Az emlékezet maradványai
Olvasónk írta: Miért is fontos egy keresztény gyökerekkel rendelkező, ám attól
eltávolodó és a zsidó vallásban és izraelita hagyományban új forrást
találó embernek a zsidó hagyomány? Mert példát adhat a vidéki közösségeknek az a
hagyománytisztelet, amellyel a zsidóság a halottaihoz viszonyul.
Számomra mint történésznek nagyon fontos szűkebb hazám, a Marcali környék zsidó örökségének megőrzése, legyen az papír alapú forrás, vagy kőemlék. Miért is fontos ez egy keresztény gyökerekkel rendelkező, ám attól eltávolodó és a zsidó vallásban és izraelita hagyományban új forrást találó embernek? Mert példát adhat a vidéki közösségeknek az a hagyománytisztelet, amellyel a zsidóság a halottaihoz viszonyul. Ám a holocaust után elnéptelenedő hitközségek helyett nincsen, aki őrizze a maradványokat, temetőket. Dicséretes az a „nyilatkozathullám”, amely idén januárban kísérte a Marcali „öreg zsidó temetőben” ledöntött síremlékek körüli történéseket (országos médiaérdeklődés, megyei és parlamenti támogatás). Ám a „hegyek egeret szültek”, mert sikerült olyan minőségben felállítani a sírköveket, amelyekre a legjobb szó csak a minősíthetetlen és ócska lehet. Az első szél újabb döntögetést okoz, abban a sírkertben, amelyben 1848-as honvéd veteránok, köztiszteletben álló orvosok, közemberek, Marczali Henrik történész családja és egyszerű halandók nyugszanak. A jövő tavasszal „farkast kell kiáltani”, majd ha a fagy és a szél rombolni fog?
rombolás a marcali zsidó temetőben
El nem mondható érzést jelent az, amikor egy elhagyatott temető földjéből előjön néhány kődarab, amelyeken kirajzolódik néhány betű. A tisztítása után kiderül, hogy ami oldalról nézve egy marék kődarab, az felülről nézve egy ember emlékezetének a maradványa. Ismét sikerült azonosítani valakit… (Került így már elő Dachauban elpusztított zsidó polgár és az első világháború hősi halottja is.) De egy képeslap, fénykép, vagy egy történet ugyanúgy a vidéki zsidóság emlékezetének a maradványa, amely nélkül nincsen közösségi múlt. Vajon hányan emlékeznek a marcali szecessziós zsinagógára (1906), amelynek a párja Hódmezővásárhelyen épült fel? Vajon hányan tudják, hogy az 1920-as években a törekvő keresztény polgárok a zsidó iskolába íratták a fiaikat és leányaikat, mert az számított a legmodernebbnek? Vajon ki tudja, hogy a legszebb polgárház Marcaliban miért viseli a Mayer ház nevet? Hol állt az első templom, amelyben az ifjú Marczali Henrik tanulta a betűvetést, magyar nyelven az elsők között szertartást vezető, liberális Marczali Mihály rabbitól?
Számos kérdés, amelyre sok év kitartó munkájával lehet, ha lehet egyáltalán, választ találni. Választ lehet-e találni a vidéki zsidóság múltjának a kérdéseire, vagy választ kell-e találni? Véleményem szerinte feltétlenül a második. Ez kell, hogy legyen a jövő alapja, hiszen a zsidó hagyományban is a múlt és a jövő szerepel!
Ezért kívánok a Szombat munkatársainak kitartást és türelmet ahhoz, hogy sikerüljön végre a magyar zsidóság színes közösségét megreformálni.
Mély tisztelettel maradok hű olvasójuk
Huszár Mihály
