A sötétség birodalmában / Giorgio Pressburger

A Pressburger fivérek kalandos életéről, a pesti nyolcadik kerülethez fűződő kapcsolatáról, valamint nemzetközi színházi karrierjéről is mesélt nemrég Giorgio Pressburger a Szombatnak. Most új regényéből közlünk részletet.

 

Az alábbiakban részletet közlünk a szerző Nel regno oscuro (Bompiani, 2008) című könyvéből. A könyv egy férfi történetét meséli el, aki, miután egy szál magára a maradt a világon, tenyérjóshoz fordul, hogy kapcsolatba léphessen halott apjával és fivérével. Ám a csaló jósnő megfosztja minden vagyonától. Öt évébe kerül, hogy ismét felépítse régi, tisztességes életét, ám 1999. augusztus 11-én ismét elhagyatva és magányosan éri az évezred utolsó napfogyatkozása. A főszereplő ekkor a pszichoanalízisben keres segítséget, hogy ismét végigélhesse mindazt, ami a gyötrelmeihez vezetett. Tudatában a 20. század afféle dantei pokol képét ölti, melyet bebörtönzött, meggyilkolt, megkínzott, öngyilkosságra kényszerített személyek népesítenek be, a század jelentősebb vagy kisebb alakjai, akik felfedik előtte szenvedésük és haláluk titkát. Ám a fájdalmukkal együtt szenvedélyeiket, eszméiket és szerelmeiket is megismeri a főhős. Így indul el végre a gyógyulás útján. Az utolsó analitikus kezelésen viszontlátja szeretteit: apját, fivérét és nagyapját: mindannyian megjelennek a felkelő nap fényében.

„Mesélje el, hogyan találkozott a jósnővel.”

Aznap este elébe mentem annak, mit tartogat a sorsunk.
Beléptünk a kapun. Keskeny, sötét lépcső vezetett felfelé. Gyors léptekkel vágtam neki, kettesével szedve a fokokat, könnyű lélekkel, szinte gondtalanul. A negyedik emeleten fülsiketítő zajra torpantam meg. Éles, hosszú fütty volt, melyet zörejek és kivehetetlen szavakat kiáltozó artikulálatlan hangok követtek. Még most is félek, ha rá gondolok.
„Ne törődjön vele. Ez az öregasszony eszköztára. Ügyes hangtechnikusokkal készítette el az effekteket”, mondta a vezetőm.
Szörnyű robajt hallottam a fejem fölött. Védekezésül a befogtam a fülem. Zakatolt a szívem.
„Menjen”, mondta a barátom.
Mentem tovább felfelé. Remegett a térdem. Majd olyan rettenetes üvöltést hallottam, hogy reszkettem bele. Így. (A páciens körülbelül egy percig utánozza az üvöltést.)
„Menjen tovább, ne hagyja magát megfélemlíteni” – mormogta kedves kísérőm, és elébem vágott a felfelé menő hosszú úton.
Ekkor hisztériás nők kórusa harsant fel a lépcsőházban úgy, hogy beleremegtek a lépcsőfokok és rezgett a vaskorlát.
„Tovább!”, kiáltott rám a társam. Az ő kiáltása is annyira eltorzult, hogy azt éreztem, menten elájulok. Közben felértünk az ötödik emeletre.
„Nyomja meg a csengőt!”, parancsolt rám a vezetőm. Így tettem. A csengőszó lassan halt el. Hirtelen hatalmas csend állt be, és lassan kinyílt az ajtó.
„Jöjjön be!”, szólalt meg egy reszketeg öregasszonyhang. Hallatszott, hogy a műfogsora miatt kásásan ejti a hangokat. Sötét volt az ajtónyílásban, nem láttam, ki beszél.
Átléptem a küszöböt.

„Viszont akarod látni az apádat és a fivéredet?”
„Igen”, feleltem elszántan. A szoba sötét és vöröses volt. Égett szantál szúrós illata szédített meg: a mai varázslatok szokásos, szaglásra ható hókuszpókusza.
„Azt hiszed, élőként elérheted a holtakat?”
„Hiszem vagy sem… Az idő fala… az idő iránya…”
„Beszélni akarsz a halottakkal. Ezért vagy itt, nem?”
„Tudom, hogy babona. Gyerekes babona. De nagyon el vagyok keseredve.”
„Azt mondod, babona?”, suttogta az öregasszony. Majd mozdulatlan várt.
„Hirtelen felindulás. Őrültség. Tudom.”
„Most már bízza a nőre a dolgot”, mormolta a barátom, és kiment a szobából.”
„Tedd az asztalra a kezed”, súgta nyugodtan az öregasszony.
Ütődött mosollyal kitettem a kezem. Úgy éreztem, mintha egy nevetséges szerepet alakítanék. De akkor már eldöntöttem, hogy folytatom.
„Miért vagy elkeseredve? Mondd, miért?”
„Mert úgy érzem, kettévágtak. Az ikertestvérem volt az egyetlen, akivel a legteljesebb mértékig, mindhalálig őszinte lehettem.”
„Mindhalálig?”
„Igen. Mindenben és minden tekintetben. A halál elszakította tőlem. Tüdőrák.
És a halál elszakította tőlem az apámat is. Aki szintén biztos támaszom volt ebben a világban való rettenetes bolyongásban. Azért jöttem, hogy segítséget kérjek.”
„Hagyd ott a kezed. És koncentrálj. Gondolj a fivéredre és az apádra. Gondolj rájuk erősen. Ne magadra. Rájuk gondolj, az ő életükre. Koncentrálj, és ne beszélj. Pszt.”
Először apámra próbáltam gondolni. Megpróbáltam felidézni az életét. Minden lepergett a szemem előtt. A kínjai, a szenvedései. A munkaszolgálat, az ütlegelések, a kínzások. A megaláztatás, az éhség, az erőltetett menet. De amikor a halálára gondoltam, csak űrt találtam. Vajon hogyan halt meg? Hogyan sikerült egyenesen ülve maradnia a széken? Mi történt azon a jeges január harmadikán, amíg én egy távoli kontinensen voltam? Megtorpantam. Nem léptem be a lelkem mélyébe. Úgy éreztem, mintha fal lenne közte és köztem. Hegylánc, leküzdhetetlen hegylánc. Elmondtam mindezt az öregasszonynak, mire ő így szólt:
„Most próbálj a fivéredre gondolni.”
„Az ikertestvérem én voltam. Egy részem, a jobbik részem.
Hosszú betegség után halt meg. Nem volt bátorságom ahhoz, hogy beszélgessek vele a halálról, a rettegésről; a semmiről. Most szeretném, ha tudnék beszélni róla, ha meg tudnám érteni a halál (a sorsunk) titkát. Nem tölt el örömmel a létezésem, nem… Nem látom semmi célját annak, hogy a világon vagyok. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy a kardom villogtatom a templomban az oltár fölött, hogy én leszek az új Dávid király. Most pedig tovább kell bolyonganom az ígéret földjét keresve, melyet sehol sem találom meg ezen a földön. Vagyok, de miért, miért kell léteznem, miért kell szenvednem, örülnöm egy kicsit, aztán ismét szenvednem? Mi vár rám ezen kívül? Milyen életem lehet még? Beszélni akarok a fivéremmel és az apámmal. Beszélni akarok velük, mert amíg éltek, ők sem beszéltek nekem olyan dolgokról, amelyekről beszélnünk kellett volna. Akkor most beszéljünk. Itt és most.”

„Nem lehet. Soha senki nem tehette meg.”
„De ez nem azt jelenti, hogy soha, soha senkinek nem sikerülhet”, közöltem szinte kiabálva a régi, ócska üvegektől csilingelő szobában.

„Mondd csak, mennyi pénzt áldoznál az ügyre?”
„Miért? Micsoda kérdés ez? Az én kívánságom nem mérhető pénzben. Egyáltalán nem.”
„Rendben. Ha nem, akkor fejezzük itt be.”
Hallgattam. Nem tudtam, mitévő legyek.
„Gondolkodjon rajta egy kicsit. Én megvárom odakint”, mondta a barátom, majd halkan becsukva a sötét virágos damasztselyemmel kárpitozott ajtót, ismét eltűnt a szemem elől. Az ajtó mögül hallgatózott.
„Be akar csapni ez a vén megéra, ez a boszorkány. Ez egyértelmű. Mit tegyek? Mit kell tennem?”, morfondíroztam viszonylag higgadtan.
„Magadban akarod tartani az elkeseredettséged? A fájdalmat, hogy nemcsak az apáddal nem volt merszed beszélni félelemről, fájdalomról, hanem a „jobbik részeddel” sem? Fortyogni akarsz a saját bizonytalanságodban? Főni a szomorúságodban? Felelj.”
Dermedten álltam ott, saját kételyem foglyaként.
„Azt tanácsolom, mondj le róla. Úgysem sikerül megtenned, amit szeretnél: átlépni, áttörni a lét, az idő és a halál falát.”
Pénzt húztam elő a zsebemből.
„Félévnyi élet. Ez az összeg félévnyi életet, félévnyi megélhetést jelent számomra”, suttogtam az alacsony, sötét fából készült szék mélyéből.
„Hát ennyit ér a kívánságod? Ennyit tennél kockára érte?”
Elszégyelltem magam. Azt mondtam, nincs több pénzem. Ekkor felköhögött, majd köpködések közepette azt vartyogta, hogy akkor menjek csak haza.
„Én egy ilyen titokért mindent feltennék. Az életemet. Mindenem, amim csak van”, suttogta az öregasszony.
„És maga milyen biztosítékot ad nekem a pénzemért cserébe?”
„Semmilyet. Nem garantálok semmit.”
„És adjam oda mindenem, mindenem, amim csak van, ezért a semmiért?”
„Ha nem akarja, akkor ne, ennyi. De akkor ne játssza itt nekem a kétségbeesettet, akinek már nincs kiút.”
„Hadd gondolkozzam öt percig.”
„Csak tessék.”
Talán ha húsz másodpercig gondolkodtam. Véget nem érő másodperceknek tűntek. Aztán így szóltam: „A dupláját adom a pénznek, ami nálam van. A többit még ma este elhozom.”
„Nem. Csupán egy évnyi megélhetést nem ér meg kockáztatni. Az ablakon dobnád ki a pénzt? Vagy minden, vagy semmi, ez számodra a tét.”
Rövid tépelődés után a kezdőösszeg öt-hatszorosát ajánlottam fel. Közben magamra gondoltam, az állapotomra, mindarra az ocsmányságra, ami a világon történik, a féktelen visszaélésekre, a hazugságokra, a gyalázatos szent háborúkra, arra, hogy az emberi szellem megsemmisül, mert minden szörnyű módón az eladhatóságra, a pénzre, a méregre, az erősebb törvényére silányul.
„Menjen haza. Maga nem akar tudni semmit, valójában ugyanaz akar maradni, aminek most látom: egy rongydarabnak.”
Talpra ugrottam, ordítani szerettem volna, de aztán visszaültem: tényleg az voltam, aminek mondott. Rongy. Hallgattam.
„Nos? Mit akar tenni? Döntenie kell.”
Megalázott, dermedt és tehetetlen voltam. Ahogy az öregasszony mondta.
Híján az akaratnak és az önbecsülésnek, csömörrel eltelve.
Gyilkos csend következett, majd így szóltam: „Renden. Jó. Rendben. Magára íratom az összes vagyonomat.” Végül is jobb örökre tönkremenni, mint kínlódások közepette élni.
Tollat, papírt adott, majd elejétől végig lediktálta az ajándékozási szerződést.
Mindent belevett: a lakást, a bankszámlákat, a földterületeket, a kötvényeket és a kincstárjegyeket.
„Most pedig eljuttatom ezt a szerződést a jegyzőmnek. Itt írja alá. Mire itt végzünk, már minden be lesz jegyezve, el lesz intézve. Írja alá. Mire vár… ”
„Adja ide. Össze akarom tépni. Nem szép, hogy kihasználja mások gyengeségét. Mások sötét kétségbeesését.”
„Maga csinál mindent. Én nem használok ki senkit. Senkit a világon. Maga akart idejönni. Maga követelte a segítségemet. És magán múlik, hogy sikerrel vagy kudarccal végződik-e a kísérlet. Most már döntsön, kérem.”

Ekkor így szóltam: „Rendben. Folytassa csak.”
Amikor egy óra múlva kiléptem az odúból, már nem volt semmim, csak a bizonyosság, hogy sikerülni fog, ami eddig nem. A tudomány állása szerint volt még valami távoli lehetőség
Megküzdöttem azért, hogy új életet építsek ki magamnak. Napról napra araszoltam felfelé a nyomorúságból, a koldus szegénységből.  Sikerült felkapaszkodnom abban durva, könyörtelen kompániában, melyet világszerte „társadalomnak” neveznek.
És akkor egy nap, öt év várakozás, éhezés és megaláztatás után, eljött a pillanat.