A nagy kárpátaljai barbecue

A Pészach utáni első szombaton megtelik Izrael közepén a ben shemeni
erdő – az egész világról itt gyülekeznek a Kárpátaljáról elszármazott
zsidók és faszénen sütik a húst mindenütt.

 

 

 

A beregszászi Lebovits Robi elmesélte, hogy először vagy 30 éve rendezték meg a találkozót. Évtizedes hagyomány ez, eleinte szájról szájra terjedt, de ma már a világhálón is szervezik. Pedig nem kell sok szervezés, a kárpátaljaiak jól tudják, hogy bárhol élnek is, ezen a szombaton itt találkozhatnak gyermekkori barátaikkal, ismerőseikkel. Jönnek is sok ezren minden évben.

Manapság már javarészt a háború utáni zsidó baby-boom gyermekei, az 1945 és 1950 között születettek töltik meg az erdőt. Néhány szülő is él még, pl. Schönberger Helén, aki 16 évesen került Auschwitzba, ahol hat hónapot töltött. Utána Ravensbrück, majd a barthi repülőgépgyár, végül egy halálmenet következett. A felszabadulás után Prága, Budapest útba ejtésével sietett haza, remélve hogy négy testvére közül valakit megtalál. Szerencséje volt, 18 éves bátyja is túlélte, sőt apjának különösen nagy szerencséje volt, mert még 1942-ben lecsukták Vácon, mint kommunistát, bár azt sem tudta mi fán terem Marx Károly. A hosszú fegyházbüntetés miatt csak Szálasi idején deportálták, így mire a lágerbe ért, már fel is szabadították.

A ma 86 éves ungvári Weinberger (született Schwartz) Viola néni egy év és két hónap Auschwitz után egyedül tért vissza 63 tagú családjából. Gyorsan munkába állt, hiszen szakmája szerint fodrász volt, egy év múlva férjhez ment egy munkaszolgálatból visszajött fiatalemberhez, s mire észbe kaptak már a Szovjetunióban találták magukat. Lezárták a határt, jöttek a gyerekek. 1973-ban hagyhatták abba a kommunizmus építését, s költözhettek Izraelbe. Minden évben eljön a találkozóra, ahol ma már a láger után született gyerekek nemzedéke sütik a barbecue-t buzgón.

A túlélők közül az okosabbak a háború után még időben nyugatra menekültek. Ám rengetegen reménykedtek, hogy ha várnak még egy keveset, visszatér valaki, akivel egymásba kapaszkodva könnyebb lesz az élet. Akik kicsit tovább reménykedtek a kelleténél, azok évtizedekre a Szovjetunió polgárai lettek. Sztálin és utódainak kényszerű alattvalói, ami a főként szabadfoglalkozású középosztálybeli zsidóknak nem volt egyszerű kihívás, még ha zsidóságuk ekkortól többé-kevésbé meg is volt bocsájtva. Panaszkodnak ma is a szovjet idők viszontagságaira, de mindez eltörpül a visszacsatolás után a magyarok által végrehajtott gettósításhoz, a bevagonírozásokhoz, majd a német lágerekhez képest. Ők aztán igazán tudják értékelni a zsidó államban megtapasztalt szabadságot és demokráciát.

A nagy alija 1970 és 1980 között zajlott, bár még a nyolcvanas években is csordogáltak Izraelbe a Kárpátok alól, akkoriban már inkább a vegyes párok és a tehetősek, akik nehezebben szánták rá magukat, hogy mindenüket hátrahagyva, új nyelven kezdjenek új életet. Nem feltétlenül a cionizmus hajtotta őket: akik tudtak, inkább nyugatra mentek – már ha voltak rokonaik, akik befogadták őket. A munkácsi Guttmann Húgó New Yorkból, ha csak teheti, eljön a ben shemeni erdőbe szűkebb családjához. Weiss Andor Detroitból rándul át a Pészach utáni első szombatra, de vannak az erdőben Dél-Afrikától Ausztráliáig mindenhonnan.
A szovjet időkben szerencsésnek számított, aki Magyarországra tudott átköltözni. Ők legalább az anyanyelvüket használhatták az újrakezdéshez. A munkácsi Salamon Miklós házasság révén került Budapestre 1973-ban. De az egykor különösen népes nagyszőlősi, beregszászi, ungvári, munkácsi zsidóság háború utáni kicsiny maradéka döntő többségében Izraelben telepedett le, ahol a déli Beer Shevától az északi Nahariáig ma is útra kelnek az év e napján, hogy felidézzék a közös múltat vagy csak pletykázzanak egy jót az egykori iskolatársakkal. A magyarországi zsidók legszegényebb, legvallásosabb, s egykor legnagyobb csoportjának maradéka ma már szinte kivétel nélkül elmenekült szülőhelyéről. Gyermekeik Izraelben igen sikeresen beilleszkedtek, ma már nekik is unokáik vannak.

Első látásra olyan ez a találkozó, mint minden izraeli erdő szombaton, talán csak a hatalmas zsúfoltság, meg a nagy jövés-menés a feltűnő. A férfiak a tűzzel foglalkoznak, inkább a nők a felelősek a kommunikációért, vadul szomszédolnak, ismerősök, rokonok izgalmas hálózata bontakozik ki a hússütő rostélyok körül. El-elkapnak egy-egy ismerőst, aztán egész csoportok kerekednek fel, mert megtudják, hogy egy régen látott ismerős az út túloldalán faszenezik, és így hömpölyög az erdő népe több órán át széles mosollyal az arcokon.

Minden évben hónapokon át készülődnek a többezres találkozóra. Mindenki autóval jön, a barátok, rokonok előőrsöt küldenek, akik jó korán parkolót foglalnak, mert a több száz autótól egy idő után alig lehet közlekedni. Pedig ide csak a szekulárisok jönnek, hiszen a találkozó szombaton van és ide csak autóval lehet eljutni. (Az ortodoxoknak külön meetingjük van, Szukkot idején, ugyanitt.) Furcsa világ ez, nagy a jókedv, minden, akár csak picit is vicces mondaton nagyokat nevetnek. Évente egyszer igazán otthon érzik magukat itt az erdő közepén. De a következő generáció már héber anyanyelvű, gyermekeik máshonnan jött izraeliekkel házasodtak, s egy-két évtized múlva lezárul a kárpátaljai saga, amelynek végállomása ez a nagy közös hússütés. Izraeliek, amerikaiak, ausztrálok, magyarok lesznek belőlük…