Népiek, urbánusok és én

Téved, aki a tradíciótiszteletet és a modernizációt vagy-vagy viszonyban képzeli el; aki társadalomszervező elvként képes csak az egyiket, vagy csak a másikat elgondolni. Ami magyarországi viszonyaink között azt is jelenti, hogy talán a népi és az urbánus kifejezéseket is ideje volna kivonnunk aktuális szókészletünkből, és nyugodtan átadhatjuk őket az irodalomtörténetnek.

A népi irodalomról, a falukutató mozgalomról középiskolai tanulmányaim idején hallottam először, akkor olvastam Illyés Gyula: A puszták népe című szociográfiáját is. Ismereteket szereztem népiek és urbánusok eltérő reform-elképzeléseiről, mellyel a Horthy-rendszert, a demokratikus intézmények súlyos korlátjait, a magyar falu gondjait, hárommillió koldus országát kívánták orvosolni.

Olvastam később Ignotus Pált és Zsolt Bélát is, a népiek és urbánusok közti feszültségről, olvastam a népi írók között nem ritka antiszemitizmusról, de olvastam a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának falukutató mozgalmáról, Bibó Istvánról és Reitzer Béláról, a Válasz köréről, Sárközi Györgyről és feleségéről, Molnár Mártáról (Molnár Ferenc lányáról) is, és nem felejtettem el, milyen hatással volt rám A puszták népe.

Kínosan érintett a tragikus kettősség. Míg a vitapartnereik által gyakran zsidóként azonosított urbánusok főként az individuális szabadságjogok, az európai modernség, a nyugati liberalizmus és szociáldemokrácia racionális és számomra evidens eszméit képviselték a kirekesztés, a túlhabzó nacionalizmus, a honi problémákat elszigetelt nemzeti keretben látókkal, és a nemzetköziséget sok tekintetben elutasító gondolkodókkal szemben, azonközben a népi írók egyes műveinek tónusában, érzelmi hangoltságában fedeztem fel azt, amit az urbánus szerzők műveiben sokszor hiányoltam: valami racionalitáson túli intimitást, közösségi élményt, tradicionális értékek megőrzésének törekvését.

Zsigeri vonzalmam és szociális igazságérzetem mellett megérintett a népi írók műveiben az értelmiségi felelősségtudata közösségével szemben, melyből kiszakadt, ám amelyhez szíve visszahúzza, s ami akkoriban, a nyolcvanas években valóságosabbnak, igazabbnak tűnt, mint a pártállam puffogtatta hazug lózungok. Megérintett továbbá, hogy nem csupán fontos, ám absztrakt eszméket és értékrendeket, hanem valódibbnak, kézzelfoghatóbbnak vélt emberi közösséget érzékeltem a népi írók gondolatai mögött. Olyan emberi közösséget, melyben hiányt szenvedtem.

Emlékezetem szerint akkortájt kezdtem olvasni második világháborús amerikai szerzőket (Norman Mailer-t, Joseph Heller-t), mellettük vészkorszak-témájú memoárok és regények sorát (Ember Mária, Bárdos Pál), jiddis írók: I. B. Singer, Sólem Aléchem könyveit, egy-egy akkoriban is kézbe vehető izraeli, lengyel, illetve litván zsidó írót, majd Malamud elbeszéléseit és regényeit. Ezt követte Kardos G. György trilógiája, Mezei András, Székely Magda, Gergely Ágnes és Vihar Béla versei, majd a Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában című kötet, melyet a nyolcvanas évek közepén, három héttel jogi kari megjelenése után betiltottak. A Spiró György Jönnek című verse kapcsán 1987-ben kirobbant, az Írószövetséget is felbolygató vita, s a Kritika folyóirat jegyzőkönyve az Írószövetség Választmányának üléséről, másrészt az immár tudatosan keresett magyar-zsidó írók műveinek sora (Vas Istvánnak a népi–urbánus vitára is reflektáló memoárja, Kertész Imre, Nádas, Kornis, Dalos, Békés Pál, majd a rendszerváltás idején megjelenő Konrád írások) segítettek eszmélésemben. Többen közülük – nyilvánosan és akkoriban legalábbis – nem reflektáltak zsidóként önmagukra, s bizonyosan nem gondolták, hogy egy zsidó fiú az ő könyveik által indul el hosszú útján önmaga felé, hogy a szervesen átadott azonosságtudat helyett így, kerülő-úton teremtsen magának hamuból, porból és modern irodalomból saját identitást.

Ez a két forrás: a népi írók falu-közösség-nép-hagyomány iránti elkötelezettsége és vonzalma, illetve a zsidó írók, köztük stetl-közösségek világát is megidéző művei, másrészt a kortárs íróké, akik a hagyomány- és identitásvesztés és keresés kapcsán nyílt vagy rejtett zsidó önreflexiókkal is éltek könyveikben, gyújtott számomra némi fényt, hogy a homályból kifelé tapogatózzam. A zsidó életélményre reflektáló prózák és versek után esszékre, zsidó társadalomtörténeti tanulmányokra, köztük vallásos és cionista teoretikusok munkáira kaptam rá (a Javne könyvek antikvár darabjai közül Achad Haam és Joszef Klausner köteteire, másrészt Kardos László: Héber költők antológiájára emlékszem), s az asszimilációval, valamint a vészkorszak lélektani hatásaival foglalkozó írásokra, amelyek megvilágították mindazt, amiről az íróknál, költőknél olvastam, és azt is, amiről nem olvashattam sok szerzőnél, hiába kerestem.

A két élmény: a népi írók műveinek hangulata és a zsidó tapasztalatra bármilyen értelemben reflektáló irodalom bennem összekapcsolódott, s evidenciaként éltem meg a zsidó népiség (tapintatosabban: működő etnokulturális hagyomány) lehetséges voltát, melyet későbbi olvasmányaim csak megerősítettek. A nép, a nemzet és kultúrája felmorzsolódásától való félelem egyaránt jellemezte a népi írókat és a vallásos zsidó, illetve cionista teoretikusokat. Érzékeltem szellemi rokonságukat, és nem zavart, hogy párhuzamokat véltem felfedezni.

Hozzá kell tennem azt is, hogy például Németh László akkoriban olvasott, helyenként zsidóellenes futamokkal tarkított esszéje, a Kisebbségben sem háborított fel különösen, mert nem a több mint félévszázaddal későbbi, vészkorszak utáni morális konzekvenciákat kértem rajta számon. Az írás a magyar és a zsidó társadalomtörténet eltérő közép-európai sajátosságaival és a zsidó mint olyan, félelemmel teli magyar percepciójának sajátosságaival szembesített. Ugyanakkor persze hiányoltam a vészkorszak utáni számvetést a népi írók részéről, és szomorúan figyeltem a rendszerváltás tájékán, hogy a harmincas évek törésvonala újjáéled, és népiek, valamint urbánusok hasonló reakciókat adnak egymásra, mint annakidején.

A másiktól való, hasonló félelmet érzékeltem sokszor „urbánus” szerzők részéről is – s ezt a szinte szimmetrikus félelmet, gyanakvást és elutasítást gyakorta tapasztalom ma is, a kettészakadt szellemi életben. Tudatában vagyok a magyar népi gondolkodás idegenkedésének a „zsidó modernizációtól”, és érzékeltem a népiek és urbánusok társadalmi törekvéseivel kapcsolatos tragikus értékkonfliktusokat, s e kettős hagyományból kiépülő politikai orientációkat és érdekszövetségeket – melyeket a rendszerváltás körül feléledő antiszemitizmus, majd az 1994-es koalíció megerősítettek, és azóta is melegen tartanak. Ám mert talán nem ápoltam hamis illúziókat az asszimilációval kapcsolatban, bennem a zsidó népiség gondolata a másik népisége egyidejű megbecsülésével sosem került szembe. Többé-kevésbé össze tudom egyeztetni partikuláris és individuális/univerzális értékrendekből vett kötődéseimet is.

Egyetlen példát hadd említsek: sosem éreztem ellentmondásnak zsidóként a határon túli magyarokkal érzett szolidaritást, a kulturális autonómiájuk iránti törekvést és a liberális értékek tiszteletét. Éppen a magam zsidósága által váltam érzékenyebbé mások kisebbségi élményeire, éppen e kultúra féltő szeretete tesz nyitottá mások hasonló érzéseire. Abbéli hitem sem vesztettem el, hogy a megkésett társadalomfejlődés és az aufklérista sürgetésre adott dacreakció miatt kissé ma még inkább zárkózottnak tűnő magyar, illetve más közép-kelet-európai nemzettudatok modernizálódni fognak és nyitottabbá válnak a zsidóság irányában, habár sokszor elkeserít, ha belegondolok az érzelmileg kettészakadt ország két felének egymás iránti empátiahiányára, melynek magától értetődő része a történelmi traumákkal kapcsolatos együttérzés korlátozottsága is.

Egy holland antológiába válogatott írásom, és a kötethez készülő előszava kapcsán a fordítónő óvatosan megkérdezte, hogy zavarna-e, ha az egyes szerzőkhöz irodalmi példákat, előképeket keresve, az én esetemben Pap Károlyt hozná szóba. Nem kellett hosszasan magyaráznia, miért rá gondolt. Részemről a megtiszteltetés, feleltem neki.

Pap a népi–urbánus vitában, noha sokan a népiek közé sorolták, azt hiszem, inkább a senkiföldjén állt. Zsidó sebek és bűnök című esszéjében, kritikusai szerint ugyan nem tudta világosan artikulálni álláspontját zsidóságról és népiségről, de gondolkodásának iránya érzékelhető. Komlós Aladár és Tábor Béla esszéit is akadnak, akik értik, illetve érzik, mire gondolnak a magyar-zsidó szellemtörténet nagyjai, és akadnak, akik más-más okokból talán, de elhárítják a zsidó népi léttel, illetve szellemi közösséggel kapcsolatos megfontolásaikat, társadalomkritikai észrevételeiket, melyek azonban őket is kiemelik koruk szekértáboraiból.

Bizonyára jelen soraimnak is lesznek empatikus olvasói, értői vagy érzői, és természetesen lehetnek félreértői is, akik hagyományos kategóriáikban nem tudják elhelyezni e gondolatmenetet – miközben éppen arról szól ez az írás, hogy nem kell feltétlenül ide vagy oda tartozni, választani „népi” és „urbánus” világnézetek között.

Lehetséges, hogy ezek felett az élesen antitetikus kategóriák s a társadalmi problémák fölött járt el az idő, melyek körül a polarizáció kialakult. Modernizációs vita pólusaként már nem igazán érvényesek, kulturális tradícióként még hatnak. Mert ami megmaradt: a modern világban hagyományait vesztve helyét kereső ember.

A nagy francia forradalom után pontosan két évszázaddal összedőlt kommunista diktatúrák nyomán következő harmadik világkorszakban (partikuláris és univerzális eszmék után), zsidók és nem-zsidók annak felismerése előtt állunk – különösen itt, Közép-Európában –, hogy a közösségi gondolkodás és a tradíciótisztelet, másrészt az individuum szabadsága és a modernizáció bár örökös konfliktusban állnak, de kizárólagos társadalmi értéktételezésük naivitás.

Téved, aki vagy-vagy viszonyban képzeli el ezeket; aki társadalomszervező elvként képes csak az egyiket, vagy csak a másikat elgondolni. Ami magyarországi viszonyaink között azt is jelenti, hogy talán a népi és az urbánus kifejezéseket is ideje volna kivonnunk aktuális szókészletünkből, és nyugodtan átadhatjuk őket az irodalomtörténetnek. Nem szólva arról, hogy a kortárs irodalomban aligha van más, érvényes perspektíva, mint a törékeny individuumé.

Kiszabott életidőnk örök paradoxonok között telik: felnőtt emberként, felnőtt társadalmakként, sőt a nyugati világ időszámításának harmadik évezredében, mondhatjuk, felnőtt civilizációként be kellene végre lássuk: bármit beszéljenek is politikusaink a parlamenti patkók jobb és baloldalán, s a mögöttük itt is, ott is felsorakozó tollforgatók, az igazság nem a vagy-vagy-okban, hanem az is-is-ekben rejlik. „Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kisérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!” – jut eszembe ezen a ponton valamiért József Attila Ars Poeticá-ja. Lám, itt is egy összeegyeztetendő kettősség.