Elie Wiesel: „Beszélnek egymással és nem értik egymást”

Elie Wiesel: A Sonderberg-ügy című regénye a Budapesti Könyvfesztiválra jelent meg a Nyitott Könyvműhely gondozásában. A Szombat képviseletében Gadó János készített interjút a szerzővel.

Regénye számomra olybá tűnik, mint egy végső összegzés emlékezetről, Holokausztról. Zsidók és németek mai nemzedékét a könyvben egy-egy emblematikus alak jeleníti meg, akik – különböző okokból – nem tudnak szabadulni a múlt terhétől.

Mint minden könyvemben, ebben is számos kérdést vetek föl. Ez alkalommal azonban mindenek előtt egy német nagyapát és az unokáját akartam összehozni. Mi történik egy ilyen találkozás során? Az unoka vádjai és a nagyapa válaszai – valójában talán emiatt írtam meg a regényt. Mert az unoka teljesen ártatlan – és bűnösnek érzi magát. A nagyapa pedig bűnös – és teljesen ártatlannak érzi magát. Nem fogja föl, hogy mit művelt.

Nekem is az a benyomásom, hogy Werner, az unoka a fiatal németek nemzedékét képviseli, amelyről Ön nagyon pozitívan vélekedik. Valóban ilyen lelkiismeretes a fiatal német nemzedék? Valóban ennyire átérzik a Holokauszt súlyát?

Nos, időről időre érkeznek hozzám tanítványok Németországból. És úgy látom, tele vannak bűntudattal – oktalanul, hisz nem követtek el semmit. Sok évvel a háború után születtek. Vannak persze neonácik is Németországban, de kevesen. A lelkiismeretes fiatalok viszont nincsenek olyan kevesen. És ők a jó ügyért harcolnak: a lelkiismeretükért, az igazságért.

Az Ön tanítványai nyilván tisztelik Önt és osztják a véleményét. De nem biztos, hogy a német átlag ilyen.

Ezt valóban nem tudhatom, mert nem élek ott. De úgy gondolom, a fiatal német nemzedék nem képes megérteni az öregeket, mint ahogy azok sem értik a fiatalokat. Az öregek nemzedéke lerázott magáról mindent, ami az emberiségben nemes és tisztességes. A nagyapa valóban a gonoszt képviseli – azt, ami ocsmány és igazságtalan az emberi történelemben. A regényben egymagukban állnak, szemtől szemben, beszélnek egymással és nem értik egymást.

Sokak számára a Holokauszt önálló identitásképzővé vált. Pár hónapja Angela Merkel is azt mondta, hogy a Holokauszt a német identitás része. Ön szerint valóban beszélhetünk Holokauszt-identitásról?

Senkinek az identitását nem korlátoznám egyedül a Holokausztra. Mert ez súlyos volt és rettentő, de egyedül ebből identitást építeni – ez egyszerűen nem elegendő.

Az én meglátásom az, hogy a szervezett magyar zsidóság identitása mindenek előtt a Holokauszton alapul.

Nos, aki Chicagóban vagy Los Angelesben született, az valóban nehezen értheti meg azt, ami 1944-ben Budapesten történt. Amerikában is meg kell emlékeznünk a Holokausztról, de nem ennek emléke uralja az életünket. De aki Budapesten a Dob utcában és környékén jár, annak naponta visszaköszönnek ezek az emlékek.

Kik az Ön „irodalmi rokonai”? Fogalmazhatunk úgy, hogy Ön zsidó irodalmat ír?

Ezt nem mondhatom. Az irodalom mindenekelőtt: irodalom. Néha köze van a zsidósághoz, néha meg semmi köze hozzá. Közös vonásunk Singerrel, hogy ő a maga zsidó kisvárosáról ír és én is a magaméról. De ő a maga módján ír és én is a magamén. Azok a szereplők és az a világ, amelyet felidézésre kiválasztottam, az én szereplőim és az én világom – de zsidó világ is valóban. Akár manapság játszódik, akár négyszáz évvel ezelőtt – ugyanaz a világ, mert én ugyanaz vagyok.

Miután Ön francia nyelven ír, a francia irodalomnak is részét képezi, nem?

Természetesen. Albert Camus alighanem nagy hatással volt rám. De más szerzők is és az egész francia történelemszemlélet. Aki franciául ír, annak meg kell felelnie a francia nyelv és kultúra kihívásainak. Első könyvemet, az Éjszakát még jiddisül írtam és nem is tudtam volna más nyelven megírni. A többi könyvemet viszont már nem tudtam volna más nyelven megírni, mint franciául. Rejtélyes, én sem tudom megmondani, pontosan miért.