztrofóbiában” szenved, cionizmusa olyan sajátos utópia, mely a múltat kívánja összekötni a jövővel, miközben elfeledkezik a jelenről. A zsidó történelem nem folyamatos – érvelt Koestler –, s a Messiás-várás nem azonos a politikai tapasztalattal. Izrael megalakulásával a zsidóság vándorlása véget ért. A zsidóság nem olyan vallás, mint a református, vagy a katolikus. Jó zsidónak lenni azonos a választott nép teológiájának elfogadásával, azzal a tannal, hogy Kánaán országát egykor odaígérték nekik. Aki ezt elfogadja és kivándorol, megtalálja azonosságát. Az olyan identitás, mint „Mózeshitű angol”, önellentmondás. Ez az egyén elkülöníti magát a nemzetet adó többségtől, más múltat vall magáénak, így merőben zsidó, aki Angliában él.

Ez a sértődött és kiábrándult Koestler véleménye, miután Ben-Gurion úgy bánt vele, mint egy idegennel, mint egy gójjal. Ebből a sértődöttségből születhetett az a provokatív tézis, hogy csakis az a zsidó, aki Izraelt választja. Koestler a zsidó identitás választásában a szabad döntést hangsúlyozza. „Abban a pillanatban, amikor Izrael valóság lett,…szabadon választhattam, hogy zsidó akarok lenni Izraelben, vagy európai Európában. Egész fejlődésem és kulturális hovatartozásom arra predesztinált, hogy Európát válasszam.”

A Koestler-tézist meghökkenés fogadta Angliában s az elsők egyike, aki vitába szállt vele, a filozófus Isaiah Berlin volt. A Koestler–Berlin vita 1950-ben zajlott a Jewish Chronicle hasábjain. Izrael léte – érvelt Berlin –, kitágítja a diaszpóra élményvilágát, azt bizonyítja, hogy több módja nyílott a zsidó önazonosság keresésének. Isaiah Berlin kemény szavakat használt, amikor Koestlert „integralista nacionalizmussal” vádolta, s a kisebbségek iránti türelmetlenség hirdetőjeként jellemezte. Ez totalitáriánus álláspont, jelentette ki Berlin.

A Berlinnel folytatott vita után Koestler jó ideig nem foglalkozott a cionizmussal, Izrael gondjait mellőzte, s ahogyan egyik értő tolmácsolója írta, dejudaizálta az életrajzát. Tudatosan rajzolta önmagáról a kozmopolita vándor portréját, akinek csupán mostoha-hazák jutottak, s otthonra az európai kulturális közösség melegében találhatott. Az „ügyek Casanovája” az ötvenes évektől a Congress for Cultural Freedom szervezésével foglalkozott, majd a halálbüntetés eltörlésének kampányában vett részt.

A kommunizmus emléke azonban éppúgy fogva tartotta Koestlert, mint a zsidóság problémája. „A tizenharmadik törzs” című röpirata 1975-ben jelent meg és a kelet-európai zsidóság etnikai eredetének egyik ismert teóriáját vizsgálta felül. Koestler hitelt adott azoknak a feltételezéseknek, miszerint a hajdan zsidó hitre tért kazárok lennének a kelet-európai zsidóság ősei. Az askenázi zsidó többség etnikai eredetét kérdőjelezte meg ezzel Koestler.

A röpirat korántsem volt politikai kockázattól mentes tudományos értekezés. Koestler tudatában volt annak, hogy nézeteit esetleg rosszindulatúan értelmezik. Mégis amellett kardoskodott, hogy az askenázi zsidóság török-kazár etnikai eredetének feltételezése nem árthat Izraelnek. Azt hangsúlyozta, hogy a modern héber állam nem Jehovának Ábrahámmal kötött egykori szövetségén alapul, hanem az Egyesült Nemzetek határozatán. Irreleváns tehát, hogy népének kromoszómáiban mennyi a genetikailag spanyol, római, kazár, vagy sémita.

Koestler érvelésében a racionális mag természetesen akkor is elfogadható, ha magát a kazár származási teóriát óvatos kritikával kezeljük. Koestler azt bizonyítja a kazárok ürügyén, amit a nemzetté válás tudósai Renan óta állítanak – nevezetesen, hogy az államalakulatok nem csupán etnikai alapokon nyugszanak. Benedict Anderson kifejezésével, a nemzet „képzelt közösség”. Ez nem zárja ki azt, hogy az Izrael földjére vallásos alapon igényt tartó zsidók ne éppen a bibliai ígéretre alapozzák identitásukat. Koestler úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a zsidóság képzelt nemzetében az ősi föld különös és mitikus erővel szerepel.

A zsidóság történetéről minden megállapítás politikai kockázatot rejt. Az európai asszimiláció során a „nyugati” és a „keleti” zsidóság élesen kettévált. A nyugati zsidóság betagozódott része egyfelől romantikus áhítattal, másfelől szent borzongással tekintett „galíciai” rokonaira. Az európai zsidóság kettős eredetét erősítő török-kazár befolyás akaratlanul is az izraeli demográfiáról mond ítéletet. Ezen túl pedig át is írja a keleti zsidóság történetét. A jiddis nyelvtől – a jiddis színház kivételével – ifjúkora óra irtózó Koestler nem fogadta el az általa amúgy szelektíven használt forrásokat sem, amelyek azt bizonyították, hogy a keleti zsidóság többsége az üldöztetések elől vonult nyugatról keletre.

Koestler magát a judaizmust érezte kulturálisan kiürültnek. Egyetértően idézte Arnold Toynbeet, hogy a zsidóság őskori kövület, egy valaha független kultúra maradványa. A héber nyelvet nem tartotta alkalmasnak modern tartalmak kifejezésére, s egy életen át érvelt a latin ábécé bevezetéséért. Amikor 1955-ben megkérdezték, vajon zsidónak tartja-e magát, azt válaszolta, hogy „Ami a fajt illeti, fogalmam sincs és nem is érdekel, hogy őseim között hány héber, babiloni, római légionárius, katolikus keresztes lovag vagy magyar nomád volt.

Tettetett közöny süt a nyilatkozatból. Koestler megkerülte a választ, mert makacsul úgy vélte, hogy nem engedheti beazonosítani magát zsidóként, mivel a diaszpóra zsidóság jogosultsága Izrael megalapításával lejárt. Ifjúkori cionista kalandja után Koestler a radikális asszimiláció hívéül szegődött. Nem volt egyedül a kortárs európai irodalomban. Stefan Zweig elutasította a cionizmust, Karl Kraus a zsidók királyaként gúnyolta Herzlt. Koestler azonban még náluk is radikálisabb volt. Minden eszközzel azt bizonyította, hogy történelmileg a diaszpórában élő zsidók etnikailag sem különböztek a befogadó néptől, így a kulturális beilleszkedésnek nem lehet akadálya.

Koestler_vhol üzbegisztánban.jpg

Koestler, valahol Üzbegisztánban

Ez a gondolatmenet volt a zsidók kazár eredetének igazi motivációja. A zsidók nem csak etnikailag azonosak a befogadó környezettel, hanem történelmi élményeik szerint is. A zsidóság vallása felolvadt a „hellén-zsidó-keresztény” tradícióban, a vallás – amelyek középpontjában a Jeruzsálem iránti vágyakozás állott – kiürült Izrael megszületésével.

Mindenesetre magyar származásával Koestler kevesebbet viaskodott, mint zsidóságával. A magyarsággal érzelmileg mindig azonosult, bár végül önmagát angol útlevéllel rendelkező európaiként határozta meg.

A vad nacionalizmusok korában az egyetlen, ellenségei által meghatározott közösség a zsidóság volt – pusztulásuk és töredékes megmenekülésük története a huszadik századnak csakugyan uralkodó narratívájává növekedett. Koestler e század földrengéseinek tanúja és aktív alakítója, a nemzetek fölötti Európa egyik lázadó szelleme elodázhatatlan dilemmaként mutatta fel a zsidóság nemzetté válásának és a diaszpóra új helyzetének drámáját.

Koestler judaizmus bírálata a századforduló moralizáló „dekadencia”-téziséből indult ki. A zsidóság morális züllését ostorozta ezen a nyelvezeten Herzl és Nordau. Azonos grammatikával és fogalomkészlettel búcsúzott el Koestler a kollektivizmus két álmától, a cionizmustól és a kommunizmustól. Koestler, mintha csak Nordaut idézné, a diaszpóra-lét neurózisáról beszél. A zsidók – jegyezte fel Koestler – sokkal betegebbek, mint sokan képzelnék. A nem-zsidó társadalom némi önfegyelmet kényszerített rájuk, de Izrael megalakulásával ez a bilincs is lehullott róluk. Amidőn a zsidóság megszabadult a szétszóratás betegségétől, akkor a gyógyulás útjára lépett. A világban szétszórt zsidóság merő léte újjászüli az antiszemitizmust, hiszen zsidónak lenni a másságot és a különállást jelenti. A zsidóság küldetése – államának megszületésével – véget ért. Ideje elhajítani a vándorbotot. A zsidóság legyen önmaga felszámolásának cinkosa; ha erre önérdekéből nem képes, úgy a gyermekei és azok gyermekei érdekében, addig, amíg a gázkamrák füstje még Európa fölött terjed.

Koestler asszimilációs programját éppen a holocaust közeli emléke ihlette. A jövő nemzedékek és Izrael féltése egyaránt motiválta azt a követelést, hogy a zsidóság valljon színt: az új hazát választja, vagy nyom nélkül olvad fel többségi nemzetében. Ez az ötlet a kétségbeesésből fogant. Koestler az elsők egyikeként próbálta ráébreszteni a közvéleményt a gázkamrák valóságára. John Strachey-vel a brit kormányhoz intézett közös memorandumukban a gázkamrákhoz vezető vasútvonalak bombázását követelte. A holocaust élménye ihlethette Koestlert a zsidóság új identitásának megfogalmazására.

Izrael megalapításával a zsidóság küldetése véget ért. A száműzetés és otthonra találás drámája befejeződött. Ha a zsidóság csakugyan nép akar immár lenni a többi nép között, úgy államának még zsidó karakterét is feladja. Koestler a szenvedéstörténet végét sürgeti. Érvrendszerében a normalizálódás azonos a történelemből való kilépéssel.

Koestlert a radikalizmusa akadályozta meg abban, hogy Izrael és a diaszpóra viszonyát teljességgel átlássa. De a radikalizmus farkasvakságában mégiscsak kimondott egy ritkán emlegetett igazságot. Az Európa-fanatikus Koestler rádöbbent arra, amit Thomas Mann is jóslatszerűen fogalmazott meg. Nevezetesen, hogy a holocaust utáni maradék zsidóság nem játszhatja azt a szerepet Európa jövőjében, mint amit egykoron a múltjában. A századfordulós Bécs a Berggasse bölcsével, Sigmund Freuddal, a budapesti opera Mahlerrel örökké a múlté. A kulturális ihletés, a „kovász” funkcióját a népirtás kitépte a zsidóság kezéből. A beolvadás eddig csak esély, a holokauszt után azonban a legfőbb parancs. Az antiszemitizmus, vélte, nem csökken a pusztulás után sem.

A bontakozó és politikailag motivált arab antiszemitizmussal Koestler ekkor még nem találkozhatott. Az angol adminisztráció közönyét, az angol birodalmi arab-barátságot viszont pompásan festette le az Ígéret és beteljesülés lapjain. Az angolok félszívvel kínáltak otthont a zsidóságnak, miközben éppen a második világháború hajnalán ígérték el Palesztinát az araboknak. A gyarmatosítás térségeiben a nagyhatalmak máshol is kétes szerepet játszottak. Számos nemzeti ellentét a gyarmatosító múlt öröksége.

Koestler elméleteiben nem volt zsidó öngyűlölet, csupán csalódottság, fájdalom, félelem. A spanyol börtön és a franciaországi menekülés után Koestler szakított a messianisztikus narratívákkal. A kommunizmus bukott istensége a világmegváltás valamennyi tervét diszkreditálta. Ezek között a cionizmusét csak annyiban, amennyiben küldetéstudata nem szorítkoznék egyetlen állam megteremtésére.

Két nagy közösségi kaland után Koestler számára egyetlen kollektív eszme maradt: az európai kultúra minden olyan örökségének vállalása, amelyik egyéni választáson alapszik. Koestler, a menekülő próféta történelemfelfogását átformálta a sztálini terror lelepleződése a harmincas évek nagy pereiben. A fordulat nyomán már olyan kérdésekre keresett választ, hogy mennyiben felelősek sorsukért az áldozatok. A Sötétség délben hőse saját pusztulásának cinkosa lesz, vállalja a reá kiszabott szerepet, mert nincs más hazája, csak az az ideológia, amelyben már nem hihet.

A zsidóság megváltásának és otthonra találásának részben analóg drámájában Koestler azt kérdezte önmagától, hogy vajon a zsidóság története merőben a mártíriumé, az áldozaté? Vajon a zsidóság a történelmen kívüli szenvedésben merült el, vagy hajlandó-e tevékenyen részt venni önnön sorsának alakításában? E kérdéseken Koestler nem tudott túllépni. A cionista gondolkodásban – amint azt a svédországi bírálója megemlítette –, nem vette észre annak metafizikai dimenzióit, s így nem tudatosult benne a Visszatérés és a Száműzetés szimbolikus vallásos értelme, racionális feleleteket követelt egy teológiailag és érzelmileg motivált helyzetre.

Koestler_ígéret és.JPGKoestler válaszai a második világháború utáni korszakot tükrözik, amelyikben a közelmúlt szörnyű tapasztalata és a radikális döntések lehetősége egyidőben merült fel. A századfordulón az antiszemitizmus kivédésére Herzl a zsidók tömeges kitérését is elfogadta volna. Koestler javaslatainak irrealitásában hasonló kétségbeesés munkált. Izraelt élete végéig bírálta és féltette. A hatnapos háború folyamán azt fontolgatta, hogy hatvanegy esztendősen önkéntesnek jelentkezik. De az „ígéret földjére” sohasem tért vissza, bár a Jabotinsky múzeum emlékkönyvébe azt írta be, hogy első szerelméhez mindig visszatér az ember.

Zsidóságát Koestler nem fogadta el problémátlan adottságként. Azt szerette volna, ha a zsidóság végre szögre akaszthatja vándorbotját. A másnak adott tanácsot ő maga nem fogadhatta meg. Megmaradt bolygó zsidónak. „Ahányszor Franciaországba, vagy Ausztriába utazom, minden porcikámban angolnak érzem magam. Angliába visszatértemkor azonban van bennem valami az emigránsból.”

Így fogalmazott Koestler élete utolsó nyilatkozatában. Idegen volt London közepén – teszi hozzá életírója, Christian Buckard – mint „igencsak büszke zsidó”, mint javíthatatlan magyar, és mint meggyőződéses európai.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]