A csend mint jel

Balla Zsófia költészete a szó nemes értelmében vett klasszikus
költészeteszményt képviseli, mindez jól látszik legújabb verseskötetet
olvasva is. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a költészet ne lenne
folyamatosan kísérletező, és ne próbálná meg tágítani saját határait,
épp ellenkezőleg…

 

…ám ezeknek a határtágításoknak az iránya egy olyan aranykori egység felfedezésére és újrateremtésére irányul, amely egység bár a mindennapi tapasztalat számára hozzáférhetetlen, de amelynek létéről a művészet, a költészet tapasztalatán keresztül biztosan tudomást szerezhetünk. Tehát, bár Balla Zsófia verseinek tömör, sűrű képalkotásában erősen érezhető a modernitás szilánkos szerkesztésmódja, ezek a szilánkok mind az egész emlékét és az egész újraalkotásának reményét hordozzák.

Ezért talán az sem lehet véletlen, hogy A próféciák című vers valójában a költészet hitvallásáról és helyzetéről szól: a próféták ma költők, az igazi költők próféták. Mindez nem csak a versek többségének enigmatikus, az első olvasása ellenére nehezen értelmezhető – ám talán épp ezért: szép – nyelvezetével van kapcsolatban. Ha a költő próféta, akkor az ő szava mindig arra a transzcendens eredetre emlékeztet, amit kimondani nem tud, de aminek mégiscsak a tanúságtevője. Ez is magyarázhatja a kötet verseiben a csend kitüntetett jelentőségét. Ahogy az egyik vers replikázik Wittgensteinnel: „Beszélni kell, ha nem lehet. / A csöndet elhallgatni nem merem.” A hallgatásnak, az elhallgatottnak hangot adni etikai kötelesség, ugyanakkor a hallgatásnak, az elhallgatottnak hangot adni csak a hétköznapitól eltérő módon lehet: a költészet mint nyelv tehát nem „feldíszítése” valaminek, hanem szükségszerű következménye a csend megszólaltatásának. Már a kötet eleji, beszédes Számvetés című vers is ezzel a megszólalásnak a saját hatókörét kijelölő – és rögtön ki is tágító – kérdéssel indít: „Miről nem beszélünk? Mi volt, / ami szóra sem érdemes?” És a próféciát megszólaltató költők is „előreszaladnak / Csukott szájjal beszélnek”. A beszédnek és a hallgatásnak ezt a feszült kettősét különösen jól érzékelteti a Hallomás című vers is, amit teljes terjedelmében érdemes idézni:

„Hallgat a múzsaszáj. Feszülő, vadiker vonalával
Metszi időm. Hasogat ez a vágáshely, a cezúra.
Szájon csókol a csönd. Vasakat helyez zab ajakamhoz.
Szólok, mégse hiszik a halandók azt, ami látszik.
Sorsuk övék, nem enyém! – ugatott Kasszandra hiába.”

Ha csak a két legismertebb szentenciát idézzük emlékezetünkbe – hogy háborúban hallgatnak a múzsák, és hogy Auschwitz urán nem lehet verset írni –, akkor Balla Zsófia versei szerint épphogy csak háborúban és Auschwitz után lehet egy költészetnek érvényesen és hitelesen megszólalni. A múzsa csókja: csókjának elmaradása, csöndje. De épp ez a csönd az, ami paradox módon megszólaltatja a hihetetlent, az emberi értelemmel fel nem foghatót: a logikán túli költészetet. Ezért a csend nem valaminek a hiánya, hanem valami lesz.

Ahogy maga a hiány is igen sokszor fordul elő ezekben a versekben, és szintén nem ürességként, hanem formaként, és egyúttal tartalomként. „Születésem a hiány szünete.” „Miért ad Isten hiányt?” Egy majdan Messiás/Jézus-szerűvé váló figura „szeretői kék hiányt szeretnek”. „A személy csak van, van. / De nem találja tükreit. / Épp csak betölti azt az űrt, / amit később hiánya üt.” Efféle tartalmas, vákuumszerűségében tartalmakat bevonzó hiányként jelenik meg a csend is. A csend: valaminek a jele. „Az ember jelből ért, ha csendből ért.” Vagy, ahogy a különösen szép, Balassa Péter emlékének ajánlott Baráti beszéd fogalmaz: „Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél. / Egy vagy mindazzal, amit majd kitalálsz.” Az alkotás nem a hiány kompenzációja. Az alkotás a hiány megszólaltatása.

És mindez kapcsolatban van a versek transzcendens, aranykori teljességet kutató hangvételével is. Hiszen ha a hiány képes megszólalni, akkor a költői megszólalást – már az abszurd erejénél fogva is – valóban öröknek kell elképzelnünk. Ahogy a Márton Lászlónak címzett egyik köszöntő mondja: „e versem túlél minket / és engem benne te.” Ha pedig a csend nem valaminek a hiánya, hanem valaminek a szerves jele, enigmája, akkor azon sem szabad csodálkoznunk, amit A jel című vers állít: hogy a jel, még ha nehezen megfejthető is (talán épp ezért jel), „végig élni fog”. Egyébiránt a jel jelentését nem, csak a formáját ismerjük meg a vers által: épp olyan hatalmas és megfejthetetlen rózsa, amilyen a borítón szereplő gyönyörű, a versekhez méltó Magritte-festményen látható.