Az egyik szemem sír… és a másik is….

Az első a meghatottságtól és az örömtől. Gilad Salitot, több mint 5 évi fogság után végre hazaengedték. Egész Izrael együtt örült neki. Mindenki a tévé képernyőjére tapadva figyelte, amint hosszú idő után végre megpillanthatja Giladot, Egyiptom felől közeledve, amint Izrael földjére lép. 

 

És a harmadik is sírna, ha lenne. Csak mind a három másért sír.

Figyeltük, amint szalutál és kezet fog Benjamin Netanjahuval, a katonai vezetőséggel, és megölelik őt. Amint először telefonon beszél az édesanyjával. Amint belép az otthonába, Micpé Hilában.

Kisvári Kinga

Több ezer ember vonult a jisuvba, ahol lakik, zászlókkal, tánccal, énekkel köszöntötték.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezen a történelmi napon Izraelben lehettem, méghozzá egy nagyon különleges csoporttal: holokauszt túlélők és fiatalok közös útján. A nap nagyrészét Cfáton töltöttük, az Izraelben élő magyarok találkozóján, ahol díszvendégekként fogadták a csoportot. Különböző neves emberek beszédeit hallgathattuk a találkozó tiszteletére. Felemelő élmény volt, hogy mindenki a következőkkel kezdte a beszédét, s a közönség tapssal fogadta: nagy öröm ez mindannyiunk számára, hogy Gilad Salit végre hazatérhetett.  Egyvalaki volt, aki egy tovább folytatta ezt a gondolatmenetet: de sajnos nagy árat kellett fizetni mindezért.

És ez az, amiért a másik szemem sír. A szomorúságtól és a részvéttől. 1027 palesztin foglyot engedett szabadon Izrael Gilad Salitért. A foglyok között sok – akár többszörösen is – életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt terrorista is van. Olyanok, akik közreműködésével, vezetésével sok izraeli állampolgár vált merényletek áldozatává. És az áldozatok családjának, a szülőknek, feleségeknek, férjeknek, testvéreknek és gyerekeknek most át kell élniük, hogy szeretteik gyilkosait szabadon engedik. Náluk még kevésbé egyértelmű, hogy melyik szemük miért is sír. Nagyon nehéz a fájdalom könnyein keresztül meglátni a Salit család örömkönnyeit. Nem is várhatjuk el tőlük. Ebben a helyzetben nincs jó megoldás, vagy legalábbis nagyon nehéz megtalálni. Mert az sem lehet, hogy otthagyjuk Giladot a fogságban. Hiszen minden egyes ember számít. De az sem lehet, hogy elítélt terroristákat szabadon engedünk, hisz ők az állampolgárok biztonságát veszélyeztetik.

Gilad Shalit, Ehud Barak, Benjamin Netanyahu és Shalit édesapja, Noam

 

Elmondom azt is, hogy a harmadik szemem miért sír. A haragtól. Mert mégis hogy lehet, hogy elítélt terroristákat kell szabadon engedni, akármilyen egyezmény keretében? Hogy lehet az, hogy az ENSZ, amely mindig minden ellen fölemeli a szavát, most nem emeli föl a szavát? Hogy lehet, hogy az Amerikai Egyesült Államok, ami olyan elkötelezetten harcol a terrorizmus ellen, most nem tesz semmit? Hogy lehet azt megengedni, hogy egyetlen emberért 1027 embert kérjenek? Netán az egyik ember élete többet érne, mint a másiké? Akkor ezzel a hallgatással most tulajdonképpen kinek az oldalán állnak? Persze, tudom. Nem az emberi életek értékéről van itt szó, hanem egyszerűen politikáról. Egyszerűen? Nem, elég bonyolultan.

A történet nem fekete-fehér. Nincsenek egyértelmű jók és rosszak. Nincsenek egyértelmű helyes döntések.

Egy dolog viszont egyértelmű. Gilad Salit hazaérkezett. A kedd estét már családjával töltötte, az otthonában. Nem lesz neki egyszerű. A hirtelen rászakadt szabadság eleinte még nehéz lesz neki. Reméljük, hogy sebei – a fizikaiak és lelkiek is – mihamarabb begyógyulnak.

Reméljük, hogy a Földnek ezen az oly kicsiny, de oly forrongó pontján most már tényleg minél hamarabb béke lesz.