A Nagyfuvaros utca korszakai

A Nagyfuvaros utcai zsinagóga az egyik legrégibb a negyedben, s ma is
mindennap többször összegyűlnek imádkozni a hívek. A közösség szilárdan
áll az időben, bár az utánpótlás gondjai jelen vannak.

 

 

 

Kopott házak, lerobbant autók, lődörgő utcagyerekek, ácsorgó utcalányok, alacsonyra pozícionált ingatlanok: nagyjából ezek a – nem túl kreatív – közhelyek jutnak az ember eszébe akkor, amikor a Józsefvárosról esik szó. A tárgyi és az (egyéb) humán környezet sok szempontból tényleg megfelel ezeknek a sztereotípiáknak, bár a körút másik oldalán elhelyezkedő Palotanegyed kifejezetten elegáns környéknek számított valamikor, s most kezdi visszanyerni régi pompáját. Még a „régi” (vagy „Külső”-) Józsefvárosban is megmozdult valami, nagyszabású ingatlanfejlesztési beruházás vette kezdetét (Corvin-Szigony projekt), mely az Üllői út másik oldalán lévő sikeres kilencedik kerületi rehabilitáció nyomdokain akar értékesebb ingatlanokat építeni. Az építkezések szociális kihatásai még nem ismertek, különösen az, mi lesz a környéken lakó, nagyrészt alacsony státuszú cigánycsaládok sorsa, s milyen társadalmi interakcióban fognak együtt élni a régi és az új lakók. A betelepüléseknek azonban külön, lokális történetük van. (Fotó: Mayer András)

A múlt – történelemkönyvek lapjairól

A Józsefváros sohasem számított gazdag vidéknek, ugyanakkor a szegénység méltósága azért megfigyelhető volt. Az egykor jobb sorsot látott épületek olykor óriási, elegáns lakásokat rejtenek. A terület egykoron komoly zsidó lakossággal is rendelkezett, a szegényebbek a Józsefvárosi pályaudvar és a Teleki téri piac környékén éltek, ez a zsidóság orosz, lengyel és haszid örökséget is hordozott. Egyik fő imahelyüknek a Nagyfuvaros utca 4 alatti zsinagóga számított. Kezdetben nem is zsinagóga volt itt, hanem a Józsefvárosi Kaszinó épülete, melyet Freund Dezső tervei alapján kétszintes zsinagógává alakították át. A zsidó lakosság nagy arányát jelzi, hogy még az utcában is komoly „zsinagóga-verseny” volt, hiszen a szemben lévő 3/b ház első emeletén is működött egy zsidó templom, igaz, ortodox, itt két lakást nyitottak egybe.

A környék egyébként is bővelkedett zsidó helyekben, többek között mészárszék működött a közeli Magdolna-utcában, s voltak a halachikus elveknek ugyan nem megfelelő, de zsidó vevőkörrel rendelkező egyéb boltok is. A neves Engländer-pékség a Teleki és a Karpfenstein (ma Karácsony Sándor utca) sarkán kezdett el működni. A Nagyfuvaros utca 26. szám alatt fungált a híres Czóbel-nyomda, mely – mivel héber betűkészlettel is rendelkezett – héber könyveket és kisebb, ún. aprónyomtatványokat is megjelentetett. Egyes meg nem erősített források szerint itt adták ki (illegálisan) 1944 nyarán a belzi rabbi, Aharon Rokéah (1880-1957) búcsúbeszédét, ami nem véletlen, hiszen a közeli Tisza Kálmán (ma Köztársaság) tér 12. alatti haszid imahelyen hangzott el a híres szónoklat.

A Nagyfuvaros utcai közösség korábban a Szilágyi utcában volt, ez volt a kerület legnagyobb zsidó imaháza. A közösség neve az Emberbarát Egylet volt, s a zsinagógaépítés közvetlen és egyetlen oka, hogy a létszám nagyobb templomot igényelt. Gyűjtés útján vásárolták meg a Grosz Zsigmond és Neuvelt Róza tulajdonában lévő házat, s ennek udvari részében építették fel a templomot, ahol egyesületi terem, konyha és más helyiségek is vannak. A félemeleten lévő női karzatra egykor a Nagyfuvaros utcából külön lehetett feljutni, ez a szeparáció azonban a háború után megszűnt, bár a nők ma az imaterem mögötti helyiségben imádkoznak. Híres rabbijai voltak a templomnak: így itt szolgált egy időben Scheiber Lajos (1867-1944), Scheiber Sándor édesapja, aki a Vészkorszak áldozata lett. Scheiber professzor élete végéig a kerület lakója maradt, a Kun utca 12. szám ház egyik lakásában lakott, innen ugyanis a Rabbiképző Intézet és temploma gyalog is elérhető volt.

Scheiber Lajost követte Salgó László főrabbi (1910-1985), aki korábban Scheibernél volt segédrabbi. Ő innen ment tovább 1972-ben, a Dohány utcai zsinagógába. Őt Singer Ödön (1916-2002) követte rabbiként, akit – amikor Óbudára távozott 1985-ben – a nemrég, 2010-ben elhunyt Raj Tamás váltott. Raj idején a körzet nagy fejlődésnek indult, a Talmud Tóra gyarapodása mellett érdekes intellektuális közeget is próbált teremteni. Híres beszélgetős sorozatában különféle, egymástól gyökeresen eltérő gondolkodású előadókat hívott meg vitatkozni. Emlékezetemben világosan él Konrád György író és az izraeli zene magyar(zsidó) nagyja, André Hajdú vitája a zsidó asszimilációról, ahol az előbbi a liberális, míg az utóbbi egy rendkívül felvilágosult, de tradícionális zsidó álláspontot fogalmazott meg. Akkor még Konrád igazsága tűnt kézenfekvőnek és Hajdúé tiszteletreméltónak, de korszerűtlennek, ma a világ változása mintha Hajdú álláspontját erősítené meg.

Raj Tamás után Deutsch László, majd Radnóti Zoltán lett rabbi, akit Darvas István követett. A fiatal rabbik – egyébként meglepő – távozása után egy lubavicsi, Smulik Glitzenstein látja el a rabbinikus funkciókat.

A jelen – egy rendszertelen zsinagógalátogató szemével

 

A Nagyfuvaros utcai zsinagóga imatermében már négy óra előtt elkezdenek gyülekezni a hívek. Egy-két hagyományőrző fiatal és ráérősebb, a megszokás miatt is járó nyugdíjas (kizárólag férfiak) egyaránt összegyűlik a templom „előcsarnokának” számító kis helyiségben, hogy részt vegyenek a délutáni mincha imán, melyet – mint sok helyen a világon – itt is együtt imádkoznak az esti maarivval. Streit Sándor, aki a körzet elnöke (egyben 2000 óta a Budapesti Zsidó Hitközség, a BZSH elnöke is) lendületesen magyarázza, hogyan lehet az, hogy az imaterem mindennap megtelik hívekkel. „A város minden részéből jönnek ide zsidók” – szögezi le, megokolva azt, miért nem követi a pesti zsinagógák létszámának változása a zsidóság demográfiai változásait. „Az elköltözött zsidók visszajárnak” – szögezi le. Két fiatallal is beszélgettem, ők is megerősítik ezt az információt, egyikük (ő egyébként kántornak tanul a Rabbiképzőn) a hetedik kerületből, míg másikuk Kispestről jár ide imádkozni s el is mondja, hogy Darvas rabbi személyisége vonzotta a Józsefvárosba, s a családias-befogadó környezetnek köszönhetően megmaradt ennél a zsinagógánál.

Fotók: Mayer András

A Nagyfuvaros utca belzsidó „valláspolitikai” súlyát – a körzet vezetőjének BZSH elnöki posztja mellett – az is növeli, hogy a BZSH küldötteinek kb. egytizedét képviselik. Számos ortodox szokást követnek, ezekben világosan mások, mint a többi neológ templom. Hétköznaponként reggel hétkor, szombaton és vasárnap nyolckor kezdenek el imádkozni. Valamikor az „antivilágban” ez volt az életformája sokezer templomjáró zsidónak, az imakezdet vallásilag is előírt időpontja szigorúan illeszkedett be a dolgozó – főleg kiskereskedő/kisegziszencia – zsidók életritmusába. S persze mindenki (vagy legalább is) a többség a környéken lakott, ilyen volt az egykoron csak „hordárok zsinagógájának” nevezett hatodik kerületi, Dessewffy utcai zsinagóga is.

Kényesnek tűnő kérdést teszek fel Streit Sándornak: miért hagyták ott a közösséget Radnóti Zoltán (azóta a Károli Gáspár-téri körzet rabbija) és Darvas István (jelenleg a Dózsa György úti körzet rabbija), mire diplomatikusan azt válaszolja, hogy „úgy érezték, kinőtték ezt a helyet”. Darvas István rabbi szerint – aki kizárta a személyes konfliktust – egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos elképzelései nem voltak azonosak a körzet vezetőjével.
Az új, egyébként 30 éves és négy gyerekes lubavicsi rabbi és a neológ közösség között nemcsak azért nincsen feszültség, mert a nagyfuvarosiak közösségi életében ortodox nyomok találhatók, hanem azért sem, mert a rabbival megbeszélték, hogy a helyi hagyományokat vegye figyelembe s a lubavicsi ideológiát ne propagálja a közösségben. Glitzenstein rabbi amúgy nagyon népszerű a közösségben, minden nap mond (a szokás szerint) – a mincha és a maariv között – drósét, vasárnaponként pedig Talmud Tórát tart. Magyarul, ami nem magyar anyanyelvű számára (Glitzenstein rabbi amúgy izraeli) komoly teljesítmény. A lubavicsi rabbi – s ebben eltér a Rabbiképző által közvetített magyar zsidó homiletikai hagyománytól – közvetlenül, röviden és egyben minden retorikai eszköz és cifraság nélkül beszél s ez modernebbnek tűnik mint a magyar rabbik prédikációi. (Fotó: Mayer András)

A közösséget az is megkülönbözteti a többitől, hogy klubot tartanak fenn és politikusokat is meghívnak. Az egyenlő távolságtartás jegyében jobboldali közéleti emberek is vendégei voltak a zsinagógának, így például Tarlós István (aki akkor még nem főpolgármester, hanem a Fidesz-KDNP frakcióvezetője volt Budapesten).

Az ima végeztével lassan bandukolok a Népszínház utcán, a Blaha Lujza tér felé. Az utcakép multikulturális képet sugall, egymás mellett található meg az eredeti orosz(-mongol) ételeket kínáló kisbüfé, a kínai kisvendéglő és az arab giroszos. A környékre pedig egyébként is jellemző a roma lakosság nagy aránya, az ő jelenlétükre utal a szintén a Népszínház utcában lévő Napház cigány kulturális központ. Egyes utcákban pedig már megjelentek az újépítésű házak, melyek lakói azzal a ki nem mondott céllal költöztek be a negyedbe, hogy a polgári életmódot honosítsák meg és terjesszék el Józsefvárosban, melynek egykori kispolgári lakói közül sokan bevándorló háttérrel rendelkező zsidók voltak. Kár, hogy csak kevesen maradtak közülük otthonukban – a Józsefvárosban.

                

Források:

Zsidó Budapest. (Szerk. Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea). Városháza-MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995. 466-481.

sorrisa.freeblog.hu