Elie Wiesel: A Sonderberg ügy

Talán csak akkor ébredünk tudatára, hogy legzsengébb
gyermekkorunk óta a mélabú is része napjainknak, miután megismertük a
szenvedést, és megéreztük tarkónkon a halál jeges leheletét.

Talán csak akkor ébredünk tudatára, hogy legzsengébbgyermekkorunk óta a mélabú is része napjainknak, miután megismertük aszenvedést, és megéreztük tarkónkon a halál jeges leheletét.

 

Én ezt már jóval a per előtt megértettem.

Hát még utána!

Azon a napon is ezt éreztem, amikor Feldman doktor,mintha csak egy gyerekhez beszélne, elmagyarázta, hogy a test olykor képes alegkíméletlenebb ellenségünkké válni.

És a per? Sokáig biztosra vettem, hogy soha nem tudommeg, mi történt valójában a két férfi között az Adirondack-hegység magasfennsíkján.

Baleset? Öngyilkosság? Gyilkosság? Bele lehet-etörődni, hogy egy rejtély ilyen makacsul bezárul előttünk, és nem hajlandókiszolgáltatni a titkát?

Mi az ördög vihette rá Werner Sonderberget, hogymegszakítsa tanulmányait a New York Egyetemen, és kirándulni induljon öreg,kopasz és kiábrándult bácsikájával, oly messze a Village-től? – tűnődöttYedidyah. Miféle szóváltásba keveredtek, hogy a beszélgetésük gyilkos erőszakbatorkollt? És tulajdonképpen ki volt ez a nagybácsi, akinek tragikus halálát egymanhattani törvényszéki tárgyalóteremben boncolgatják, ahol a sok-sok órán ésnapon át tartó per során egymást tapossák az újságírók, az ügyvédek és akíváncsiskodók?

A médiában, amelyet a naponta változó hírek,aktualitások uralnak, már jó ideje nem esik szó erről a perről. Egy átlagosember sorsa nem sokat nyom a latban a politika, a gazdaság vagy a művészvilághíres szereplőivel történt izgalmas eseményekkel szemben. Yedidyah-nak bezzeggyakran eszébe jut, talán túlságosan is gyakran; tulajdonképpen kísérti őt. Nemtud szabadulni a rég lezajlott per képeitől, sem a visszhangjától. Akivilágított terem, az esküdtek hol érzéketlen, hol elborzadt arckifejezése, abíró, aki mintha szunyókálna – mégsem kerüli el a figyelmét az ügyész és azügyvédek egyetlen szava sem, az ügyész, aki az igazság angyalának szerepébentündököl… És a vádlott, a dac és a bűntudat között ingadozva, kerülve szép,szomorú jegyese tekintetét… Amikor Yedidyah felállítja életműve mérlegét,számba veszi kudarcait és megtorpanásait, ragyogó diadalait és lassú vagyszédítően gyors bukásait, a per úgy bukkan fel előtte, mint egy feketegránitszikla, amely magába gyűjti az alkonyi nap utolsó sugarait. Sok év teltel, de Yedidyah még mindig képtelen megfogalmazni, mit is érez.

Hol kezdődik egy ember bűnössége, és hol ér véget? Miszámít véglegesnek, visszavonhatatlannak?

Amióta Yedidyah, Feldman doktor diagnózisának hála,tudatára ébredt halandóságának, nem tud szabadulni a makacs kérdéstől:lehetséges-e, és egyáltalán igazságos-e, hogy hamarosan el fogok tűnni innen,magukra hagyván gyermekeimet, elhagyván édesanyjukat, Alikát, és ezt az egészgörcsökben rángatózó és halálra ítélt világot, bizonyosság nélkül?

A perre egészen az utolsó órámig emlékezni fogok ezena földön, amely hordozott engem, ahol az egyik felfedezésből a másikba, egyik emlékbőla másikba, egyik érzelemből a másikba zuhantam – ám sohasem fogom megérteni,miért olyan erős ez az emlék.

Mi volt az oka ennek a találkozásnak, miért kellettszembetalálnom magam egy olyan sorssal, amely, ha véletlenül is, de súroltasaját sorsomat?

Másféle tanulmányokat is folytathattam volna, példáulha a színház helyett a zenét választom; lehettek volna más mestereim is, Alikahelyett szerethettem volna más asszonyt is; eshetett volna úgy, hogy nem állhozzám olyan közel a nagyapám és Méir bácsikám, lehettek volna más barátaim,táplálhattam volna más ambíciókat, egyszóval: születhettem volna máshol, talánéppen abban az országban, éppen abban a városban, ahol Werner Sonderberg,kutakodhatnék egészen másféle emlékekben is. És leélhettem volna az egészéletemet anélkül, hogy valaha is megtudjam az igazságot a származásomról.

És egész egyszerűen eshetett volna úgy, hogy nem islétezem, vagy már nem létezem. Vagy hogy nem én vagyok én.

Az irodámban ültem, épp kritikát készültem írni azOff Broadway szezonnyitó darabjáról. Az Oidipusz volt, pontosabban a híres darab ultramodern,aktualizált, nevetséges (vagy csak túlmagyarázott?) változata.

Miközben az előadás alatt írt jegyzeteimetlapozgattam, eltűnődtem, miért maradt fenn a darab. Hol a

magyarázat? Hiszen az ókor három óriása – AiszkhüloszSzophoklész és Euripidész – háromszáz darabjából csak mintegy harmincatismerünk. Mi működteti az idő kegyelmét, és mi a cenzúráját?

Mit mondanának erről az istenek, akiket éppen aszeszélyeik miatt szeretünk és rettegünk? Rájuk is hasonló próbatételt mért azidő. Voltak, akik újra és újra népszerűek lettek, míg mások a történelemszemétdombjára kerültek: hol itt az igazság? És a művészi teremtés kollektívemlékezete? Prométheusz vagy Sziszüphosz alakja ma is izgatja a kutatókfantáziáját, míg sok hajdani társukat belepi a por, alig-alig moccannak.

És vajon mi vette rá a producert, hogy színreállítson egy láthatólag nagyon drága előadást, amely nyugodtan maradhatottvolna alkotója fejében vagy fiókjában is?

Amikor imént az „irodámról” beszéltem, kicsittúloztam, vagyis inkább nagyon. Egy eldugott sarok egy New York-i napilapszerkesztőségi termében. Egy szerény asztalka – egy deszk –, és kétszék. Az a két európai folyóirat bérelte őket, amelyeket az amerikai kulturáliseseményekről tudósítottam akkoriban. Ez még jóval a számítógépek korszaka előtttörtént. Minden, amit az efféle pokoli helyekről el lehet képzelni, igaz volterre a teremre is, azzal a különbséggel, hogy a pokol mind a kilenc körébenegészen biztosan jóval nagyobb rend uralkodik. Elviselhetetlen írógépkopogás, amegállás nélkül csörgő húsz telefon, a szerkesztők sürgető hívásai, fotósok éskifutófiúk kiabálása, és a legfrissebb napi hírek: egy politikus arrogánskijelentése, ellenfele bukása, egy színésznő napvilágra került liezonja, egyúgymond ideológiai gyilkosságokat elkövető férfi vallomása, egy botrány azelőkelők vagy a közönséges halandók világában… Az egyik cikk túl hosszú, amásik túl rövid. Címek és főcímek versengenek a fő helyért. Két eltérő időpont,két tény, ami nem egyezik. Egy kezdő újságírót leteremtenek; könnyek közt omlikössze. Egy vén szerkesztőségi róka vigasztalja: ez is elmúlik; minden elmúlik.Szóval nem könnyű koncentrálni. Ráadásul nekem valami egészen más járt afejemben: a közelgő születésnapom. Ó, igen, tudom: a másnapi szalagcímekbenmegjelenő eseményekhez képest az én magánjellegű problémám nevetséges ésjelentéktelen.

Igen ám, de az a helyzet, hogy rettegek aszületésnapoktól. Nem a másokétól, hanem a saját születésnapomtól. Főleg ameglepetésbuliktól. Gyűlölöm a programszerű meglepetéseket. A színleléskényszerét. A hazugságot. Az undorító, képmutató viselkedést. Vigyorogni azegész világra, és megköszönni a Jóistennek, hogy megszülettünk. És hogy azembereket a Maga képére teremtette, pedig lehetetlen, hogy Róla bárkinek isképe legyen. Na de térjünk vissza a jámbor Oidipuszhoz, Freud általmegszellőztetett komplexusaihoz és a borzalmas Kreónnal való konfliktusához.Hogy Oidipusz kortárs hős lenne? Ez megmagyarázná a darab bukását. Talán aztjelképezi, hogy a világ változik, de az emberi természet nem? Rendben, ezttudjuk, és teszünk rá. Tudjuk, milyen nagy volt a görögök uralom- éshatalomvágya, és milyen szenvedéllyel szerették filozófusaik a szabadságot. Éshogy választani kell az engedelmesség és a hűség között. Napjainkban is? Ez agondolat elmélyültebb tanulmányozást érdemel. És határozott rendezőikoncepciót.

Hogy költőien fejezzem ki magam: ebben a pillanatbaningott meg az én különös életem.

Egy nő lép az asztalomhoz, és türelmesen vár, mígfelnézek. Várja, hogy megkérdezzem, keres-e valakit, bár biztos lehetek benne, hogy nem engem.

Negyvenes éveiben jár. Vonzó nő. Sötét haj, barnaszem: derűs, magabiztos.

– Azt mondták, maga lesz az – mondja.

– Én?

– Igen. Maga.

– De én már nem vagyok a szerkesztőség tagja… Úgyértem, nem igazán.

– Tudom.

– Csak olyan albérlőféleség vagyok itt.

– Igen, mondták.

– Hát akkor…?

– De valaha riporter volt.

– Igen… Honnan tudja?

Elmosolyodik:

– Maga tudósított a perről…

– …Werner Sonderberg peréről. És ön még emlékszik rá?Gratulálok.

– Erről szeretnék beszélni magával.

– Olyan sok év után?

– Az időnek ehhez semmi köze.

– Nem értem.

– Werner felesége vagyok.

Hirtelen megismertem. Hiszen láttam a bíróságon, aper során. A titokzatos menyasszony.

– …Werner találkozni szeretne magával.

– Itt, most?

Újra felbukkant a múlt. Hajdanában, a per után egyideig az újságírócéh teljes jogú tagja voltam, úgy értem, a tevékeny, dinamikusés főleg romantikus céh tagja. A kollégák gyakran jöttek el hozzám,kifaggattak, és bizalmas értesüléseket adtak a sajátjaimért cserébe. Életemlegszebb időszaka volt. És a legizgalmasabb.

TótfalusiÁgnes fordítása