Egy könyv (lehetséges) „recepcióiról“

Írta: - Rovat: Politika

Sand könyve nem csak Izraelben váltott ki heves reakciókat. Ezek
csillapodásának kivárására vezethető vissza a megkésett német kiadás,
mint visszafogott, óvatos reakció.

 

slomo sand_álló.jpg

Shlomo Sand

Berta József cikke Shlomo Sand már a 2010 decemberi számunkban is bírált könyvére (The Invention of the Jewish People, Verso, 2009) reflektál. (Shlomo Sand: Hogyan alkották meg a zsidó népet?)

“A zsidó nép Izrael földjén kelt életre, ezen a földön formálódott ki szellemi, vallási és politikai egyénisége, itt élt önálló nemzeti életet és innét adta a világnak a könyvek könyvét.

Országából erőszakkal történt elűzetése után a szétszóratásban is hű maradt a nép hazájához a diaszpórában és soha nem szűnt meg ajkán az ima, szívében a remény, hogy vissza fog térni ide és visszaszerzi függetlenségét.”

Izrael Függetlenségi Nyilatkozatának első két pontja.

izraeli függetlenségi nyilatkozat.jpg

Izrael Függetlenségi Nyilatkozata

 

Shlomo Sand könyvét a 2008-as izraeli, majd francia, angol és két év késéssel publikált német kiadások után, immár magyarul is kezében tarthatja az olvasó. Sand könyve nem csak Izraelben váltott ki heves reakciókat. Ezek csillapodásának kivárására vezethető vissza a megkésett német kiadás, mint visszafogott, óvatos reakció. A munkát a szerző hazájában egyesek üdvözölték, mások Izrael-ellenes könyvként aposztrofálták, így felmerült annak a nem elutasítható lehetősége, hogy egyfajta „Piszkos-Fred-effektus“ mentén a revitalizálódó kontinentális-európai nacionalizmusok követői ismételten egy olyan könyvet kapnak kézhez, mellyel Izrael létjogosultságát meg lehetne tagadni. Ráadásul úgy, hogy követve a Finkelstein-vita egyik fő argumentációs vonalát egy zsidó írta azt meg, így annak az Izraellel szembeni érvelésben önmagában még nagyobb jelentősége lenne. A könyv angol és német nyelvű fordításait ismerve, véleményem szerint a szöveg kevésbé alkalmas arra, hogy az a szélsőjobboldali „hagyományos“ antiszemita szellemű érvelések számára munícióként szolgáljon. Ahhoz a szélsőjobboldalnak el kéne fogadnia a könyv első részében rekonstruált nemzeti mítoszok, mozgalmak és nacionalizmusok dekonstrukciós elméletét, magukba kéne fogadni történészeket és filozófusokat, mint Eric Hobsbawm és Jacques Derrida és változtatni kéne ama felfogáson, miszerint olvasható a Biblia történelemkönyvként. Ha ez mind gyümölcsözően bekövetkezne, az egyrészt nem kevés időt venne igénybe, másrészt a nemzeti mozgalmak, nacionalizmusok kontinentális európai önfelszámolásához vezetne. Bár nem szabad alábecsülni az antiszemita gondolkodás „kreativitását” és racionalizmus-rezisztenciáját, mégis valószínű, hogy Sand könyve Magyarországon sem lesz a szélsőjobb „Bibliája“.

shlomo sand_hogyan alkották meg.jpg

A könyv magyar nyelvű kiadásának borítója

Amire a Tel Aviv-i Egyetem 19. és 20. század történészprofesszorának könyve alkalmas, az a baloldali gondolkodók számára ajánlás, miként adaptálható a kontinentális Európában kialakult dekonstrukció egy közel-keleti államra, régióra. Sand munkája ebből a szempontól valóban újdonság, míg az elméleti rész alapjául szolgáló könyv, a „The Invention of Tradition” (A tradició feltalálása) Hobsbawmtól és Terence Rangerstől 1983 óta jelentősen befolyásolja a nacionalizmus-kutatást. Ez azonban azt a kérdést is felveti („jó” dekonstruktivistaként), hogy egy hegemoniálisnak hitt elmélet, mint a nacionalizmus és annak dekonstrukciója adaptálható-e egy másik kultúrkörre, és nem egy leküzdésre váró újabb szellemi gyarmatosításról lenne szó, ha ez (az adaptáció) megtörténne. A kérdés természetesen csak részben kérdés, hiszen az adaptáció immár megtörtént, kezünkben tartjuk a könyvet.

A magát konzervatívnak nevező, immár megszűnt Nagyítás c. hetilap múlt évi 29. számában, még magyar megjelenése előtt közölte Sand könyvének előszavát. Nehéz immár rekonstruálni, hogy miért egy jobboldali lap érezte annak fontosságát , hogy felhívja Sand könyvére a figyelmet. Tette mindezt úgy, hogy az idő közben elhunyt, jobboldalinak koránt sem mondható amerikai történész, Tony Judt, a Financial Times-ban közölt ajánlásának töredékét is a szöveghez biggyesztette .

Sand időt és teret nem sajnálva tárja az olvasó elé a nacionalizmus-kutatás és a dekonstrukciós elmélet alakulását és aktuális állását, mintegy alapot szolgáltatva az egész munkának. Az, hogy ez a részletes összefoglalás a nacionalizmusok dekonstrukciójáról immár magyar nyelven is elérhető, önmagában inkább dicséretes, mintsem kritizálandó. Amit a szerző szemére hánytak és ezen érdemes valóban elgondolkodni, amikor a könyv tudományos „súlyáról“ szól a vita, hogy Sand valóban átlépett kompetencia-határokat, elhagyta saját tudományos területét, olyan, diszciplínán belüli tudományrészeket vagy más diszciplínák tudományágait hívta segédtudományként segítségül, mint az ókortörténelem, az archeológia vagy a Tóra és a Talmud értelmezése. Magyarázatként szolgálhatna, hogy Sand maga a 19. és 20 század történelmével foglalkozik és közép-európai, majd francia szocializációval rendelkezve, szinte természetes, hogy fogékony a 20. század szörnyűségeit előidéző nacionalizmusok felszámolására.

cionizmus.jpg

De vessünk egy pillantást Sand téziseire. Központi szerepet kap Sand munkájában a cionista történetírás alapvető motívuma, a Diaszpóra kialakulása, illetőleg annak kezdete a Második Szentély rómaiak általi lerombolása, valamint az azt követő száműzetés, a Galut. Sand tagadja a Galut bekövetkeztét. Bizonyítékai szerint a római történetírásban nem lehet példákat találni tömeges deportációkra, elűzésekre. Sand szerint, bár a Második Szentély i.u. 70-ben valóban lerombolásra került, majd pedig i.u. 135-ben valóban kitiltották a zsidókat Jeruzsálemből, és feltehetően eme tiltásra vezethető vissza a száműzetés keresztények által kreált „mítosza”, de zsidók továbbra is éltek Erec Izrael területén. A diaszpóra kialakulása valójában nem volt más, mint a katolikus államvallás elfogadásáig eredményesen elvégzett térítés a Római Birodalom perifériáin. Sand demográfiai adatok kalkulálásával próbálja alátámasztani feltevését, miszerint a nagyobb számú közösségek kialakulása a Földközi Tenger körül és Kelet-Európában nem lehet tömeges elvándorlás valamint a természetes reprodukció eredménye. Megoldásként Arthur Koestler „A tizenharmadik törzs”-ében felvetett Kazár-elméletet ajánlja, bővítve gondolamenetét azzal, hogy az Erecben maradt zsidók kitértek, az iszlamizáció során muszlimok lettek, így a mai palesztinok valójában az Erecben maradt zsidók leszármazottai.

Ha elfogadjuk, hogy a cionizmus leegyszerűsített formában nem más, mint „zsidó nacionalizmus” és belátjuk, hogy a cionizmus céljai elérését illetően nagyon sok pozitívum ellenére kevésbé volt eredményes, sikeres, valamint ha elfogadjuk, hogy a „nagy elbeszélések“ (Master Narrative) ideje lejárt (azaz a nemzetállam fokozatosan veszíti el hegemóniáját a saját történelmének írásában és interpretálásában), és ha hozzávesszük, hogy Sand a történész „szerepét“ jövőbemutatóan értelmezi, akkor Sand tézise első látásra megnyerő lehet. Felvetve Reinhart Koselleck tézisét, a történész fő feladatai közé sorolandó ama felfogás elfogadása, hogy alapjaiban minden másképpen történt, mint ahogy arról beszélnek, valamint, hogy alapvetően minden másképpen van, mint ahogy azt gondolják.(ReinhartKOSELLECK: Zeitschichten. Frankfurt a.M. 2003. S. 23.)

A Galut központi jelentőségű a cionista történelemírás számára. Mint ahogy Izrael államának Függetlenségi Nyilatkozata is a visszatérésre építi vízióját. Ha azonban a Galut nem történt meg, az nem jelenti automatikusan azt, hogy a cionista történelemírás felszámolódik. A cionizmusnak nem kellett „megalkotnia, kitalálnia a zsidó népet”. A cionizmus abból indult ki, hogy a zsidó nép létezik, melyet egyesíteni kell. Keletkezését és eszmetörténetét illetően a cionizmus kétségkívül egy európai „találmány“, amely válaszként szolgált a modernizációra és a szekularizációra, az önkéntes asszimilációs hullámokra, és nem utolsó sorban a modern antiszemitizmus kialakulására. És bár az utóbbi jelenségre még mindig folyik a válaszkeresés, önmagában a cionizmus a mai napig nem veszítette el ama vonzó erejét, mellyel alternatív szekuláris identitást nyújt a vallásos identitásra. Természetesen a posztcionista vitákban van helye a cionizmus céljai felülvizsgálatának, esetleges átértékelésének, az eredmények értékelésének, valamint új célok kijelölésének. Még csak azt sem lehet megkérdőjelezni, hogy eme viták nem európai impulzusokkal gazdagodva, egyes univerzalizálódó, liberális demokratikus eszmék mentén folynak. A cionizmus eszméivel vitatkozó, kiábrándult kritikusok azonban ritkán fordulnak az ortodoxia felé, hátrahagyva szekuláris identitásukat. A cionizmus és az ortodoxia közötti „természetes” feszültség, a liberális demokratikus laicizmus és a vallási hagyomány valamint a Törvény feszültsége, elméleti paradoxonként, gyakorlati valóságában 1948 óta intézményesített valóság. Izrael magát a mai napig „demokratikus és zsidó államként” definiálja, ahol egymás mellett, egymást kiegészítve létezik a liberális laicista állam és a vallás.

izraeli zászló.jpg

(Izhak Englard Izrael Állam Legfelsőbb Bíróságának volt tagja egy értekezésében eme paradoxonnak látszó jelenséget tárgyalta(1). Englard Spinozát említi, mint a cionizmus alapítóinak „prófétáját”, aki a Traktátusaiban a következőket írja:

„A metélés jelét (…) oly jelentőségteljesnek tartom, hogy ez önmagában megtartja létezésében a népet. Valóban, ha a vallás alapjait jelentésében nem higítják fel, akkor minden további nélkül hiszem, hogy egyszer, a megfelelő pillanatban, ahogy az emberi dolgok a változás alá vetettek, birodalmát ismét felépíti és Isten őket ismét kiválasztja.”(2)

Englard három alappontot vél felfedezni Spinoza gondolatában. Az első, miszerint aktív tettek nélkül nincs politikai történés, így az orthodoxia passzív messiásvárásával fel kell hagyni. A második, miszerint a zsidóságnak be kell lépnie az emberi történelembe, az isteni intervenció várásával fel kell hagynia, hogy felépíthesse államát. A tettek így nem csupán elfogadhatóak, hanem szükségesek. A harmadik, miszerint a zsidó nép ismét kiválasztott lesz, mely bármely népre értendő, amely képes megtartani nemzeti specifikumait.)

 

erec térkép.jpg

Visszatérve a történész feladatának értelmezéséhez, ez Sandnál kétségkívül a mai Izraelre vonatkozik, és abból az irányból próbálja felszámolni a zsidó állam legitimitását, hogy ha nem létezett zsidó nép, akkor tárgytalan a Függetlenségi Nyilatkozat. Az „ethnosz“ mint származási közösség háttérbe szorul a „démosz“ mint temporális érdekek menténi önkéntes tömörülés javára. Izrael „demokratikus és zsidó államként“ legitimitását elveszítve pusztán demokratikus államként, „megtisztítva” a cionizmustól, az emberi jogokat figyelembe véve megszűnne kirekesztő, etnocentrista államként működni.

A zsidó identitások számára a holokauszt és Izrael állam megalapítása, külön-külön és együtt, a mai napig konstitutív. Mindkettő (az egyik kívülről, a másik belülről) hozzájárult ahhoz, hogy a zsidóság pluralizmusában nemzetté váljon, ami mára tény. Ez tűnhet „destruktívnak” a posztheroikus, posztnemzeti európai szocializációval bíró vizsgálódók számára. A posztheroikusság és posztnemzetiség európai kultúrkörön kívüli megkövetelése azonban kulturhegemónikus követelés, kulturkolonializmus. A nemzeti felfogások, nemzeti vonalak dekonstruálása bármennyire is vonzó, sőt elfogadható Európában, azon kívül az nem más, mint egy a többek között létező, történelmi tapasztalatokra épülő eszmevonalak között, melynek adaptációja, identitást generáló ereje legalábbis kérdéses. Európa tapasztalata nem azonos a határain kívüli tapasztalatokkal, megkövetelni vagy ráerőltetni európai gondolatokat más kultúrkörökre legalábbis kérdéses.

Amit Sand történelmi érveléssel próbál alátámasztani Izrael esetében, az nem más, mint az angolszász nemzeteszme, mely nyitott és jövőbe mutató. A párhuzam Izrael nemzeteszméje és az angolszász nemzeteszme között létező realitás.(3)  Ennek konstituáló alapja – Izrael esetében a Függetlenségi Nyilatkozat – nem a múlt, hanem egy visszatérő jövőkép, egy vízió, amely dokumentumokban került lefektetésre, mint ahogy a „nemzeti mítoszaik” nem a dicsőséges múltban, hanem az ígéretes jövőben keresendőek. Ami a jövőkép jelentőségét illeti, Sand akarva-akaratlan közösségben áll a cionizmus eszméjének felfogásával és a zsidó állam Függetlenségi Nyilatkozatában leszögezett vízióval. Az értelmezés természetesen nyitott marad.

(1) Izhak ENGLARD: Demokratie und Judentum: Ein Widerspruch? In: Dieter RULOFF (Hg.): Religion und Politik. Schweizerisches Institut für Auslandsforschung. Zürich 2001. S. 71-87.
(2) Baruch de Spinoza: Werke in drei Bänden. Theologisch-politischer Traktat. Band 2, Kapitel 3. Von der Berufung der Hebräer. Wolfgang Bartuschat (Hg.) Hamburg 2006. S. 63.
(3) Josef JOFFE: Nations We Love to Hate: Israel, America and the New Antisemitism. http://sicsa.huji.ac.il/ppjoffe.pdf (2010.11.29)
támogatás
[popup][/popup]