„A nagy kérdés, hogy mi van ezután”

Lajtai Langer Péter író, költő, képzőművész. 1972-ig élt Budapesten, Halász Péter lakásszínházának aktív résztvevője volt, majd következtek a párizsi, antwerpeni évek és két év New York. A hetvenes évek elejétől ortodox zsidó életmódot folytatott. Nemrégiben ismét felbukkant Budapesten, hogy egyre inkább a képzőművészetnek szentelhesse az életét. Cserba Júlia a közelmúltban készített interjút a művésszel, akinek március 16-án nyílik kiállítása a Zsidó Múzeumban. 

Lajtai Langer Péterrel beszélget Cserba Júlia

 

2011. március 16.

– Ott voltam Brüsszelben az Azonosságok és különbségek, posztmodern judaizmus címmel rendezett kiállításodon. Rögtönzött, rövidre tervezett látogatásom váratlanul hosszúra nyúlt, de nem azért, mert olyan nagyméretű volt kiállítás, hanem mert annyira megfogott, visszatartott. Ekkor találkoztam először a munkáiddal, és utána sokáig gondolkodtam, vajon hogyan tudnám néhány szóba sűrítve megfogalmazni, mit éreztem e képek láttán, mígnem közvetve, a választ is tőled kaptam meg, amikor ráakadtam egy másik kiállításod címére: Meggyőződés és kétség.
– A megismerés folyamatának meghatározó szakasza, amikor az ember eljut a meggyőződésig.  Ez a pozitív, felmenő ág az elméleti keretek tudomásul vételétől azok alapos megismeréséig tart, minek eredménye annak a megértése, hogyan magyarázza az elmélet a témában és környékén felmerülő kérdéseket. A meggyőződés sokunk, ha nem is mindannyiunk elemi igénye. 

 

Lajtai Péter

Amikor egy ember elfogad egy legendát, vagy a magyarázatok egy szövevényesebb hálóját, tulajdonképpen hite által a meggyőződéshez jut el; elhiszi, hogy amiben meggyőződött, az igaz is.
Innen két út vezet tovább. Az ember vagy megtelepszik megszerzett meggyőződésében és megőrzi annak logikáját, vagy tovább gondolkodik. Ez utóbbi a nehezebb út. Nem törvényszerűen és nem feltétlenül, de az ember rájöhet, hogy a paradigma nem tökéletes, majd arra is, hogy nem helyes, nem magyarázza meg a kérdéseket, és végezetül meggyőződése lassan kétséggé lesz.

A nagy kérdés, hogy mi van ezután. Azért adtam az általad idézett címet a kiállításomnak, mert nem látok ki ebből az örökösen, újra és újra visszatérő problematikából. A kétség után ugyanis az ember a meggyőződésre vágyik, és innentől kezdve beláthatjuk, hogy a kétség és meggyőződés váltakozása folyton visszatérő, ciklikus, egy életen belül többször ismétlődő folyamat.

Allegória – 2010

– Ez semmiképpen sem tekinthető negatív jelenségnek, hiszen nem arról van szó, hogy körbe-körbe járunk egy problémát, hanem mint a spirál, egyre feljebb kerülünk, továbbjutunk.  
– Én is úgy gondolom, hogy szellemi értelemben az ember életminőségének egyik alapfeltétele, hogy együtt tudjon élni mind meggyőződésével, mind kétségeivel. Ha magam vagy gyerekeim számára valami célt tűznék ki, az lenne, hogy figyelmesen értékeljük a folyamatot, amely az általad említett spirál mentén, a kétségtől az ùj meggyőződés reményéig vezet. Attól sem kell megijednünk, ha előre tudjuk, hogy ez az ùj meggyőződés is egyszer kétséggé válhat.

– Mindez egyáltalán nem áll szemben a zsidó gondolkodással, sőt!
– Amit eddig elmondtam, nem a zsidó filozófiàra vonatkozik, hanem általános megállapítás. Az ortodox-zsidó világra kivetítve saját tapasztalatom egyfajta zsinórmérték számomra. Életem egy szakaszában a zsidó filozófia és törvényalkotás hagyományainak szellemében erős meggyőződésre jutottam, és ezt mind elméletében, mind a gyakorlatban életformámmá tettem. Évtizedeken keresztül ortodox haszid életet éltem. Az idő múlásával először kevés, majd több kétely merült fel bennem, amelyek megingatták meggyőződésemet. Ez azonban nemcsak nálam jelentkezett, hanem – amennyire átlátom – sokaknál, Brooklyntól Jeruzsálemig, Londontól Munkácsig. A mai húsz-harmincévesek körében érzékelhetően megjelent a kétség-szindróma, ami nagyon komoly törésvonalat eredményezett. A generáció egyik része, meggyőződésében töretlenül, erősen vallásos; másik része, amelyikben nő a kétség, kevésbé. De ez nem kizárólag a zsidó vallás problémája. Bármely monoteista vallásnak fel kell ismernie, hogy a hit normáit ügyesen szinkronizálnia kell a globális világ normáival. A hitet nem lehet kivonni a környezeti kultúrából, sőt, a hit a kultúra szerves része, és minden bizonnyal marad is még sokáig. Meg kell találni a hit és a modern lét közös metszetét.

Ez az igény egyetemesen jelentkezik a társadalom azon szegmensében, amely beszélő viszonyban áll a hittel. Az élhető középút meglelése fontos szükséglet. Sok munka és fáradozás történik ma ebben a kérdésben, de nem kötném ezt sem vallásokhoz, sem kontinensekhez, sem csoportokhoz. Ez mindenhol történik, más-más programmal, jelentős eredményekkel és szomorú hibákkal. Amit figyelni érdemes, az egyéni sorsok sikerei és drámái. Ezeken keresztül sejlik fel lassan a jövő forgatókönyve.

– Akkor ezzel el is érkeztünk ahhoz, hogy az alkotómunkádról beszélgessünk. Részt vettél a Rembrandt – Kortárs magyar művészek válaszolnak című kiállításon a Szépművészeti Múzeumban. Mi az a kapcsolat, ami a munkáidat Rembrandt művészetéhez fűzi?
– Rembrandtnál a felülről jövő fénysugár – a több évszázados keresztény ikonográfinak megfelelően – teljes pompájában megvilágítja a jót, és sötétben hagyja a rosszat. Vagyis a fénysugár bölcs, kritikus és minősít. Esetemben ez a fajta tematizálás nem jöhet szóba, mert éppen azt próbálom modellezni a képeimen, hogy a fény vak, a természet törvényeinek kiszolgáltatott, és nem tudja, min csillan meg. Sokszor olyanon, ami céltalan és fölösleges, máskor azt szépíti meg, ami, vagy aki egyébként csúnya, és gyakran hagy homályban olyan lényegi elemet, amelynek természeténél fogva fényesnek kellene lennie. 

 

Kompozíció hiányzó részletekkel; 2008

– Vállalod-e azt a megállapításomat, hogy a munkáidban érződik az amerikai absztrakt expresszionizmus hatása?
– Természetesen vállalom. Az amerikai absztrakt expresszionista iskolánál is ugyanazt a csodálatot érzem, mint Picassonál, Braque-nál és Matisse-nál. Matisse egyebek mellett azzal nyűgöz le, hogy a fontosat hol megmutatja, rátereli a figyelmet, máskor egészen nagyvonalúan, a sarokba téve, mintegy zárójelbe teszi.

Az amerikai absztrakt-expresszionista iskola mesterei az absztrakció eszközével terelik figyelmünket, mint tette ezt Rembrandt a maga idejében a fény segítségével. Ők is elrejtik a lényegest, mint ahogy megtapasztalták az életben, hogy a lényeges nem egykönnyen válik láthatóvá, felismerhetővé. Hol tömbbé zsugorodik, hol vonalakká egyszerűsödik, hol egyenesen szétforgácsolódik. Mégis, minden átgyúrt, összemaszatolt, kaotikus, nem-természetes formájában csodálatosan ábrázolták a valóságot, az értéket, az emberi fenséget, és azt is, hogy az emberi érték-választás milyen esetleges. Nekem egyébként úgy tűnik, hogy Rothko, Still, Reinhardt és Motherwell hatalmas tömbjei; Kline és Gottlieb kiálltó széles vonalai; Pollock és Francis fröccsentései, festék-hajítása; Johns görcsösen bonyolult egyszerűsítése; Hofmann és de Kooning káosza; mind-mind emberi összefüggést ábrázol. Az embert és gondjait, sorsának véletlenszerűségét, sajátos belső világát, örömét és bánatát. Fenségesen hétköznapi, mesterien egyszerű.

– Képeidet fotókból kiindulva, digitális technikával készíted. Szememben ezek épp olyan művek, mint bármely ecsettel-festékkel készült alkotás, ugyanakkor tudom, hogy nem mindenki osztja ezt a véleményt, ami azért érdekes, mert Nyugat-Európában ez már egyáltalán nem vita kérdése. Kaptál már ilyen jellegű kritikát?
– Köszönöm a kérdésben megfogalmazott megértő véleményed. Én is ùgy gondolom, hogy a digitális technológia meg kell hogy küzdjön a méltó elismertségéért, és meg is fog. Ennek kifejezett jele van tőlünk nyugatabbra, kevésbé reménykeltő hazánkban. De a folyamat iránya az, hogy a digitális technológiával készített mű ugyanolyan elfogadott lehessen, mint az elmúlt századok ecsettel vászonra vagy kalapáccsal keményanyagba fogalmazott remekművei. De mint ahogy a festészet és szobrászat is produkált hatalmas számú gyenge munkát, a szoftver-technológia is teheti ezt, különösen kialakulásának hajnalán, amikor a digitális alkotói szerszámokat az alkotó nem forgathatja olyan ügyesen, mint festő az ecsetjét 500 év festészeti gyakorlat után. És mint ahogy sokszor nehéz meghúzni a határt művészet és alkalmazott grafika között, így lesz ez a digitális technikával készített munkák esetében is ; képzőművészet és design, művészet és reklámipar bonyolult kapcsolatban lesz egymással. A lényeg az, hogy jó művészek vajjúdással megszült, tartalmilag helyes és formailag igényes digitális művei a jövő kultúrtörténetének fontos részei lesznek.

Egy másik gyakran használt kritikai elem a „kompjúter-manipulálás”. Ez a retorika nekem kicsit gyanús. Két dologra gondolok. Az egyik esetben a műkritikus szeme előtt sok design-szerű, nem átgondolt munka lehet a digitális művészet nagyon korai korszakából, ügyeskedők vagy naív látványalkotók műhelyeiből, és ennek alapján fut és szalad a kritikus, hogy globálisan megítélje a digitális művészet egészét. Holott számára a kihívás és a feladat éppen az, hogy felfedezze a művészít az új módszerben, képes legyen különbséget tenni jó és rossz digitek között. Ez a feladat ugyanolyan nehéz lesz a műkritikus közösségnek, mint a fegyelmezett alkotás a művész-társadalomnak. A művész el is fogja várni a kritikustól, hogy felismerje az alkotásában megjelenő fegyelmezettségét, tehetségét és eredetiségét, ne behunyt szemmel nézzen, és ne eleve sommás kritikát írjon. Bár tönkre művészt ez sem fog tenni.

 

Töredékek teljessége N.4.; 2009

  

A másik, amire gondolhatok a „kompjúter-manipulálás”. kritikája kapcsán, az az, hogy a műkritikus nem ismeri azt az alkotói nyelvet és technikát, amit a művész esetleg már valamivel jobban, hiszen komoly elkötelezettje és gyakorlója mesterségének, szemben a műkritikussal, aki állandóan a művészet sokoldalúsága irányába tekint, és így kevesebb technikai ismerete lehet a digitális nyelvből. A hiányosságunkat pedig hajlamosak leszünk kritikával leplezni. Holott a felelős művész a digitális szerszámokat is olyan szenvedéssel, eufóriával, megszállottsággal és szerelemmel fogja használni, mint bármely kor bármely típusú alkotója a maga szerszámait. Biztosítlak, hogy én megszenvedem az arányokat, a teret, a képkivágás méretét, a mélységet, a háttérbe-, középre- vagy előtérbe kerülés jelentését, az átlátható, áttetsző felületek mértékét, a fénybeállítást, a világos kifehérülését, a sötét tónusok megmentését a feketétől, a sötétbe süllyesztés misztikáját, a kontraszt helyes arányát, a színek filozófiáját és telitettségét, az élességet. És ez csak a képszerkesztés módszere, a téma kiválasztásáról itt még szó sem esett.

– A munkáidban fontos, azt is mondhatnàm, meghatározó szerepet kapnak a judaika-elemek. Mit akarsz ezzel kifejezni ?
– Vallásos előéletem emlékét, élményét és tárgyi világának szépségét még őrzöm magamban. Természetes, hogy ez beszűrődik a munkámba.
Másrészt ellentmondásnak érzem, hogy egy visszavonhatatlanul zsidó-keresztény kultúrában, mint a mi európai kultúránk, a zsidó alkotóelem a képzőművészetben nincs jelen. Nemcsak méretarányosan nincs jelen, – egyáltalán. S ha jelen van, akkor naiv, már-már gyermekiesen szerény ikonokra egyszerűsítve, mint például egy Rabbi-portré, vagy a Dávid-csillag, vagy a héber betűk kalligrafikus szimbolikája. Szép-szép, hogy ezek vannak, de bocsánat a hasonlatért, ez olyan kevés, mintha bármely reneszánsz festő Madonna és a gyermek Jézus képén az emberi figurák helyett egy kereszt állna. Mennyivel gazdagabb lett az európai és az egyetemes kultúra is azzal, hogy nem a legegyszerűbb ikonokra redukálódott a képzőművészetben ábrázolt világunk, hanem tartalmilag is és formailag is egy gyönyörű, kifejező, szerethető és csodálható harmóniában teljesedett ki, amely a maga egészében alkalmas a tanításra, az üzenetek mindenkori továbbadására.

Szeretném láttatni a zsidó kultikus tárgyakat a maguk meglepő bőségében, szépségével és misztériumával. Akik nézik e képeimet, nem ismerik fel feltétlenül a tárgyakat, amelyeket látnak, de a képben meglevő feszültséget, az alkotói eszmeiséget felismerhetik. A modern élettel szembeni káosz-érzetünket, ambivalenciánkat, szorongásainkat és kiszolgáltatottságunkat felismerhetik. A szépet, a harmóniát, a felszabadult színeket, az örömet és az elfogadást felismerhetik. Bár nem ismerik a képalkotó elemeket, viszonyaikat ismerhetik.
 
– Képeiden, talán szemfényvesztő módon, a profán tárgyakat is a zsidó vallás tárgyaiként jeleníted meg, mint például amikor imakendőnek véljük a felmosórongyot.
– Fáj néha, hogy egyszerűsítési kényszerben élünk. Bizonyos csoportra ráolvasunk egy tulajdonsághalmazt, és attól kezdve úgy tekintjük, mintha a csoportot alkotó összes egyed csak a csoporttulajdonsággal rendelkezne, mással nem. Bizonyos tárgyat kinevezünk valamilyennek és attól kezdve nem látjuk azt másnak, csak olyannak, még ha magunkon vagy a valóságon erőszakot kell is elkövetnünk. Mintha nem boldogítana minket a világ a maga gazdagságában, sokszínűségében; egyszerűbbnek, szegényebbnek akarjuk látni.

Ezt akartam szimbolizálni azzal, hogy zsidó fekete-fehér csíkos imasálat összekevertem fekete-fehér csíkos végben vásárolt felmosóronggyal. Nem összetévesztésig, de szignifikánsan hasonlítanak egymásra. A képen keveredve szinte mindenki homogén szakralitást vél felfedezni, az is, aki nem ismeri fel valójában az imasálat. Mégis érez annyit, hogy szakrális dologról van itt szó. Igaza is van, részben, mintegy félig. Ugyanis félig profán elemet lát, a felmosórongyot, félig szakrális elemet, a taleszt. Fedezzük fel, én is, más is, hogy alaphelyzetben látástévesztők vagyunk, egyszerűsítők, talán lusták is, és hogy feladatunk része az, hogy pontosabban figyeljük meg a környezetünket, hogy biztosabban ítélkezhessünk.

– Sokszor egymástól látszólag teljesen független tárgyakat úgy helyezel közös térbe, hogy ùj értelmet kapnak. Nem félsz-e attól, hogy a néző nem azt olvassa ki belőle, amit közölni szeretnél? 
– Azt hiszem, nem félek attól, hogy képeimet félreérthetik. Ugyanis számomra olyan összetettnek tűnik ez a világ, hogy semmi illúzióm afelől, hogy tévedés nélkül megérthetnénk valamit. Ezt az összetettséget, ezt a kaotikus rendet próbálom egy képpé szerkeszteni. Sokszor arra gondolok, hogy ha könnyen érthető egy munkám, akkor rosszul dolgoztam, kár volt megcsinálni.
Mint látod, sok elem van egy képen, ahogy a bőség alkotja világunkat is, makró és mikró szinten egyaránt. Ezek a képalkotó elemek hol egymáshoz tartoznak, hol egymástól függetlenek. Közülük néhányat ismerünk, néhányat nem. Néhánnyal együtt élünk, néhány másikat legszívesebben elkerülünk. A képeimen is úgy kapcsolódnak az elemek egymáshoz, mint azt az életben érzékeljük, bőségben és káoszban. Lesz, amit ebből megértünk, és lesz, amit soha. Lesznek, akik megértik képeimet és lesznek, akik soha. Ilyen gazdag a mi világunk.