Az egyik szemem sír… és a másik is….

Írta: Kisvári Kinga (Tel Aviv) - Rovat: Politika

Az első a meghatottságtól és az örömtől. Gilad Salitot, több mint 5 évi fogság után végre hazaengedték. Egész Izrael együtt örült neki. Mindenki a tévé képernyőjére tapadva figyelte, amint hosszú idő után végre megpillanthatja Giladot, Egyiptom felől közeledve, amint Izrael földjére lép. 

 

És a harmadik is sírna, ha lenne. Csak mind a három másért sír.

Figyeltük, amint szalutál és kezet fog Benjamin Netanjahuval, a katonai vezetőséggel, és megölelik őt. Amint először telefonon beszél az édesanyjával. Amint belép az otthonába, Micpé Hilában.

kisvárikinga_1.jpg
Kisvári Kinga

Több ezer ember vonult a jisuvba, ahol lakik, zászlókkal, tánccal, énekkel köszöntötték.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezen a történelmi napon Izraelben lehettem, méghozzá egy nagyon különleges csoporttal: holokauszt túlélők és fiatalok közös útján. A nap nagyrészét Cfáton töltöttük, az Izraelben élő magyarok találkozóján, ahol díszvendégekként fogadták a csoportot. Különböző neves emberek beszédeit hallgathattuk a találkozó tiszteletére. Felemelő élmény volt, hogy mindenki a következőkkel kezdte a beszédét, s a közönség tapssal fogadta: nagy öröm ez mindannyiunk számára, hogy Gilad Salit végre hazatérhetett.  Egyvalaki volt, aki egy tovább folytatta ezt a gondolatmenetet: de sajnos nagy árat kellett fizetni mindezért.

És ez az, amiért a másik szemem sír. A szomorúságtól és a részvéttől. 1027 palesztin foglyot engedett szabadon Izrael Gilad Salitért. A foglyok között sok – akár többszörösen is – életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt terrorista is van. Olyanok, akik közreműködésével, vezetésével sok izraeli állampolgár vált merényletek áldozatává. És az áldozatok családjának, a szülőknek, feleségeknek, férjeknek, testvéreknek és gyerekeknek most át kell élniük, hogy szeretteik gyilkosait szabadon engedik. Náluk még kevésbé egyértelmű, hogy melyik szemük miért is sír. Nagyon nehéz a fájdalom könnyein keresztül meglátni a Salit család örömkönnyeit. Nem is várhatjuk el tőlük. Ebben a helyzetben nincs jó megoldás, vagy legalábbis nagyon nehéz megtalálni. Mert az sem lehet, hogy otthagyjuk Giladot a fogságban. Hiszen minden egyes ember számít. De az sem lehet, hogy elítélt terroristákat szabadon engedünk, hisz ők az állampolgárok biztonságát veszélyeztetik.

Gilad Shalit_Ehud Barak_Benjamin Netanyahu_és_édesapja_Noam.jpg
Gilad Shalit, Ehud Barak, Benjamin Netanyahu és Shalit édesapja, Noam

 

Elmondom azt is, hogy a harmadik szemem miért sír. A haragtól. Mert mégis hogy lehet, hogy elítélt terroristákat kell szabadon engedni, akármilyen egyezmény keretében? Hogy lehet az, hogy az ENSZ, amely mindig minden ellen fölemeli a szavát, most nem emeli föl a szavát? Hogy lehet, hogy az Amerikai Egyesült Államok, ami olyan elkötelezetten harcol a terrorizmus ellen, most nem tesz semmit? Hogy lehet azt megengedni, hogy egyetlen emberért 1027 embert kérjenek? Netán az egyik ember élete többet érne, mint a másiké? Akkor ezzel a hallgatással most tulajdonképpen kinek az oldalán állnak? Persze, tudom. Nem az emberi életek értékéről van itt szó, hanem egyszerűen politikáról. Egyszerűen? Nem, elég bonyolultan.

A történet nem fekete-fehér. Nincsenek egyértelmű jók és rosszak. Nincsenek egyértelmű helyes döntések.

Egy dolog viszont egyértelmű. Gilad Salit hazaérkezett. A kedd estét már családjával töltötte, az otthonában. Nem lesz neki egyszerű. A hirtelen rászakadt szabadság eleinte még nehéz lesz neki. Reméljük, hogy sebei – a fizikaiak és lelkiek is – mihamarabb begyógyulnak.

Reméljük, hogy a Földnek ezen az oly kicsiny, de oly forrongó pontján most már tényleg minél hamarabb béke lesz.

 

[popup][/popup]