Littmann Peppi, a pléhkrisztus és a mexikói hercegnő

A Józsefváros a budapesti zsidóságnaky különös lenyomata. Egyfelől
megjelennek benne a századfordulós zsidóság asszimilációs törekvésének
csúcspontjai, másfelől az újbevándorló, piacozó, hagyományos
életformájához és vallásos kötődéséhez ragaszkodó, vándorlásra ítélt
zsidó kispolgár is.

 

 

A Józsefváros abból a szempontból egyedülálló Budapest belső, történelmi városnegyedei között, hogy végleteket ötvöz: a 18. században még Pacsirtamezőnek („Lerchenfeld”) hívják és a városfalon kívülre szorult szlovák és német földművesek lakják.  Százötven év alatt párhuzamosan épül ki a Mágnásnegyed pompája, a színházak, kávéházak, szerkesztőségek és nyomdák kulturális pezsgése, és néhány sarokkal arrébb, a körút túloldalán, egy könnyed sétányira a műhelyek, mulatók, kiskocsmák világa és ágyrajáró népe. A Józsefváros a budapesti zsidóságnak is különös lenyomata. Egyfelől megjelennek benne a századfordulós zsidóság asszimilációs törekvésének csúcspontjai, másfelől az újbevándorló, piacozó, hagyományos életformájához és vallásos kötődéséhez ragaszkodó, vándorlásra ítélt zsidó kispolgár is.

Az asszimiláció szimbolikus intézménye a haynaui hadisarc összegéből épült Ferenc József Szeminárium (Rabbiképző Intézet), a neológ zsidóság központja, ami a Nemzeti Színház és a Nemzeti Múzeum szimbolikus térfoglalásával megalakult Palotanegyedbe épült – grófok, bárók, hercegek és gazdag nagyiparosok palotáinak szomszédságába. Az asszimiláció további lenyomatai a zsidó építészek Mágnásnegyedbe tervezett palotái is: a Hauszmann Alajos, Steindl Imre és Lechner Ödön mellett is dolgozó, világlátott Baumgarten Sándor tervezte Esterházy palota, ma a Magyar Rádió Márványterme, vagy a Wechselmann Ignác építette Károlyi palota a Múzeum utca 17-ben.

A körút túloldalán egy egészen más Józsefvárost találunk: egy-két emeletes házakat, udvari lakásokban alapított imaegyletekkel, kelet felől érkező piacozó zsidó kiskereskedők, kisiparosok és zsibárusok szekereivel, akik vevőkörét elsősorban a Józsefvárosi pályaudvarra igyekvő parasztok alkotják. „Ahogyan e héberek szokásos élénksége a parasztok faragatlan nyersességével párosult, alkudozásuk vitatkozásnak, civódásnak tűnt” – írja Jan Ackersdijck holland utazó 1823-as Pest Budai útinaplójában.

Kiss József, Molnár Ferenc, Scheiber Sándor, Fejes Endre, Giorgo Pressburger és Raj Tamás. Közös bennük, hogy mindannyian olyan budapesti zsidók, akik számára városi identitásuk, Budapesthez való kötődésük referenciáit a Józsefváros helyszínei jelentik. Kiss József, a Hét alapító szerkesztője, aki a napilap műfajába emelte a szépirodalmat, egy legendás Népszínház utcai lakásban lakott, a híres Polgári serfőzde bérházában. A körút túloldalán épülő, szomszédos Palotanegyed és a külső-Józsefváros kontrasztját kifejező józsefvárosi gúny csak „Sörpalotaként” emlegette a házat. Kosztolányi Dezső így írt Kiss népszínház utcai miliőjéről nekrológjában, a Nyugatban: „Egy decemberi délben, nagyon régen fölkerestem A Hét szerkesztőjét. Ágyban feküdt. Nem volt beteg, hanem verset írt azon a napon és szokása szerint ilyenkor nem kelt föl.(…) A selyemperzsáktól derengő szobában, párnáktól körültámasztva trónolt a rengeteg ágyon, melynek sárga paplanán rajztábla hevert, ráfeszített ívpapírokkal, körötte sok-sok hegyesre faragott irón, hogy kellő pillanatban keze-ügyében legyen s ne rebbenjen el a végzetes ige, mely csak ritkán jelentkezik és hamar eltűnik.” – Míg Kiss megadta a módját a rímfaragásnak, addig három házzal odébb Raj Tamás nagyapja, Gold Vilmos és a híres jiddis színésznő, Littmann Peppi Dibbukot adott elő az utolsó pesti zengerájban, a Wertheimer mulatóban. Ignotus szavaival: „egy nem is túlságosan fiatal s éppen nem a legszebb lengyel zsidó lány vagy asszony, aki kaftános és pajeszes zsidó legénynek öltözködve és zsargon-nyelven énekel mindenféle sikátori malacságot és gettó-érzelmességet, de oly szemtelen jókedvvel, oly patakzó biztossággal, olyan egy szempillantás alatt egybemarconizódó összeköttetésben az egy szavát alig értő közönséggel”. Kiss halála előtt néhány évvel, pár karnyújtásnyira a Teleki tér és a Kun utca sarkán született, és élte le egész életét a geniza-kutató tudós és rabbi, Scheiber Sándor is. Hozzá a Nyugat nagyjai már nem teázni jártak, ő a két szobás kis lakás nagy könyvtárában őrizte Arany, Mikszáth és József Attila kéziratait. Házának földszintjén, Népszínház-mozgó néven filmszínház működött, melybe – a városban egyedülállóan – a zsidók még 1944 nyarán, a német megszállás után is járhattak. Talán az „Egy szoknya egy nadrág” vagy a „Casablanca” feledtették sötét gondolataikat, de az, hogy szigorúan a számukra kijelölt szerdai és pénteki első előadásokat látogathatták, már sejttette a végkifejletet. Ezzel egy időben a szomszéd sarkon, a Köztársaság tér 12-ben rejtőzködött Aharon Rokéáh Singer, belzi csodarabbi, aki a háború kitörése miatt menekült lengyel gettókon át Budapestre, majd a német megszállás előtt néhány hónappal az Orient Expresszre szállt Palesztinába szóló irataival, és megalapította galíciai haszid irányzatát Izraelben.

Fejes Endre a Rozsdatemetőben „Jó lelkű, tékozló embereknek” nevezi a Nagyfuvaros utca népét, akiknek „dúsan terített asztaluknál mindennap csirkét, kacsát evett – felekezeti és rangkülönbség nélkül – a szomszéd és a rokon, a távoli ismerős vagy az arra járó koldus”.

A jelen külső-Józsefvárosának helyszínei még mindig őriznek valamit a Teleki téri zsibvásár századfordulós hangulatából. Budapest egyik leghányatottabb sorsú kerülete talán a legtöbb kárt szenvedte a második világháborúban. Épületeinek 90%-a megsérült, a város újjáépítésekor itt szinte egyáltalán nem építettek házakat, az ötvenes évek elejéig a foghíjtelkek is üresen álltak. A bérházakat államosították, majd szinte egyáltalán nem tartották karban. A mellőzöttség talán nem kedvezett az épületeknek, annál inkább a háború előtti miliőknek és életformáknak. A negyed éppen slumosodásának és krízishelyzetének köszönheti, hogy túlélte az elmúlt húsz évet is. Nem volt remény arra, hogy a társadalom felsőbb rétegei számára vonzó kerületté tehető, ezáltal elkerülte a gyors haszon mentén, gondolkodás nélkül bontó befektetők figyelme.

Ez az a városrész, ahol a gangos házak udvaraiba vagy szuterén-üzletek nehéz gyapjúfüggönyei mögé nézve még mindig a háború előtti tárgyakat, tevékenységeket és illatokat találunk, ahol olyan iparosokkal találkozunk, mint autókárpit-készítő, kard- és fegyvermíves, karácsonyfadísz-készítő. Ahol a zsinagógával szemközti, Nagyfuvaros utcai lakóház udvarán a mai napig megvan a taslich kút, melybe a ház vallásos zsidó lakói, Ros Hasanakor beleszórták a bűneiket jelképező morzsákat. Különös egybeesés, hogy ebben a házban működött az Éc hájimnak – Élet fájának nevezett egylet ortodox imaterme, és ebben a kertben, a kút szomszédságában áll egy fügefa, ami a bibliai leírás szerint az Édenkertben az Élet fája mellett nő.

Ez az a városrész, ahol a Mátyás tér sarkán, egy tűzfalon a mai napig egy régi pléhkrisztus figyel: „a Koszorú utcában egy töpörtyűnénike mindig friss mezeivirág-csokrot csempész a sarki pléhkrisztus fémlábaihoz. Bizonyos estéken gyertyákat gyújt a virágok között. Szélben lebegő lángnyelvek, félrebillent fejű, kopott férfialak, aki csak a Mátyás tér és a József utca rosszlányait érdekli. Éjszakánként kabátjukat magukra tekerve állnak előtte sírva.” – írja Lábass Endre Vándorparadicsom című kötetében.

Ez az a városrész, ahol a Teleki tér egyik udvarában kis imaterem áll, amit galíciai haszid zsidók alapítottak a századfordulón, Csortkovo schul néven, és azóta is eredeti formáját őrzi. Évtizedekig a kerület legendás Glázer Juci bácsijának tiszteletére jött össze minden héten a minjen. A kis gyülekezet tagjai Glázer bácsi halála után is összejöttek, egyre több lett a fiatal. Az imaterem melletti, egykor női részként használt lomtár takarítása közben, háború előtti újságokba csomagolt cipők mellett rábukkantak arra a Dávid-csillagos festőhengerre, amivel a zsinagóga falait díszítették. (S terveik szerint egyszer újra ezzel festik ki az imaházat. A szerk.)

Ez az a városrész, ahol a József utcai 110 éves műteremházban ma a Roma Parlament viszi tovább a hely szellemét. Itt készítette Seenger Béla a Zeneakadémia és a Parlament épületdíszeit. A ház udvarában kialakított műtermekben rajzolta az állatkerti pavilonok terveit Kós Károly, és itt alkotott Ferenczy Béni is. A Józsefváros ütött-kopott utcáin olyanok látogattak a József utcai házat, mint Iturbido, mexikói hercegnő, aki a mexikói operaház szecessziós üvegkupola-terve ügyében érkezett Maróti Gézához és Róth Miksához. A Műteremház mohával borított kertje a mai napig borostyánnal benőtt szobrokat őriz. A néhány éve veszélybe került épület megmentéséért aktívan tiltakoznak az erre szerveződő helyi civilek.

„Mi hát a közép-európai városok közös öröksége? A századforduló derűs csendje, amely a  változatlanság törékeny ígéretével nyugtatja meg a jelenben ellenségüket megtalálókat? (…) Szeretném hinni, hogy Budapestet nem csak a gazdasági stratégiák, egyezmények és autópályák, de a vándorlóemberek, tárgyak és történetek is újra szorosan összefűzik a régió városaival.” – Írja Polyák Levente a közép-európai városok emlékezetéről írott esszéjében. Én történetesen nem látom ellenségemet a jelenben, a változatlanság törékeny ígérete mégis megnyugtat, és azt hiszem, Budapesten a vándorlóembereknek, tárgyaknak és történeteknek van egy, az előbbinél még fontosabb küldetése.