Párduc a pincében

Írta:   - Rovat: Politika

Amosz Oz izraeli író könyveinek megjelenése mindig irodalmi eseményt jelent. Akik szerették Szeretetről, sötétségről című memoárját, több ismerős epizódra ismerhetnek rá új regényében, mely a napokban kerül a könyvesboltokba. Ebből közlünk részletet az Európa Könyvkiadó jóvoltából.

 

amos oz portré.jpg

A szüleim reggeli után elrohantak, hogy elcsípjék a buszt, amely elvitte őket a munkahelyükre. Egyedül maradtam a házban és este hatig azt csináltam, amit akartam, mivel hát szünidő volt. Először is mindent lepakoltam az asztalról. Ami a hűtőszekrénybe való volt, az bekerült a hűtőszekrénybe, ami a konyhaszekrénybe való volt, az a konyhaszekrénybe, ami pedig a mosogatóba való volt, az a mosogatóba. Amit muszáj volt megcsinálni, azon gyorsan túlestem, mert utána szerettem élvezni a semmittevést. Elmosogattam és megfordítva beraktam mindent a szárítóba. Utána végigjártam a szobákat és behúztam a spalettákat és becsuktam az ablakokat, hogy délután hatig a saját barlangomban lehessek. A nap és a sivatagi por kárt tehettek volna Apa könyveiben, amelyek ott sorakoztak a polcokon. Ritkaságok is voltak közöttük. Elolvastam a reggeli újságot és összehajtogatva visszahelyeztem a konyhaasztal sarkára, Anya brosstűjét pedig betettem a dobozába. Mindezt tiszta rendszeretetből tettem és nem úgy, mint egy áruló, aki szánja-bánja az alávalóságát. Még ma is az a szokásom, hogy körbejárom a házat reggel is és este is, és mindent elteszek a helyére. Amikor öt perccel ezelőtt leírtam azt a sort, hogy „behúztam a spalettákat”, abbahagytam az írást, hogy kimenjek becsukni a nyitva felejtett fürdőszobaajtót; bár méltatlankodó nyikorgásáról ítélve szívesebben maradt volna nyitva, azt hiszem. Annak az évnek a nyarán a szüleim minden nap reggel nyolckor mentek el otthonról és délután hatkor jöttek haza. Az ebédem ott várt a hűtőszekrényben és utána annyi időm volt, mint a pelyva. Ilyenkor leheveredtem a gyékényszőnyegre és elkezdtem a játékot. Először például öt vagy hat katonával, de aztán bevontam a felderítőket, a földmérőket, az út- és várépítőket is, és fokozatosan legyőztük a természet erőit, diadalmaskodtunk az ellenség felett, meghódítottuk a távoli földeket és városokat és falvakat építettünk, amelyeket utakkal kötöttünk össze.Apa egy kis könyvkiadónál dolgozott korrektorként és egy kicsit segédszerkesztőként is. Esténként sokáig dolgozott otthon, sokszor hajnali kettőig, akár háromig is. Jegyzeteket készített és cédulákat töltött ki készülő, a lengyel zsidóság történetéről szóló tanulmányához. Az íróasztalán égő lámpa, amelyet körülvettek a könyvespolcok árnyékai, fénykört vont ősz feje köré, míg a teste többi része a sötétben maradt. Vállát előregörnyesztette, mintha fáradságos hegymászásra készült volna az íróasztalán emelkedő könyvhegyek között. Határozott elveket valló, akkurátus ember volt, erősen fejlett igazságérzettel.

Anya viszont néha szerette a szeme elé emelni a teával félig telt poharát és azon keresztül bámulni az ablak kékes fényét. Máskor a poharat az arcához szorította, mintha vágyott volna a pohár melegére. Tanárnő volt, újonnan bevándorolt gyerekeket tanított, akiknek kolostorokban vagy isten háta mögötti falvakban sikerült elbújniuk a nácik elől. Ahogy Anya szokta mondani, ezek az árvák „egyenesen a halál árnyékának völgyéből” érkeztek Palesztinába. Ilyenkor Anya rögtön ki is javította saját magát: „Olyan helyről jöttek, ahol ember embernek a farkasa. Még a menekült is kegyetlenkedett a másik menekülttel. Még a gyerek is rosszul bánt a másik gyerekkel.” Úgy gondoltam, hogy az isten háta mögötti falvak a halál árnyékának völgyében fekszenek és ezekben a falvakban rémes farkasemberek grasszálnak. Szerettem az árnyék és a völgy szavakat, mert ezekről azok az árnyékba borult völgyek jutottak az eszembe, ahol kolostorok és pincék vannak. A halál árnyéka kifejezés pedig azért tetszett, mert nem értettem. Ha suttogva azt mondtam magam elé, hogy „a halál árnyéka”, lelki füleimmel szinte hallottam, ahogy megrezdül a zongora legmélyebb húrja, amely szerintem azt visszhangozta: szörnyű dolog történt, amely immár visszafordíthatatlan.

Visszamentem a konyhába. Az újságban azt olvastam, hogy sorsterhes napokat élünk és ezért össze kell szednünk a lelkierőnket. És azt is olvastam, hogy az angol kormány lépései „súlyos árnyékot vetnek” és a héber népnek állnia kell a megpróbáltatásokat.

Kiléptem a házból és óvatosan körülnéztem, amint az a földalatti mozgalomban szokás, megbizonyosodva arról, hogy nem kémkedik-e valaki utánam: például az egyik szemközti ház kapubejáratában megbújó, az újságja mögé rejtőzködő idegen, aki persze sötét napszemüveget visel. De úgy tűnt, hogy az utca csak a mindennapi életét élte. A zöldséges üres dobozokból falat épített, a Szinopszki testvérek vegyesboltjában segítő nyurga fiú pedig egy nyikorgó kézikocsit húzott maga után. A gyermektelen Osztrovszka néni söprögette a járdát az ajtaja előtt, ma reggel már harmadszor. Dr. Grypius, a magányosan élő doktornő kint ült a teraszon és cédulákat töltött ki a készülő könyvéhez, amit a szülővárosa, Rosenheim zsidóságának az életéről próbált megírni. Apa néha segített neki anyagot gyűjteni a könyvéhez. Megérkezett a petróleumárus, lovas kocsija lassan zötykölődött végig az utcán. A férfi a gyeplőt lazán a térdén tartotta, néha megrázta a csengőjét és közben egy érzelmes dalt énekelt öreg lovának jiddisül. Ahogy így álldogáltam a kapunk előtt, titokban még egyszer szemügyre vettem a fekete betűket: „A Profi alávaló áruló”. Talán van egy apró részlet, amit eddig nem vettem észre, és ami új fényben világítaná meg a felirat értelmét. A tettes talán sietett, vagy félt, mert az utolsó szó utolsó betűjéről hiányzott egy kis kampó, és emiatt a héber „boged”, azaz áruló szót úgy is lehetett olvasni, hogy „boger”, azaz felnőtt. Azon a reggelen sokért nem adtam volna, ha valóban felnőtt lehettem volna.

Csita Reznik tényleg Bálámot csinált magából.
Zerubável Gihon volt a biblia-tanárunk. Az órán így magyarázta Bálám történetét:
– Valaki átkot akar szórni és áldás lesz belőle. Például amikor az antiszemita angol miniszter, Ernest Bevin azt mondta a londoni parlamentben, hogy a zsidó nyakas nép, Bálámot csinált magából.

Gihon tanár úrnak az volt a szokása, hogy az előadásait humorosnak szánt mondásokkal fűszerezte, amik csak az ő számára voltak humorosak. E tréfáknak gyakran a saját felesége volt a céltáblája. Például amikor a Királyok Könyve egyik versét akarta megvilágítani a számunkra, ezt mondta:
– Az írás azt mondja, hogy ő ostorral fékezett titeket, én skorpiókat eresztek rátok. Én ostorral fékezlek titeket, a feleségem viszont skorpiókat ereszt rám. Szerintem a skorpiók százszor rosszabbak…
Vagy ezt:
– A Prédikátor Könyvének 7. fejezetében van egy vers, amely szerint olyan a bolondnak nevetése, mint tövisnek ropogása a fazék alatt. Vagy mint amikor Gihonné énekelni próbál.

Egyszer a vacsoránál azt mondtam:
– Gihon tanár úr az órái alatt szinte mindig elárulja a feleségét.
Apa ránézett Anyára és azt mondta:
– A fiadnak teljes mértékben elment az esze.
Apa szerette azt a kifejezést, hogy teljes mértékben. Szerette a kiváló, az egyértelműen és a valójában szavakat is. Anya azt mondta:
– Ahelyett, hogy sértegetnéd, miért nem próbálod meg megkérdezni, hogy mit is akar mondani? Nem is szoktál figyelni rá. Mint ahogy rám sem és másokra sem. Talán csak a rádióbemondók a kivételek.
– A világon minden dolognak – jelentette ki Apa higgadtan és megfontoltan, elvből kerülve a vitát, – minden dolognak legalább két oldala van. Ezt néhány mániákuson kívül mindenki tudja.
Nem tudtam, kit ért mániákus alatt, azt viszont tudtam, hogy most ezt jobb, ha nem kérdezem meg. Hagytam, hogy ott üljenek szótlanul egymással szemben majdnem egy teljes percen át. Néha voltak ilyen csendjeik, ami leginkább a szkanderezésre hasonlított. Majd azt mondtam:
– Kivéve az árnyékot.
Apa az orrára letolt szemüvege felett gyanakvóan rám nézett, a fejével lassan bólogatva fel-le. A pillantásáról eszembe jutott az a vers, amit a bibliaórán tanultunk: „És várta, hogy majd jó szőlőt terem, és az vadszőlőt termett.” Kék szeméből mélységes kiábrándulást olvastam ki. Úgy láttam, hogy csalódott bennem, az ifjúságban és az egész oktatási rendszerben, amely szép és kedves pillangókból ostoba bábokat farag.
– A fejedben van árnyék. Hol van árnyék?
Anya azt mondta:
– Ahelyett, hogy elhallgattatnád, talán próbáld megtudakolni, hogy mit is akar tulajdonképpen! Hiszen mondani szeretne nekünk valamit.

Erre Apa:
– Na jó. Valójában mire is céloz uraságod ma este? Ezúttal milyen rejtélyes árnyékról méltóztatik tájékoztatni bennünket? „A hegyek árnyékát nézed férfiaknak?” „Amint szolga kívánja az árnyékot?”
Felálltam, hogy elmenjek lefeküdni. Nem tartoztam neki semmiféle magyarázattal. De túlteljesítve a kötelességemet, azt mondtam:
– Kivéve az árnyékot, Apa. Te mondtad egy perccel ezelőtt, hogy a világon minden dolognak legalább két oldala van. De ez csak félig igaz. Elfelejtetted, hogy van olyan dolog, aminek mindig csak egy oldala van. Ilyen például az árnyék is. Ha nem hiszel nekem, ellenőrizd! Végezhetsz egy-két kísérletet is. Hiszen te magad tanítottál arra, hogy a kivételek erősítik a szabályt, meg arra is, hogy nem szabad általánosítani. Elfelejtetted, hogy mire tanítottál.

Ennyit mondtam, aztán felálltam, beraktam az edényeket a mosogatóba és visszavonultam a szobámba.

Rajki András fordítása

Amos Oz Párduc a pincében.jpg

                                    

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]