Rabbiképző: legenda és valóság

A hajdani Rabbiképző Intézetet két legenda övezi. A legenda itt nem
valótlanságot jelent, hanem olyan tényeket, amelyek eredeti közegükből
kiléptek és az új körülmények között egészen más jelentést vettek föl.

 

 

A Nagy Legenda a Rabbiképző (akkori népszerű nevén: a Szeminárium) fénykoráról szól, az 1938 előtti időkről, amikor a neológ rabbik színe-java a korabeli tudományosság csúcsán állt, és a Wissenschaft des Judentums jeles művelőiként öregbítették az intézmény, a magyar-zsidó tudomány és az ország hírnevét. Bacher Vilmos vagy Blau Lajos, az egykori igazgatók műveinek reprint kiadásával a mai utódok azt jelzik, hogy világképük közepén a nagy elődök állnak, „melyhez tekint az utód erénye”. A 2004-ben indult Magyar Zsidó Szemle nem csupán Bacher Vilmos által indított periodika nevét viseli, de még címlapjának tipográfiája is megegyezik a száz évvel ezelőttivel.

A pusztulás és enyészet évtizedei után a hajdani Szeminárium legendává nőtt, rég elhunyt tudós igazgatói és tanárai pedig mitikus héroszokká, akikre úgy tekint a kései utódok nemzedéke, mint Kossuthra és Széchenyire a mai magyarok. Elsősorban ebből merít önbizalmat a mai Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem (OR–ZSE) gárdája, ezen a kősziklán alapul legitimációja.

Nem az amerikai Jewish Theological Seminary vagy más, kortárs konzervatív vallási intézmény az irányadó, hanem a száz évvel ezelőtti Rabbiképző. Aki ma neológ halachikus döntvényeket keres, a nagy elődök döntéseiből talál egy csokorra valót az intézmény honlapján. Az Intézet által indított Hacófe (online) ill. Magyar Zsinagóga c. folyóiratok szintén hajdanvolt kiadványok nevét viselik. (Utóbbi szintén a nagy elődök 80-100 évvel ezelőtt megjelent írásainak reprint változatát tartalmazza.)

Hol vannak már azok a száz évvel ezelőtti, ortodox körökben terjesztett népszerű babonák, melyek szerint a neológ Rabbiképzőre került jámbor fiúk haját és szakállát lenyírják, és disznóhúst etetnek velük? A Rabbiképző legendájához nem érnek fel.

A Kis Legenda

A Kis Legenda a pusztulást túlélő, s az intézetben maradást választó egyetlen tudós, Scheiber Sándor alakja körül épült fel. Scheiber, az „utolsó mohikán”: tudós, rabbi és ember volt egy olyan korban, amely egyiket sem nézte jó szemmel. Oly magától értetődő tartással kutatott és tanított az őt szorgalmasan besúgó, gerinctelen hitközségi vezetők között, hogy már életében legenda lett, s ez halála után csak növekedett.

A mai negyvenesek még kortársként emlékeznek rá, innen alakjának hatalmas ereje. Lám, mostoha körülmények között is lehet nagy tudósnak lenni, nyilván ma is lehet, csak akarni kell.

A könyvtár

A Rabbiképző könyvtárának küzdelme a fennmaradásért és megújulásért jól szemlélteti az intézmény mai gondjait. Százezer tételre becsülik az állomány azon részét, amelyet 1989 után teljesen rendezetlen állapotban örököltek meg. Illetéktelen „érdeklődőktől” nem védve, katalogizálás nélkül, egymás hegyén-hátán hevertek értékes könyvek, azonosítatlan kéziratok. Mostanra annyi történt, hogy az állomány ezen részét sikerült megfelelően bedobozolni és elzárni, így a penész és a tolvajok már nem fenyegetik. Ám a feldolgozás rendkívül vontatottan halad: a rektor szerint – a 130 ezer tételes állományból – eddig mintegy tízezret sikerült a modern könyvtári követelményeknek megfelelően katalogizálni.

A katalógus a másik szűk keresztmetszet: a nyilvántartott állománynak is csak egy része hozzáférhető elektronikus formában, s még az új szerzeményekkel sem tudnak lépést tartani. Noha az új könyvek beszerzésére szolgáló összeg igen csekély, ezek mégsem jelennek meg mind az elektronikus katalógusban: pl. a 2009-ben beszerzett állományból alig húsz tétel látható. Az online hozzáférés egyelőre nem megoldott.
Az egész egyetem költségvetése 180 millió forint, s ez hat éve nem emelkedett panaszkodik Schöner Alfréd rektor. Ebből három főállású könyvtárosra telik, holott tíz kellene.

A könyvtár, jelenlegi állapotában nem vetekedhet az ELTE Judaisztikai Kutatócsoportjának könyvtárával, amelynek nyilvántartása naprakész és a kortárs szakmai folyóiratokból és könyvekből is sokkal jobb a kínálata.

Kíméletlen verseny

Mindez átvezet bennünket az OR–ZSE előtt álló következő kihíváshoz: 1989-ig meglévő monopolhelyzete megszűnt és ma már minden téren erős versenyben kell helytállnia.

A Komoróczy Géza által létrehozott, fent említett kutatócsoport olyan szakembereket nevelt ki, akik ma a Wissenschaft des Judentums korszerű művelése terén idehaza versenytárs nélkül állnak. Az OR–ZSÉ-n diplomázott fiatal rabbik nem kutatással, hanem a szétesett közösségek életre keltésével voltak/vannak elfoglalva. Amit teljes joggal és nem kevés eredménnyel művelnek. Ám a korszerű judaisztika tudománya ma már nagyobbrészt máshol virágzik. További gond, hogy a fent említett, ELTÉ-n végzett szakemberek nem tanítanak a Rabbiképzőn – noha „van velük kapcsolatuk”, teszi hozzá a rektor. A korszerű, tudományos kutatás lehetőségeit kereső fiatal tudósok az ELTÉ-n, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem judaisztika tanszékén, vagy éppen külföldi egyetemen helyezkednek el.

Egy másik dimenzióban a Chabad Lubavics mozgalom folytat kemény konkurenciaharcot: a Mazsihisznek immár három templomkörzetében működik lubavicsi rabbi. (A Dessewffy utcai körzet élén pedig egy litvis ortodox rabbi áll.) Az OR–ZSE nem tud az igényeknek megfelelő számú neológ rabbit „kitermelni”. Noha jelenleg 19 fő tanul a rabbi-szakon, közülük 1-2 fő kaphatja meg a rabbidiplomáta közeljövőben. Nem mindegyik tanulóból lesz ugyanis rabbi: aki a magasabb követelményeket nem bírja, az megkaphatja a BA diplomának megfelelő rabbihelyettesi oklevelet. Jelenleg is rabbihelyettes áll a közösség élén Miskolcon, illetve az újpesti zsinagógában.

A Chabad – nem sokkal azután, hogy 1989-ben megjelent Magyarországon – megkezdte az imakönyvek kiadását. Az OR–ZSE első imakönyve ezután több mint tíz évvel, 2010-ben jelent meg.

A konkurencia harmadik dimenziója a közösségi együttlét. Az erre vágyó zsidók ma az ortodox sabattól a romkocsmákig számtalan lehetőség között választhatnak. A Rabbiképző legendáriumához tartozó péntek esti kidusok mára bevonultak a történelembe. E kidusok, melyeket a hetvenes években Scheiber Sándor indított el, hamarosan szabad szellemű, s a hatalom által épp hogy megtűrt összejövetellé alakultak, ahová számos nem zsidó is eljárt. A társasági életre vágyó zsidó ifjúság egészen a rendszerváltásig itt jött össze – mert máshol nemigen lehetett. Ma már lehet, s a mostani péntek esték társadalmi szerepe a József körúton teljesen megváltozott: ilyenkor az OR–ZSE növendékeié a szó, akik kutatásaikról vagy az előimádkozás és a homiletika terén szerzett jártasságukról adnak számot. Ilyenkor lányok is szót kapnak, de a zsinagógában konzervatív fordulat ment végbe: az orgona elhallgatott és a vegyes kar sem énekel már.

Nem kisebb konkurenciát jelent ma a honi és külföldi egyetemeken, tudományos intézetekben folyó kutatás a magyar zsidóság történetéről, illetve jelen társadalmi helyzetéről. Ez a tudományág az elmúlt húsz évben sosem látott virágzásnak indult és a témában kisebb könyvtárnyi irodalom látott napvilágot. Az OR–ZSE tudományos kiadványai túlnyomórészt hasonló témájú publikációkat tartalmaznak. Abban a mezőnyben igyekszik tehát tudományos hírnevét megalapozni, ahol olyan szerzőkkel kell fölvennie a versenyt, mint Heller Ágnes vagy Karády Viktor. Infrastruktúrája, tudományos beágyazottsága, kapcsolatrendszere azonban még nem teszi lehetővé, hogy a szellemi élet „nagyágyúit” alkalmazza. Egy-két ilyen személy mindig megtalálható az oktatók között, akik szívesen tanítanak a zsidó egyetemen, de főállásuk (vagyis gyökereik) nem itt vannak.

A Magyar Zsidó Szemlében megjelenő írások egyébként gyakran színvonalasak, nem egyszer hiánypótlóak. De nehezen hozzáférhetőek, mert a kiadvány könyvesbolti forgalomban nem kapható. Itt is megmutatkoznak a tudományos infrastruktúrába illeszkedés gondjai.

Az OR–ZSE – amely 181 tanulójával valószínűleg az ország legkisebb egyeteme – ma megfelel egy egyetemmel szemben támasztott minimális követelményeknek. Megfelelő számú kar, tanszék, továbbá másoddiplomás képzés, doktori iskola és nyelvi lektorátus működik falai között. Van két olyan szak, ahol a PhD-vel rendelkező oktatók száma eléri a minimálisan szükséges három főt: a rabbi tanszak és a másoddiplomás zsidó művelődéstörténet. A többi szak, ennek hiányában, csak a három éves képzésre és az ennek megfelelő BA fokozatú diploma kiadására jogosult.
Schöner rektor panaszkodik, hogy a Nemzeti Akkreditációs Bizottság (NAB) tagjai nem értik: a hagyományos jesiva-világban komoly talmudikus műveltséget lehet szerezni akkor is, ha valakinek nincs modern PhD-je. Így a Rabbiképző legkiválóbb oktatóit a NAB nem veszi számításba. Ellene vetem, hogy a modern egyetem és a hagyományos jesiva-oktatás közötti szakadékot már száz évvel ezelőtt is áthidalták: a Rabbiképző végzettjeinek kötelező volt a bölcsész-doktorátus megszerzése. (Ami az akkori világban hallatlanul magas követelménynek számított, hiszen még a 30-as években is az érettségi jelentette a belépőt a jó társaságba, s a lakosság mindössze 1-2 százalékának volt diplomája.)

Hát, az akkor volt sóhajt nosztalgiával a rektor.
Mindamellett az OR–ZSE doktori iskoláján most is négy rabbi és egy kántor dolgozik disszertációján (három további doktorandusz mellett). Ha sikerrel megvédik dolgozatukat az OR–ZSE doktori bizottsága előtt, javulni fog a helyzet, és újabb mester szak indulhat az eddigi kettő mellett. Ez mindenekelőtt a judaisztika tanári szakon lenne fontos.

A magyar zsidóktól 1944-ben elrabolták magyarságukat, 1948 után pedig a zsidó élet lehetőségétől is megfosztották őket. 1989 után ezért a magyar zsidóság mibenlétét újra ki kellett találni.
– Mi a Rabbiképző filozófiája ma, 2011-ben? – ­kérdezem a rektort, aki válaszul az intézmény történetét áttekintő tanulmányt ad a kezembe. Ebben olvashatók a Rabbiképző 1877-es indulásakor megfogalmazott célkitűzések a zsidó hagyományok és a korszerű tudományosság szintéziséről. Ám a neológia XIX. századi nagyjai a XX. század által fölvetett roppant dilemmákra nem adhattak választ.
Schöner rektor fölépített egy működőképes intézményt, amely nagy erőfeszítésekkel igyekszik ellátni elsődleges feladatát: kinevelni a Mazsihisz intézményrendszerét működtető, képzett kádereket. Az intézmény mára viszonylagos anyagi függetlenséget harcolt ki magának. (Költségvetésének hatvan százaléka az állami támogatás, a maradékról pedig évente egyszer szavaz a Mazsihisz közgyűlése.) A következő kihívás: átugrani a hitközség árnyékát, a szó szellemi értelmében is.