A léttörténet se nem vidéki, se nem fővárosi

Háy János író már elöljáróban leszögezte, hogy a
népi irodalommal szellemében sem, poétikájában pedig végképp nem érez
semmiféle közösséget, költészete számára nem mondjuk Nagy László, hanem
az avantgárd és a huszadik századi angol-amerikai líra jelentett
folytatható tradíciót. 

 

Egyáltalán: úgy látja, hogy a népi irodalmi hagyomány nem rendelkezik katalizáló erejű poétikai érdekességekkel, elevenséggel, és évtizedek óta nem is irányadó már a magyar irodalomban. Azt, hogy elveik ma is sokakra hatnak, éppenséggel nem művészeti kérdésnek tartja: „A művészet számára az ideologikum maga a pusztulás.” Ezért is nem tekinti például Móricz Zsigmondot, ha tematikusan oda is kapcsolható, a népi író kategóriájára redukálhatónak, hiszen sokkal fontosabb, hogy a huszadik századi magyar irodalom legegyenletesebben teljesítő és talán legnagyobb prózaírójáról van szó. A népi hagyománytól azonban feltétlenül megkülönböztetendőnek gondolja a néphagyományt magát: a népköltészet vagy a népmesék máig kincseket rejtenek, így bármikor egy új költészeti lendület alapjává válhatnak szerinte.

Néhány évvel ezelőtt viszont, ha hallgatólagosan is, de a népi térfélen találta magát: Az asszimiláns című esszéjére (ÉS, 2008/49., dec. 5.) – mely a vidékről a fővárosba kerülő értelmiségi helyzetéről szólt – érkezett válaszcikkében Olay Csaba az „urbánus bicska” kinyílásáról írt (ÉS, 2008/50., dec. 12.). Ez az olvasóban felidézhette a népi–urbánus vita emlékét, holott Háy szerint az ő eredeti írása legkevésbé sem ehhez, hanem a társadalmi mobilizáció alapvetően baloldali gondolatához kapcsolódott, a múltnak az új közösségben való felvállalhatóságának fontosságáról írt, olyan általános jellegzetességekről tehát, melyeket a fővárosba került vidékiekre éppolyan érvényesnek gondol, mint akár a zsidó asszimilánsokra. Cikkének további témáit (az asszimilánsok arroganciája, az elitek zártsága, a magyar társadalom kasztosodása) szintén nem gondolja a népi–urbánus felosztás mentén értelmezhetőnek: szerinte mindkét paradigma alól kicsúszott már a valóság, az ezt a vitát még ma is a felszínen tartó elitek pedig sokkal inkább tűnnek érdekeltnek saját dominanciájuk érvényre juttatásában, mint a társadalmi jó elérésében, ami a két világháború között még meglévő alapot jelentett. A cikk fogadtatását általánosan jellemzőnek tekinti: a megbeszélésre ajánlott felvetésekről ezúttal sem folyt érdemi vita, csupán a pozitív és negatív indulatok mentén születtek hozzászólások.

Mindebből következik, hogy egyrészt a ma gyakrabban tematizált, és a felszínen legalábbis Az asszimilánsban is működő főváros/vidék-dichotómiát nem tekinti a népi/urbánus megfelelőjének, másrészt, hogy amiről valójában beszélni kéne, az szerinte sokkal inkább a lemaradók és a fennmaradók ellentéte, főként mivel az előbbihez tartozó mintegy 3-4 millió ember a csupán a középrétegig ellátó, ahhoz tartozó és azt megnyerni akaró politika számára, jobbára láthatatlan marad. Ez az ellentét pedig Budapesten belül ugyanúgy megrajzolható, ha tény is, hogy a magyar vidék egészében jóval látványosabban kerül a lemaradók táborába: „a húsz év alatt tönkretett mezőgazdaság, a képzetlen munkaerő, a mezőgazdasági munkakultúra visszafejlődése, az oktatás leromlása maga után hozta a vidékenként változó, de sok helyen szinte teljes anyagi és fizikai leépülést.” – mondja.

A társadalmi és művészeti problémákat azonban saját gyakorlatában is élesen szétválasztandónak gondolja, hiszen úgy tartja, hogy minden jó műnek univerzálisnak kell lennie, egyébként pedig „egy jobb szociológiaszakos diploma többet tud elmondani ezekről az állapotokról”. Újabb regényeit és színdarabjait sem tartja szociografikus irányultságúnak. Minden irodalmi műnek van reália-alapja, valahonnét el kell rugaszkodnia, és adott esetben nem kerülheti el a szociológiai környezet ábrázolását – végül azonban, ha nem akar érdektelenné válni, valami általánosan emberihez kell eljutnia, a mindenkori olvasó aktuális léttörténetéhez kell hozzászólni, amiből az is következik, hogy nem hisz abban, hogy létezhet igazán jó mű, ami lokális érintettsége miatt csak bizonyos kultúrában élők számára lenne értelmezhető. Épp ezért saját vidéki származását sokkal inkább a kiindulópontot jelentő tapasztalatanyag egy részletének tekinti, mint meghatározó jellemzőnek, népivé történő besorolásának bármiféle lehetséges alapjának. Mint mondja: „A léttörténet se nem vidéki, se nem fővárosi”

A fenti írás Népiek és népiek című összeállításunkban jelent meg májusi lapszámunkban.