Kell-e nekünk macesz-morzsa?

 

Avagy szülessünk-e zsidónak, tanuljunk-e zsidónak vagy érezzünk-e zsidóként?

 
Pészáh a kérdések ünnepe, s hónapja, niszán, a kérdések hónapja. Kérdéseket szeretnék feltenni Nektek is, önmagamnak is. Ha meg tudjuk válaszolni, közelebb kerülünk a zsidóság, esetleg saját zsidóságunk megértéséhez is.

Bele lehet-e tanulni az érzelmekbe, vagy bele kell születni? Lehet-e egységes a zsidó nép legalább egy pillanatra, vagy ez naiv álom? Vannak-e mindenki által elismert vonatkoztatási normák? Talán a teremtéstörténet? Vagy az ősatyák élete.

A legutolsó felvetésből sajnos hamar kiábrándulunk, hiszen rabbi Slomo Jicháki (Rási 1040-1105) a leghíresebb Tóra- és Talmud kommentátor legelső – és nem is triviális – kérdése a Tóra könyveihez: „Mit keres ez az egész Mózes első könyve (benne a teremtéstörténettel, az ősatyák és ősanyák csodálatos életével, ám szinte parancsolat nélkül) a Bibliában? Hiszen a zsidó nemzet története a törvényadással, azaz a kivonulás pillanatával kezdődik el, ami bizony a második könyvben van.” Ha odalapozunk a citált helyhez (Mózes II. 12. fejezet), látjuk, hogy az első „nekünk” szánt parancsolatban megkapjuk a „zsidó naptárrendszert”, és ezzel a ciklikus ünnepi rend alapját (ti: „ez a hónap legyen nektek minden hónapok kezdete”). Azaz Rási utal rá: törvény mindenek felett, azaz az előtte lévő részek nem feltétlenül releváns részei a zsidó történelemnek.

Kicsit cinikusan azt is kérdezhetnénk, kit érdekel Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob vagy József kalandos, izgalmas és néhol romantikus élete? A zsidóság, mint nép nem épül belőle, legfeljebb az egyén. És mégis benne van az első könyvben. Hogy miért? Háááát, mert a Teremtő így rendelte, és a viselkedésnormákból (pl. beteglátogatás) is lehet tanulnunk.

Érzelmek vagy értelem?

Ez a költői kérdés már magában hordozza a zsidó nép egyik legmakacsabb ellentmondását, ami mégis az egyik legerősebb kohéziós erő lett: az egyén és a nép állandó egymásnak feszülését. Az individuum hatalmát, spiritualitását és fejlődését vagy a közösséget egybetartó törvényt kell támogatniuk a zsidó nép vezetőinek?

Talán mérlegeljünk? Vizsgáljuk meg, mi a fontosabb a túlélésben? Mi segítette a zsidó népet? Patikamérleggel? És ki fogja majd ezt a mérleget?
Igen, erről szeretnék most írni! És arról, hogy ezzel együtt mit is jelent az egyénnek és a közösségnek a tavasz és benne a pészáh szabadságélménye. A szabadság és szabadságélmény.

Itt a tavasz.

Az évszakköszöntő könyv Eszteré. A tekercsben (megilá) az öröm négyfajta kifejezését találjuk leírva egymás után, bemutatván, hogy mit éltek át a zsidók a megmenekülés pillanatában: „orá” – fény, „szimhá” – öröm, „szászon” – ujjongás, „jekár” – bőség (Eszter 8.16). Amikor purimkor felolvassuk ezt a részt, akkor ezeket a szavakat az egész közösség együtt mondja, ezzel is kifejezve a fontosságát a közösségi érzésnek és érzelemnek.

Sőt! E mélyről jövő öröm-vágy négy szavát minden szombat este – a hávdálá szertartás alkalmával – elismételjük, hogy ezzel erősítsük a reményt a ránk köszöntő hétre. A hagyomány (minhág) szerint a gyertyát ezeknél a szavaknál magasba emeljük, hogy mindenkinek (akár az analfabétáknak is) feltűnjön, hogy itt valami nagyon fontos hangzik el.

Purim és pészáh között pontosan egy hónap telik el. A naptárrendszer folytonossága arra is tanít, hogy a purim vidám szentsége egyesüljön a pészáh magasztos szentségével, és a Tóraadás ünnepén megérezzük mindkettőt. „Orá” – fény, „szimhá” – öröm, „szászon” – ujjongás, „jekár” – bőség. Ám ez már a misztika szintje…

Bár ismét előkerül a régi duett, az érzelmek és a törvény találkozása.

Ebben az érdekes szimbiózisban, niszán hónap – a pészáh hónapja – különleges szereppel bír: a zsidó törvénykezés (háláhá) szerint a hónapnak minden napja ünnepnap (sic!). Ez egy döntvény, és a rabbinikus alapelveknek nagyon fontos szerepe volt a zsidó hagyományban, hiszen azok aktualizálták a tórai törvényeket. Miért különleges ez a hónap? Mert nagyon zsidó.

Ez Dávid király hónapja, ez a megváltás és így a messiás hónapja. Ebben a hónapban nem mondjuk el naponta a szomorúsággal teli bűnvallomás (táhnun) imát. A régi hászid világban sok helyütt ebben a hónapban minden nap szombati ruhát és strájmlit vettek fel. Minden nap ünnepi lakomát (szeudát micvá) tartottak, hangsúlyozva ezzel is, hogy niszán hónap minden napja valóban ünnepnap.

Éreznünk kellene valamit a levegőben? Különlegessége van ennek a tavaszi hónapnak? Azt is gondolhatnánk, hogy mindaz, amit érzünk, csupán a tavasz illata. A tavasz szabadsággal teli, a tavasz mindig vidám és felszabadít rengeteg kötöttségtől.Talán ez lehet az egyik oka, hogy a zsidó nép tavasszal jött ki az egyiptomi fogságból? Érezték, hogy menniük kell?

Nem! Éppen ellenkezőleg!

Hogy megérezzük a zsidó lélek érzékenységét és történelmünk mélypontjain is érzett feltétlen bizalmát és örömét az Örökkévalóban, bele kell képzelnünk magunkat abba az érzésvilágba, miáltal kijelentették, hogy az egész tavasz azért ilyen csodálatos, szabadsággal teli és mindig vidám, mert a zsidó nép ekkor jött ki a szolgaságból és ekkor lett szabad nép! Hitték és tudták, hogy azóta a világ is velünk örül ebben a hónapban. Megkapta az emberiség a tavaszt és a virágnyílást, s mi természetesen ünneplünk.

Ez az élmény átszivárgott a gyakorlati törvénykezés szintjére is. A talmud bölcsei határozottan kiemelték a pészáh (szabadságünnep) kósersági törvényeit az összes törvény közül. Nincs megengedett fogyasztható minimuma (aszur bemasehu) a kovászosnak, szemben pl. a disznóhússal vagy a vérrel (de erről az utolsó kettőről kérdezzék meg a rabbijukat!). A háláhá azt mondja, már a „valami” is kovászossá teszi a pészáhunkat. Nincs apelláta! Vagy fekete vagy fehér! Ilyen a szabadságélmény is. Nincs kicsi szabadság vagy nagy szabadság! Ahogy egy morzsaszem képes tönkretenni a pészáhunkat, akképpen tudja ez a morzsa lerombolni egy ember vagy egy közösség életét.

Ahogy körbetekintünk a barátainkon, láthatjuk, hogy ha ne adj’ Isten elválnak, ott általában nincsenek óriási események, hanem tucatnyi apró fájdalom, figyelmetlenség, megbántás, sok apró morzsa. Ezek teszik tönkre az életet, az együttélést.

Az igazi megszabadulást (majd megváltást) megelőzi, amikor gyertyafénynél megkeressük ezeket a morzsákat. Ám ez kevés, hiszen fel is kell ismernünk s utána nyílt tűzön el kell égetnünk, majd végérvényesen meg kell szabadulnunk tőlük. Ahogyan pészáhkor, bölcseink rendelete alapján, mi is ezt tesszük kenyérdarabkáinkkal is.

A haszid mozgalmak általában igyekeztek a törvény négy értelmezése közül az allegorikust elővenni, ezzel is segítve a törvényben kevésbé jártas híveik eligazodását a háláhá és az ággádá útvesztőjében. Nem véletlen az elmúlt évszázadokban a haszid irodalom népszerűsége. Hiszen irányt mutat és lelki támogatást ad a lehető legegyszerűbb módon (és ekkor elegánsan fogalmaztam).

Az egyik leghíresebb rebbe, a karlini rebbe teszi fel az egyszerű és költői kérdést: „és hogyan égeted el?” Természetesen meg is válaszolja: „a tűzzel, ami a szívedben van, az istenszolgálat lángoló lelkesedésével”.

Ezt az elvet a 21. század nyelvezetére lefordítva lelkesedésnek nevezném. Ha azt keresem, hogy a zsidóságban, illetve a szentségben mit tehetünk, akkor a válaszom is egyszerű: néha egy egész kicsiny dolog különlegessé teheti az embert. Hiszen ismerünk több száz embert, de csak egyet-kettőt szeretünk igazán. Mi van nekik, ami különleges? Ez a „valami”. Ez egy picike dolog, de ettől lesz valaki a „kiválasztott”.

Egész niszán hónapban, de leginkább pészáhkor, ez a lelkesedés és kötődés különösen erős. Érezni kell a kapcsolatokat! Egész hónapban ünnepel a zsidó nép és a világ is. Talán a szívünk is másképpen ver, mert lelkesek vagyunk.

Bele kell, hogy szülessünk, vagy megtanulható ez a rajongó érzés? Egyáltalán, kell-e a zsidósághoz született vagy tanult rajongás, ez a tűz?

Egy rabbi visszaemlékezésében olvastam, hogy gyermekkorában (a ’30-as, ’40-es évek Berlinje, majd New Yorkja), amikor szüleivel, testvéreivel együtt ültek a széder-asztalnál, akkor rabbi édesapját a Világ Királyának látta és érezte. Apja mindig ezzel kezdte a széderestét: „Gyermekeim, ezen az éjszakán mi mindannyian angyalok vagyunk és hercegek vagyunk. Ezen az éjszakán mindannyian az Örökkévaló asztalánál ülünk, és az ő vendégei vagyunk.” A gyereknek ragyogtak a szemei… az Isten asztalánál ülhet.

Láthatjuk, érzelmek és a lelki intenció (káváná) találkozása kell ehhez az ünnephez, ehhez az élményvilághoz. Állítom, a rajongás közvetett módon megtanulható.
 
 
A szerző a Károli Gáspár téri Bét Sálom zsinagóga rabbija

www.zsinagoga.net