Messze a Nagyerdő…

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar
életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt., mint ma az
Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-Művek
kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői és jaj annak, aki ezeket
az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még
inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére
hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani

 

Egy elfelejtett szerző elfelejtett mondatairól

 

Réz Pálnak, a szomszéd Nagyvárad szülöttének, szeretettel


Legkedvesebb, aránylag sűrűn idézett mondataim közé tartozik Kardos Pál Zsolt Bélával és Ignotus Pállal vitatkozó kis cikkének találata. Íme: “Igenis, Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt., mint ma az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-Művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői és jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.” E mondatok abból a Válaszban publikált cikkből (Kardos Pál, Zsidó válasz. In: Válasz, 1934/2.)  származnak, melyben Németh László és Illyés Gyula némely, félreértésekre, mi tagadás, okot adó irományait veszi védelmébe a szerző Hatvany Lajos, az öreg és a kis Ignotus, valamint Zsolt Béla támadásaival szemben. Kardos egyébként évtizedekig a debreceni izraelita reálgimnázium tanára volt, irodalomtörténész, Debrecen kultúrtörténetének kutatója.

ignotus2.jpg

Ignotus Pál

Pontos és megszívlelendő (persze, megszívleletlenül maradt) attitűdkritikának éreztem, mely az emancipatorikus magyar progresszió belső ellentmondását, az emancipálandóakkal szembeni végtelen fölényét mutatta be szellemesen és láttatóan, ezt a hihetetlenül káros attitűdöt, amely szükségszerűen kulminált abban a kétségbeesésben, amellyel a demokraták alkalomról alkalomra megállapíthatták, hogy a nép ásatagsága, maradisága okán méltatlannak bizonyult az ő emancipáló erőfeszítéseikre.

És ha nem mondták, hát csak szeméremből nem mondták, hogy a népet ebből kifolyólag le kell váltani. Emblematikus, mentalitástörténeti finomságok kedvelői számára kedves, egyéb tekintetben elkeserítő példa erre az SZDSZ szomorú története. E szomorú történet szemléléséhez elegendő derűt lehetett gyakran merítenem a fentebbi nagyszerű mondatból. Erről terveztem írni és most, amikor újraolvastam az írást, amelyben szerepel, és jórészt a vitát is, melybe az írás beleszólt, sokat veszítettem jókedvemből. Kardos igaz mondata ugyanis hamis mondatok között szerepel egy olyan vitában, amelynek szereplői közt nem elsősorban Zsolt és a kis Ignotus érdemelte meg a támadást. A bekezdés elején, amelyben az idézet szerepel, az áll, hogy „nem is azért támadnak (t.i. Ignotus és Zsolt – V.Gy) új népi mozgalmat, Némethet, Illyést, Választ, mintha mindezek nem volnának elég szabadelvűek, humánusak és demokratikusak. Sőt. Éppen azért fordulnak mindezek ellen, mert érzik bennük a demokráciát, az emberiességet, a szabadságot, amit ők mind a maguk privilégiumának szeretnének megtartani”.

Zsolt Béla.jpg

Zsolt Béla

Hasonlítsuk mindezt össze a Kardos által védelmezett Németh László önapológiával: „Miben voltam én antiszemita? Antiszemita voltam abban, hogy olyan szerepet töltöttem be, vagy iparkodtam betölteni, amely a Nyugat korában zsidó monopólium volt”. (Nyugat alatt itt, természetesen a folyóirat első, ’18-ig tartó korszakát kell érteni). Itt egyértelmű, hogy a szellemi (történetesen a kritikai) életben birtokolt monopólium: zsidó monopólium, a kritika zsidó hitbizomány Magyarországon, ezt féltik, akik új kritikai tehetségként ismerik fel Némethet. A zsidó kritikus pedig, másmilyen „sorsa” miatt soha nem értheti meg egészen a magyar költőt, elsősorban Adyt. Azt, hogy ez így van, „mindenki érzi, aki olvassa”. Ergo az tagja igazán a sorsközösségnek, aki „érzi”, hogy Ignotusból hiányzik – többek között – az „érzéskincs” az új magyar irodalom megértéséhez. Az érvelés körbejár, a „magyar” érzés létét épp az bizonyítja, hogy „érezzük”. Ez mutatja meg, hogy az effajta miszticizáló esszencializmus miért legyőzhetetlen, miért nem megvitatható, képviselőit miért nem lehet elvileg sem meggyőzni semmiről. Kardos esetében nem egyértelmű ugyan, hogy úgy gondolja, Ignotus és Zsolt igénybejelentése az európaiság egyedüli birtoklására zsidó igénybejelentés, a vita két szövege közti párhuzam mégis föltűnő és kellemetlen, ahogyan az a rosszindulat is, amellyel mindkét megszólaló ki nem mondott hátsó szándékot tételez fel vitapartnereiről (ez, jegyezzük meg gyorsan az „urbánus” megszólalóktól sem idegen, akik lépten-nyomon „völkisch”-nek kívánják érteni a népi mozgalmat). 

 

hatvany_lajos.jpg

Hatvany Lajos

E feszélyezettségünk csak fokozódik a cikket követő rövid utóirat olvastán: „E sorok megírása után olvastam Németh László cikkét (Egy különítményes vallomásai) a Budapesti Hírlap június 17-i számában. Nem csalódtam”. Az a cikk nem okozott csalódást, amelyikben például az az emlékezetes mondat szerepel a „Hatvany Lajosok”-ra vonatkoztatva, hogy: „Rosszul ismeri a Shylockot, aki azt hiszi, hogy őt más, mint a font hús megnyugtatja”. Az efféle mondatokat vagy a „helyére szorított” zsidó irodalom kívánatos voltáról szólókat minden további nélkül leíró Németh gyakran hivatkozik a zsidó túlérzékenységre, mely belőle antiszemitát csinál, saját állandó üldöztetésének felemlegetésében már nem ilyen szigorú: „aki pályámon végigtekint, sok egyéb jel közt megláthatja rajtam a fordított sárga foltot”. Az üldözetés azért lett osztályrészévé, mert veszélyeztette a zsidók kritikai monopóliumát. Ezzel a cikkel volt elégedett a Zsolték túlzásait különben joggal és szellemesen számon kérő Kardos, és ez is módfelett kérdésessé teszi, joggal kérte-e ki magának az öngyűlölet vádját.

németh lászló.jpg

Németh László

Nézzük, mi áll szövegében, közvetlenül kedves mondatom után: „E magatartásra néhány évvel ezelőtt még volt némi joguk, amikor a maguk pesti modorában úgyszólván egyedül álltak ki, nem annyira eszmékért, mint eszmétlenség ellen, s amikor ez a modor még hősiesség volt”. A pesti modort nagyanyám úgy mondta volna: hücpe. Hogy Ignotus Pál – és Zsolt Béla nemkülönben – egy azesz pónem. A felvilágosító, civilizátori fölényesség is efféle. A pesti modor emlegetése ugyan nem zsidózás, úgymond, de azért nem jó ezt a mondatot olvasni kedvenc idézetem után, azt értelmezve. Értem, persze, hogy Debrecen áll Pesttel szemben a szövegben, mint tősgyökeres magyar város, a kálvinizmus és az azzal összekapcsolódó függetlenségi mozgalmak szimbolikus közép és metszéspontja, az a város, amit a civilizátorok, a Németh-féle „nagy hibbantók”, ahogy a Kisebbségben lapjain írja, mucsainak, provinciális igyekeznek beállítani már Kazinczyék óta – Ignotus Pál a vitában fel is eleveníti ezt a jelentést. A Nagyerdő ezzel szemben „jelenti Csokonai, Tóth Árpád, Ady Endre emberséges magyar szellemét, jelenti a debreceni Ady-társaságot, amely a közelmúlt reménytelen éveiben nem zsidó magyarokból és magyar zsidókból állott össze a haladó, az emberies magyar irodalom és művészet tiszta kultuszára…”. Ezt a közösséget, a debreceni szellemben egyesülő zsidóság és magyarság egységét kívánják felszámolni a civilizátorok, gúnnyal szétmarni, ahogy Kardos mondja. Azt az egységet, mely megerősíttetett azzal, hogy „eljöttek a debreceni Ady-társasággal frigyre lépni Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Erdélyi József és Féja Géza”.

Ady-társaság.jpg

Debreceni Ady-Társaság kiadványa

Némely neveket olvasva az önvizsgálatra-önkritikára irányuló minden késztetésünk ellenére sem tudjuk azt mondani, hogy e „frigy” Ignotus és Zsolt pesti modora miatt bomlott volna fel fentebbi „nem zsidó magyarok” és „magyar zsidók” között. Az ő gúnyolódásuk valóban „nem volt elég erős választóvíz”: a Solymosi Eszter vére talán már inkább. Kevés szomorúbb történetű mondatot ismerek ennél: a kötés eltéphetetlenségét bizonyító, elnémító erejűnek szánt felsorolás számunkra Kardos önleírásának totális, siratnivaló működésképtelenségét beszéli el. Arra, hogy mennyire mélyen élte át ezt a közeget, újabb bizonyíték a szöveg záró passzusa, amelyben egy „új zsidó nemzedék”-ről esik szó, nyilván az övéről (34 éves a cikk írásakor, én most, amikor írását olvasom, a 33 féle közelítek), „amely magyarságát oly elidegeníthetetlen birtokának érzi (Istenem, 1934-et írunk – V.Gy), hogy immár szembe mer nézni a maga külön zsidó problémáival is, igenis keresi a keresztyén és zsidó magyarság együttélésének sorsföltette kérdésére a választ, és éppen Németh Lászlónak nyújt kezet”. Keresztyén és zsidó. Tehát a protestáns szellemnek nyújt kezet a zsidó, a debreceni szellem legigazibb örökösének – őt tisztelte Németh Lászlóban.

Kardos 1945 után összefoglalja a debreceni Ady-társaság történetét, amelyből a Némethet 1934-ben megvédő zsidó tagok 1938-ban kilépnek, mert a fajiság szelleme ekkor már túl mélyen járja át a Társaságot. A szerző magáról egyes szám harmadik személyben beszél és a fentebbi kérdésekről feltűnően szűkszavúan szól. A ’34-es vitában játszott szerepéről, a fentebb tárgyalt cikkről mindössze annyit tudunk meg, hogy: „Németh egyszerre mint fő hitlerista áll a baloldali sajtó olvasói előtt. Kardos László ekkor cikket írt a Debreczeni Független Újságban (1934. június 24. Jegyzetek a Németh-ügyhöz). Ő sem helyesli Németh László fölfogását, de tiltakozik az ellen, hogy Ignotusék ezt a kitűnő és tiszta szándékú írót szinte terrorlegénynek tűntetik fel. Kardos Pál magában a Válaszban ír hosszabb cikket az ügyről. Zsidó létére Németh László mellé áll és Hatvanyék ellen fordul. A cikk erős visszhangot kelt szinte az egész magyar sajtóban. A két Kardos ekkor még hisz abban, „hogy a népi irodalom, népi mozgalom útja a szociális, népi Magyarországhoz vezet, még ha a fajelmélet hatása itt-ott félrehajlítja is” . Arról, hogy Kardos Pál jelenleg mit gondol akkori álláspontjáról, Németh és a többiek későbbi tevékenységéről, több szó nem esik, erre csak az Ady-társaság történetének további epizódjaiból következtethetünk. Ebből úgy tűnik, hogy a „faji” kaland átmeneti eltévelyedés volt, csak, epizód, hiszen a fasizmus barbár tombolása, a háború végképp elidegenítette a szellem embereit. A fenevad legyőzése után pedig „felszabadult Magyarország”, amelynek fővárosa egy darabig ismét Debrecen (itt ül össze az Ideiglenes Nemzetgyűlés) végképp maga mögött hagyja azt, ami a Kardosokat kilépésre kényszerítette, népiség, magyarság és progresszió újra megfogják egymás kezét és már sohasem engedik el. A múlt végleg a történészek terepévé válik és csak az a kérdés marad eleven, megtalálja-e nevéhez és hagyományaihoz méltó szerepét az éledező Ady Endre társaság a boldog jövő építésében.

Kár volt Kardos Pált lényegében elfeledni. Érdemes volna foglalkozni a magyar zsidó szellemtörténet e „debreceni” leágazásával. Tulajdonképpen ez volt a legfontosabb, amit el akartam érni ezzel a szöveggel: emlékezni Kardos Pálra és elsüllyedt tradíciójára.

 

támogatás