A zsidó (meg más) intellektus II.

Korábban  közöltük a szerző írását, melyre kérésünkre Czeizel Endre és
Venetianer Pál reflektált. Az alábbiakban a viszontválaszt olvashatják.

 

 

 

Folytatás és újrakezdés

A zsidók nem érték be azzal, hogy élnek. (…) Napestig gondolkodtak, hogyan kell helyesen élni. Bolond nép vagyunk, rögeszmések, próféták, világforradalmárok szép számban akadnak közöttünk.

Ha a zsidók elhagyják saját vallásuk parancsait és tilalmait, hajlamosak arra, hogy keressenek maguknak egy új hitet, átfogó életstratégiát (…) forradalmi vagy türelmes haladást (…) Szociológiai fogalmak a kinyilatkoztatás érvényét kapják. A világegyetem vagy az emberi tudat újfajta szerkezeti leírásait, a manifesztumokat és az ars poeticákat életfontosságúnak bírjuk tartani.

Ez önmagában is groteszk viselkedésnek tűnhet föl, de ráadásul azzal a kellemetlenséggel jár együtt, hogy a zsidók között sok a nyomasztóan értékorientált, ítélkező, szigorú vagy szarkasztikus ember. (…) Erkölcsi kultusz övezi a bírálatot, amely gyakran elébe vág a megértésnek.

Tény, hogy a zsidó egyszerre tud megrendülni és tréfálkozni, tény, hogy született szentségtörő, ráadásul szemtelen, vitatkozós és tolakodó, továbbá megbocsáthatatlanul gyors.

A zsidókat szenvedélyes viszony fűzi a törvényhez, akarják és ellenzik, rajonganak érte és kijátsszák, az egész életet a törvény hatalma alá akarják rendelni, egyszersmind szabadulni akarnak minden tekintélytől. (…) Innen a radikalizmus, amely átlendíti a zsidókat az adott valóság határain.

Az írás tanulmányozása és értelmezése volt a dolguk szabad idejükben és ünnepi óráikban mintegy két és félezer éven át, ez tartotta össze őket. Bárki lehetett bölcs, aki valóban bölcs volt.

A mogorva körülményekkel szemben a zsidókat megerősíti az ő hordozható vallásuk, és annak a személyes viszonynak a példája, amelyet a próféták isten hangjával létesítettek. Ez a barátság – imádkozási technikává válva – duálissá fejlesztette a zsidók énjét. Az egyik a gyarló ember, mint Éva és Ádám, a másik az Úr hangja, a törvény, a kötelesség és a lelkiismeret szava. Az igazi gazdát a zsidó önmagában hordozza: ezt az ernyedetlen suttogást.

Ha januárban közölt írásom keletkezésekor már megjelent volna Konrád György könyve, így kezdtem volna különböző helyeiről kigyűjtve, hogy mi jellemzi a zsidókat. Összegezem: töprengők, önkritikusak-öntudatosak, vallás- és megismerés-„éhesek”, végletesen bírálók, konvenciókat felrúgók (tiszteletlenek), ambivalensek a törvénnyel, nagyra értékelik a szellemet, fogékonyak a szöveg iránt és énjüket megkettőzve vívódók.Ha úgy tekintem, mint egy hosszú ideje résztvevő (ön)megfigyelőnek a tipikus zsidó intellektuális arculatról kialakított önképét, hitelességéhez kétség nem férhet. Melléteszek egy másik jellemzést. „Hallatlan racionális kultúrájuk s az a képesség, hogy egy adott helyzetből logikusan adódó legmesszebbmenő következtetéseket is le tudják vonni. Innen van az, hogy elsők közt vannak a matematikában, a sakkban és a pénzügyi világban.” Az őket körülvevő idegen, ha ugyan nem ellenséges világtól „értékítéleteik és magatartásformáik” különböznek. További sajátságuk „a roppant igazságérzék, melyet csak erősít, sőt szélsőségekbe is hajt a környezet ellenséges beállítottsága s a zsidók racionális fölényének el nem ismerése.” Mindennek eredője „a kritikai hajlam, melyet szimpátiánk vagy antipátiánk mértéke szerint nevezhetünkszkepszisnek, cinizmusnak vagy destruktív hajlamnak.”

Ez a leírás a múlt század harmincas éveiben keletkezett. Bibó István, nem lévén zsidó, kívülről nézi tárgyát. Egy későbbi tanulmányában megmagyarázza, hogy bármely csoport tipikus vagy jellemző vonása „csak statisztikai arányszámot jelöl. (…) nem minden zsidónak s nem is a zsidók többségének a magatartásformái ezek, csak egyszerűen olyanok, amelyek a zsidóknál gyakoribbak, mint másoknál.” A Bibótól származó heterosztereotípia szerfelett emlékeztet a Konrádtól származó autosztereotípiára, mivel hasonló intellektuális vonásokra összpontosít, ugyancsak személyes benyomások alapján. És meglehetős összhangban van a januári cikkemben bemutatott amerikai vizsgálati eredményekkel. E vizsgálatokban – hogy Czeizel Endre kérdésére válaszoljak – a több mint nyolcvan választható tulajdonság között azért sorolják fel külön az éles elméjű és intelligens mellékneveket, mert a mindennapi nyelvhasználat naiv pszichológiájában ezek szokásosak. Alkalmat adnak, hogy az intelligenciakutatásban járatlan megkérdezettek tetszésük szerint ítéljék egyiket sem, csak az egyiket, avagy mindkettőt jellemzőnek. Az egymást kiegészítő jellemzések egymást erősítik. Ennek ellenére, felmerülhetne, hogy ugyannak a csalóka látszatnak, vagy legalábbis közös torzításnak engednek – mutattam rá a logikailag lehetséges érvre –, de ezt a független adatok cáfolják. Ezek sorába illeszkednek a Czeizel Endre által felkutatott roppant tanulságos magyar adatok.

Venetianer Pál szól arról, hogy mindezek kizárólag az euró-amerikai kultúrkörre, és csak az utolsó 2-300 évre vonatkoznak. Osztom álláspontját, hogy a pontatlanul meghatározott alapfogalmak használata és a felek politikai meggyőződésüktől függő álláspontja nem tesz jót a tudományos vitának. Gondolom, ő viszont egyetértene velem, hogy nincs olyan adat, bármennyire hitelesen ellenőrzött is, amellyel szemben ne lehetne kifogásokat találni – feltéve, hogy megvan rá az elszántság. A szociális konstrukcionizmus jegyében miért ne lehetne magát a zsidó fogalmát és természetesen az intelligenciáét is merő konstrukciónak tartani.

Czeizel Endre felhívja a figyelmet, hogy a kis közösségben élő zsidók egymásközti házassága miatt a lappangó „rossz” és „jó” gének gyakrabban találkozhatnak össze gyermekeikben. E „rossz” gének magyarázzák meg a szinte csak zsidókban előforduló genetikai betegségeket. A lappangó „jó” gének összetalálkozása pedig a „géniusz-palántaság” kiindulópontja lehet. Innen folytatom. Cochran irányításával egy kutatócsoport az askenázi (európai) zsidók körében kivált észlelhető több genetikai rendellenességről feltételezte, hogy mellékhatásuk kedvez az intelligenciának. A mutáció következtében fellépő kérdéses betegségek, mintegy mellékesen, az idegnyúlványok megnagyobbodása, illetve elágazások gyarapodása folytán előmozdítják az agyi sejtek közötti kapcsolatokat és nagyobb intelligenciához vezetnek. Különösen megnövelik a 140 feletti intelligencia pontszámú szélső változatok előfordulásának arányát: az észak-európaiaknál ezerből négy, az askenáziaknál huszonhárom fő. De csak akkor, ha nem patológikusak (azaz nem két példányban fordul elő a gén, amikor mindkét szülőtől öröklik, hanem csak egyiktől). A Spanyolországból a 15. században kiűzött szefárd zsidóknál az arány viszont a többi európaihoz hasonló.

Cochranék az intelligencia és a siker, valamint a siker és a termékenység közötti korreláció alapján feltételezik, hogy azok a zsidók, akik a jelentős mentális erőfeszítést követelő területeken jobban teljesítettek, több gyereket neveltek fel felnőttkorig, nagyobb arányban tudták átadni génjeiket, mint akik kevésbé sikeresek voltak. A középkori üzletembernek-kereskedőnek nagyobb verbális és matematikai képességre volt szüksége, ami megfért viszonylag gyenge téri-vizuális képességgel. Vagyis a szegregáció és az üldözés a természetes szelekció eredményeként serkentette a verbális és matematikai tehetség felbukkanását. A szefárd és keleti zsidók viszont, noha szintén városias foglalkozásokat űztek, inkább a kézműves iparban dolgoztak.

Az askenázi zsidó populáció esetében az evolúció minden lehetséges mutációt felhasznált, hogy a kérdéses irányban működjön, a szülőktől örökölt káros hatások ellenére. A könyveiből nálunk is ismert kognitív pszichológus, Pinker az alapvető dilemmát így fogalmazta meg: „Az egyenlőség-elv nem azt az empirikus követelményt jelenti, hogy az embercsoportok felcserélhetők egymással; ez morális alapelv, ami azt parancsolja, hogy az emberekre ne erőltessük rá a csoportjuk átlagos jellemzőit és ne ezek szerint ítéljük meg őket.”

Maga az a gondolat, hogy a környezet kihívásai kultúraalakítók, korántsem eredeti és nem is sajátosan euro-amerikai – hogy tágítsam a horizontot. A hetvenes években például Malajziában megjelent olyan publikáció, amely a kínaiak malájoknál magasabb átlagos intelligenciáját a Kínában hosszú ideje jellemző zord időjárás következtében kialakult szelektív nevelési eljárásokkal magyarázta, összehasonlítva a Malajziára jellemző tropikus paradicsomi állapotok követelménylazító hatásaival. Cochranék érdeme, hogy részletesen demonstrálták, miként változtathatja meg a tág értelemben vett nevelés-gondozás (nurture) a természetet (nature). A kultúra mozgathatja az öröklést. Gazdasági és társadalmi szokások végül is befolyásolják a gének gyakoriságát.

A bemutatott szelekciós mechanizmussal kapcsolatban nyomban felmerült azonban a kétely, mivel az evolúció sebességéről uralkodó felfogásnak ellentmondani látszik. Felettébb elgondolkodtató, hogy a zsidóknak, ha valamire: nem-zsidóvá válni bizonyosan bőven volt alkalmuk. A római birodalom első évszázadában éppen az egykori Saul: Pál munkássága nyomán. És a későbbi, feltehetően nagyszámú áttérések ellenére is, főleg a farizeusok, az aktivisták és tudós emberek mégis zsidók maradtak. (Saul egyfelől ellenpélda: jó farizeusként ült ott a tudós Gamáliel lábainál, másfelől nagy megtértként ugyancsak sokat tudott az ént megkettőző vívódásról.)

Mindenesetre, a maradék önválasztotta öntudatos kisebbség egyedi intellektuális kultúrát alkotott és ez él a mai modern judaizmusban. Cochranék a zsidó tudományos foglalatoskodást, mint szelekciós tényezőt azért nem vették figyelembe, mert szerintük kevesebb, mint egy százalékot érintett. Nem okozhatott tehát fontos evolúciós változást tíz nemzedékben. Csakhogy – így az ellenvetés – nem evidens, hogy a rabbik és Talmud- tudósok hivatásos osztálya ilyen kicsi volt. Annak idején a vallásos tudomány(osság) terebélyes helyet foglalt el a zsidó közösségben. Nemcsak a szoros értelemben vett imádkozást és szertartást szabályozta, hanem gyakorlati és jogi kérdéseket. A zsidó tudomány(osság) és írásbeliség hozzájárult a túléléshez, megkönnyítette e nemzetközi kereskedelem és pénzügy fejlődését. Észak-Afrika városaiban annak idején a szefárd zsidó populáció tagjai is intellektuális foglalkozásokat űztek. Ami pedig a 15. századig Spanyolországban élőket illeti, számos intellektuális területen (természettudomány, matematika, művészetek, valamint üzleti élet és diplomácia) kiemelkedő teljesítményt nyújtottak.

Több ponton hasonló érvekre bukkanok egy terjedelmes könyvben. A zsidók biológiai elkülönülésüket „kulturális gyakorlatok változatosságán” keresztül tartották fenn, amilyenek a vallásos gyakorlat és hiedelmek, nyelv és szokások, foglalkozások, elkülönült tartózkodási hely. Genetikai készletükben „negatív centripetális erő” hat. Csakhogy ebben a szelekcióban erős külső tényezők, kényszerek, katasztrófák is szerepeltek, és „a Talmud Akadémia, mint az intelligencia természetes szelekciós arénája működött”. Ugyanakkor „az ellenséges keresztény környezet okozta erős nyomás kedvezett a zsidó közösség találékony, intelligens és vagyonos tagjainak”.

Az előrelátás valóban együtt jár az intelligenciával és lehet túlélési értéke (elkerülni a pogromokat), de nem nyilvánvaló, hogy e hatás vajon elégséges magyarázat-e. A holokausztot félretéve (de hogyan lehet?) már korábban sem volt az. Amikor a kozákok végigsöpörtek egy városon, a kereskedelmi sikerhez vagy a rabbinikus eszességhez vezető intelligencia nem igen segített. Sőt, a legkiválóbbak lehettek a fő áldozatok ismertségük és az irigység okán. Ami pedig a tudós ember házasodását illeti, igaz, hogy ha tekintélye miatt a sikeres kereskedő hozzáadta lányát, gyerekeikben az absztrakt gondolkodási képesség a gyakorlatias intelligenciával párosulhatott. De gazdag kereskedők sokszor vonakodtak így tenni és az sem bizonyos, hogy a termékenységi arány az intelligenciaszint általános növeléséhez elég jelentős volt.

Figyelemre méltó és kellően nem méltatott tény, hogy a zsidóság körében a földművelők aránya az első évezred végére kb. 80-90 százalékról kb. 10-20 százalékra csökkent. Más etnikumnál hasonló radikális váltás nem ismert. Ahelyett, hogy a szokásos magyarázathoz folyamodnának – hogy ti. a zsidókat nem engedték földhöz jutni – közgazdász-szerzők nemrég rámutattak, hogy 64-ben Joshua ben Gamla Palesztinában rendeletében kötelezte az összes férfit, hogy hat éves korától iskolába járjon. Egy évszázadon belül egyedül a zsidó férfiakra volt jellemző az írni-olvasni és számolni tudás. Ez idézte elő a nagy váltást. Ha iskolázott vagy, gazdasági értéked megfelelő foglalkozásokat követel, amilyen a kereskedelem, üzlet. Ha földműves maradsz, nem tudod kihasználni iskolázottságod, az értelmét veszti. Ez volt az igazi szelekciós nyomás. Emellett az első és hatodik század között a zsidók száma kb. 4.5 millióról 1.5-re vagy még kevesebbre csökkent. A meggyilkoltakat és az áttérteket leszámítva is hatalmas azok száma, akik eltűntek.

Tóra tanulás Jeruzsálemben

A második templom pusztulása után az ima és a Tóra tanulmányozása a zsinagógákban és tanulmányi házakban zajlott. A zsidók férfiaknak olvasniuk kellett tudni, és nemcsak magukban, hanem a többiek jelenlétében, hogy hitüket gyakorolják. A Tórának és a héber imakönyvnek még gépies olvasása is fejlett olvasási képességet igényelt. A Talmud és kommentárjai főleg figyelemre méltó intellektust kívántak meg. Vagyis a Templom elpusztítását követő évszázadok alatt jó zsidónak lenni annyi volt, mint eszesnek lenni. Feltételezhető, hogy az eltűnt zsidók főleg azokból kerültek ki, akik nem tudtak elég jó zsidók lenni, mert nem tudtak folyékonyan olvasni. Elkerülendő az alkalmatlanságuk okozta szüntelen kudarcot, fokozatosan visszavonultak e helyzetekből, és nem maradtak meg önválasztotta zsidónak.

Az utóbbi gondolatmenet már azé a Murrayé, akinek Herrsteinnel közös, nagy vihart kavart (magyarul nem olvasható) könyvét megemlíti Venetianer Pál. Murray támaszkodik egy műre, amely szerint a judaizmus már a babiloni fogság idején kialakult. A babiloniak magukkal vitték a zsidó elitet, a nagyobb intelligenciájúakat, és maguk mögött hagyták a szegényeket és képzetleneket. A száműzetés végén, több évszázaddal utóbb, sokan a Júdeában maradtak közül felszívódtak más vallásokba. A hazatértek alkották meg az új zsidó közösséget és ők főleg a nagyobb intelligenciájúakból kerültek ki.

Nehogy túlságosan kerek legyen a történet, nem hallgatható el, hogy bármennyire elhagyhatatlanok is a szelekciós nyomás, a kisebbségi sors, az üldözöttség, a kirekesztettség – az ismert eredmény nem magától értetődően következik belőlük. „Ha a zsidók etnikai különállása csak annyiban állott volna, mint a cigányoké, akkor ennek alapján belőlük is zenészek, vályogvetők és jövendőmondók lettek volna, mint ahogyan léteznek is analóg jellegű zsidó foglalkozások. A sokkalta erősebb morális és intellektuális kultúrájú zsidóság számára azonban az emberi lehetőségek szélére való szoríttatás morális és intellektuális feladatként jelentkezett” – figyelmeztet Bibó.

Egyébként, ennek a feladatnak igen sajátos megoldási kísérleteként (is) tekinthető a pszichoanalízis. A zsidókat érő támadások, a kisebbségi helyzet átélése kellő tapasztalatot és indokot ad Freudnak, hogy a neurotikusokhoz hasonló egyéb kívülállókat megértse. Ugyanakkor a zsidók marginális társadalmi helyzete bátorította, hogy az analitikus új státusával járó kockázatot: az ördög ügyvédje szerepét vállalja. A szorongás és lelkiismeret-furdalás, az ösztönén és a felettes én közötti vívódás megértése egyben jelentős vonzerő volt számos zsidó értelmiségi számára, hogy Freudot tanítványként, munkatársként vagy/és páciensként kövesse. A folytonos résen lét, az egyszerre befelé és kifelé vetett éles tekintet, egyfajta megkettőződés egyszersmind kedvez a fonák, az abszurd észlelésének, az ironikus látásmódnak. Mindez, párosulva az önmegfigyeléssel, a lélek rezdüléseinek mint különös szövegnek a tárgyszerűségre törekvő elemzése iránt tesz fogékonnyá. Maga az analitikus szituáció sem idegen a zsidóságtól. A pszichoanalitikus módszer talmudi eszmeiségéről többen szót ejtettek, mint „az Ószövetség átültetéséről a pszichológiába”. Innen ered Kafka érzése: „Freud munkássága inkább a jelenlegi nemzedék által írt zsidó történelem egyik fejezete, valamiképpen a Talmud utolsó kommentárja, és ebben rejlik egész kiterjedési képessége.”

Visszatérve az első századi eseményekhez, Murray elismeri, hogy a tyúk vagy a tojás problémához jutottunk. Analógiaként a kínai írás több ezer egyedi írásjelét hozza fel. Kognitív tesztek szerint – már ismertettem januárban –, a mai kínaiak kiváltképpen a vizuális-téri feladatokban jók. Lehet, hogy ezt a kínai írás megtanulása fejlesztette ki. De még plauzibilisebb, hogy akik már rendelkeztek ilyen képességekkel, azok találtak ki egy ilyen nehéz írott nyelvet. Hasonlóképp, a zsidók nagyfokú verbális képességeiben-készségeiben másodlagos és harmadlagos hatásokat fedezünk fel, amelyek képessé tették őket olvasni és megérteni bonyolult szövegeket az első század táján, de plauzibilisebb arra gondolni, hogy szellemileg ennyire igénybevevő feladatot csak kiváló verbális képességűek tűzhettek maguk elé.

De milyen volt korábban az intellektusuk? Az újabb ásatások nyomán az első izraelita pásztorok és földművesek fennmaradt leletei alapján nem lehet következtetni se nyelvükre, se vallási rítusaikra. Az i. e. 10. század végén az északi királyság sokszínű állam volt, amely jelentős kánaánita népességet integrált. Amikor az asszírok elfoglalták, az i. e. 7. században, új népcsoportokat telepítettek be az elhurcolt izraeliták helyére. A vallást is sokszínűség jellemezte. Csak Szamária eleste után, Júdea központosításával kezdett egységesebb attitűd kialakulni.

Kérdésem megválaszolásához nem jutottam közelebb. Hiába tudom, hogy számos, ugyanabban a környezetben élő, semmibe tűnt nomád nép közül éppen a zsidók fennmaradása elválaszthatatlan egy kivételes – nincs jobb szavam rá – pillanatnak a következményétől. Az ősatyákat megszemélyesítő Ábrahámnak megnyilatkozott a láthatatlan és megfoghatatlan (és már-már felfoghatatlan) egy Isten. De nem tudom, miért és miként fonódott össze ez rendkívüli racionalizmussal, szokatlanul erős verbalitással – amely az Úrral folytatott párbeszédében a bálványimádatba visszaesésért járó büntetés képét így fogalmazza meg: „törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál” (Mózes Második könyve, 32. 32) –, ez pedig (sebzettség ide, neurotikusság oda) miért és miként fonódott össze a rendkívüli küzdőképességgel.