Dobos Károly Dániel: A Remény kapuja

Írta: Szombat - Rovat: Politika

 

Maimonidesz vigasza a szenvedőknek


Misné Tóra: Hilchot Tesuvá 3,11.

maimonides_illusztracio.jpgRaMBaM (Maimonidesz, 1138-1204) a zsidó középkor egének legfényesebb csillaga, nemcsak éles elméjű gondolkodó és elismert haláchikus autoritás volt, de közösségével együtt élő, szenvedéseiben vele osztozó bölcs elöljáró, valamint az emberi természet igényeit és gyengéit kitűnően ismerő okos nevelő is. Ennek a ténynek beszédes bizonyítéka a jemeni zsidó közösséghez intézett levele. (1)

A szefárdi diaszpóra egy távoli pontján, az Arab-félsziget délnyugati csücskében található Jemenben 1150 táján Ali ibn Mahdí és főként fia, Abd al-Nabí ibn Mahdí (2) fellépésével a zsidó történelem újabb gyászos időszaka köszöntött be. Az uralkodó által elrendelt kényszeres térítések kétségbeesésbe taszították a zsidó közösséget. A bajt csak tetézte egy aposztata megjelenése, aki az iszlám igazságait a Biblia verseire támaszkodva próbálta meg igazolni. A zűrzavar tetőfokán egy ál-messiás is fellépett, további megosztottságot és széthúzást idézve elő az amúgy is meggyengült és tűrőképességének határán álló közösségben. Sokan a bizonyosság reményével kecsegtető asztrológia híveivé szegődtek. A közösség lába alól kicsúszott a talaj. A legalapvetőbb igazságok is megkérdőjelezhetőnek tűntek, s a hagyományos értékek egyszerre értéktelennek mutatkoztak. „Olyanok voltak, mint a fuldokló, aki minden szalmaszálba belekapaszkodik.” A katasztrófa elkerülhetetlennek látszott. (3)

Ebben a válságos helyzetben és ennek a kétségbeesett és megtört szívű hallgatóságnak íródott Maimonidesz vigasztaló levele. Mi a szenvedés értelme, milyen érvényes válasz adható a zsidóságot körülvevő nagy monoteista vallások támadásaira, kiszámítható-e a messiás eljövetele a csillagok állásából, hogyan reagáljunk az önjelölt messiás állításaira? Ezekre a kérdésekre keresi a feleletet a maimonideszi levél.

A szenvedővel való párbeszéd – és ezzel Maimonidesz tökéletesen tisztában van – nem a kifinomult filozófiai érvelés vagy a reflektált teológiai gondolkodás helye. Maimonidesz válaszai ezúttal nem a teológus kiérlelt, finom dialektikájú megnyilatkozásai, nem is a haláchista cselekvésre ösztönző szavai. (4). A reményvesztett, kisemmizett közösség nem is erre áhítozik. A Jemeni levél az emberi szenvedésre adható legelemibb egzisztenciális válasz.
Ugyanakkor – mint minden jó szöveg – Maimonidesz írása sem nélkülözi az egyszeri, a helyhez kötött, a konkrét, illetőleg az általános, az időtálló és örökérvényű dialektikájából eredő feszültséget. A jemeni közösséget alapjaiban megrázó csapások elviselésére buzdítva, a szenvedőkbe bátorságot és reményt öntve, a meggyötörteknek vigasztalást nyújtva Maimonidesz, a kiváló pedagógus, számunkra is megmutatja az utat, amelyen keresztül kapcsolatba léphetünk elesett testvéreinkkel; megtanítja nekünk, hogyan szólíthatjuk meg a mindenkori szenvedőt, s feltárja előttünk a szenvedésre – az örök emberi szenvedésre – adható válaszadás univerzális módszerét. Egyszóval bevezet a „vigasztalás művészetébe”. Ez Maimonidesz levelének máig érvényes üzenete, amiért több mint 800 év elteltével is érdemes kezünkbe vennünk a RaMBaM sorait.

Miben áll Maimonidesz módszere?

1. A szenvedés bizonyos fokig bebörtönöz. A csapásoktól sújtott egzisztencia befelé fordul, önmagába zárkózik, elveszti kapcsolatát a külvilággal. Első lépésben fel kell törni a szenvedő cellájának zárját. Fel kell oldani őt magányosságának nyomasztó bilincseiből. Rá kell ébreszteni, hogy nincs egyedül. Maimonidesz prófétai idézetek és történeti utalások sorával integrálja a jemeniek katasztrófáját a zsidó történelem gyászos korszakokkal oly sűrűn átszőtt menetébe. A megtört szívű – ha érzi, hogy nincs egyedül, hogy mellette állunk – bizalmába fogad. Még lesüti a szemét, még nem szól, de már kész meghallgatni.

2.
Ezután ki kell vezetni őt a félelem fojtogató öleléséből. Ki kell ragadnunk embertársunkat az értelmetlenség, a céltalanság, a véletlenszerűség bénító szorításából. Aki képes felismerni nyomorának okát, s aki megérti szenvedése célját, többé már nem tekinti azt értelmetlenségnek. Maimonidesz a zsidóság szenvedéseinek okaként az isteni kiválasztottságból eredő irigységet jelöli meg. A megaláztatásokat és próbatételeket türelemmel viselőt pedig az égő áldozathoz hasonlítja. Ebben a fogalmi keretben a szenvedő közösség nyomorát és fájdalmait az Örökkévaló mindent felemésztő szeretetének megnyilvánulásaként értelmezheti. A kétségbeesett ezek után felemeli fejét, ránk emeli arcát.

3.
Most jött el az idő, hogy reményt öntsünk belé. Reményt, hogy a szenvedés – semmilyen szenvedés – nem örök, egyszer véget ér. Valós reményt és vigasztalást kell, hogy adjunk, nem pedig hiú ábrándokat ébreszteni. Az elnyomás belátható időn belül véget ér, eljön a megígért messiás, bár nem tudhatjuk mikor – mondja Maimonidesz. Addig is merítsünk erőt az isteni kinyilatkoztatás egyszeri, megismételhetetlen, de örök érvényű élményéből, és legyen erőt adó bizonyosságunk e szüntelenül változó világban az Ő megváltoztathatatlan ígérete!
Izrael megpróbáltatásai máig sem szűntek meg, bár a formái jelentősen megváltoztak. A szenvedés életünk – mindannyiunk életének – része. Maimonidesz szövege ma is aktuális. Vigaszt vagy éppen a vigaszadás módszerét keresve bizalommal vegyük kézbe a Mester sorait:

„[Leveledben] említést tettél arról a Jemen földjén fellépő férfiúról, aki elrendelte a zsidók áttérítését, s az uralma alatt álló területeken élőket vallásuk elhagyására kényszerítette, úgy ahogyan azt a kánaániak (5) tették Magreb (6) földjén. E tény igen megrázott minket, megdöbbenést és megrökönyödést keltett az egész közösségben. S ez így helyénvaló, hiszen ez oly rossz hír, »hogy bárki hallja, megcsendül a két füle«. (7) Bizony elernyedt a szívünk, megzavarodtak a gondolataink, és elerőtlenedtünk a szörnyűségektől, amelyeket az üldözés okozott nekünk a világ két szélén: keleten és nyugaton. »…s így közepébe kerültek Izraelnek – ezek innen, azok onnan. « (8)

Ehhez hasonló félelmetes időkről jövendölte a próféta, közbenjárásért esdekelve és érettünk könyörögve: »Uram, Örökkévaló, hagyj föl kérlek! Miképpen állhat meg Jákob? Mert kicsiny ő!« (9) Mindez olyan [nagyságrendű] dolog, amelyet senki sem kicsinyelhet le, aki vallásos, és senki nem vehet félvállról, aki Mózes követőjének tartja magát. Semmi kétség nem lehet afelől, hogy ezek a messiási idők előjelei, melynek látása és megtapasztalása elől Istennél kerestek menedéket a bölcsek, béke velük, s melynek még az elgondolásától is rémület szállta meg a prófétákat – Jesája szavai szerint: »Támolygott a szívem, borzadály ijesztett engem, kéjem estéjét remegéssé tette számomra«. (10) […]

Most, kedves testvéreink, mindnyájan figyelmezzetek arra, amit mondok nektek; adjátok értésére a kicsinyeknek és az asszonyoknak is, hogy újra megszilárduljon szívükben az elgyengült és megtépázott hit, és gyökeret verjen lelkükben az el nem múló bizonyosság!

Mondandóm [lényege] a következő (a Teremtő legyen irgalmas hozzánk és hozzátok!): az igaz és helyes vallás a mi törvényünk, amely minden próféták feje, Mózes által lett kinyilatkoztatva nekünk. A [törvény] által tett különbbé minket az Örökkévaló minden népnél, mondván: »Csak őseiteket kedvelte meg az Örökkévaló, szeretvén őket és kiválasztotta magzatukat utánuk, benneteket, mind a népek közül…«. (11) Ám mindez nem érdemeink miatt történt velünk, pusztán az Ő kegyéből, amelyet atyáink miatt [gyakorolt velünk] – mivel ők ismerték és engedelmesen szolgálták Őt, amint az Írás mondja: »Nem mivel számosabbak vagytok minden népeknél, kedvelt meg az Örökkévaló titeket«. (12) S midőn kiválasztott minket törvényével és rendeleteivel, s világossá vált kiemelt helyzetünk a népek körében – az Úr tanúsága szerint: »és melyik az a nagy nemzet, melynek oly igazságos törvényei vannak…« (13)– akkor egyszerre ránk zúdult minden nemzet haragja, irigykedve ránk és elnyomva minket az Ő nevéért. A föld királyai ellenségként, erőszakkal üldöztek minket Ő miatta, így akarván szembeszállni az Örökkévaló akaratával. Ez azonban lehetetlen! S mindezen időktől fogva mostanáig minden keményszívű, zsarnok uralkodó legfőbb vágya és legelső szándéka törvényünk megsemmisítése és vallásunk eltörlése volt; akár nyers erővel, akár hatalmi szóval, akár kard által. Ekképpen cselekedtek Amalek, Sziszera, Szanhérib és Nebukodonozor, [majd később] Titus és Hadriánus és még sokan mások hozzájuk hasonlóan. […]

Prófétái által biztosított minket az Örökkévaló, áldassék a Neve, hogy Izrael közössége nem pusztul el, nem fog elenyészni, és nem semmisül meg sohasem. Ahogyan az Örökkévaló megszűnése elképzelhetetlen, ugyanúgy Izrael pusztulása és enyészetének ténye is elgondolhatatlan. Így szól az Úr: »Mert én, az Örökkévaló, nem változtam meg, sem ti, Jákob fiai, nem enyésztek el«. (14) S ugyanígy értésünkre adta a fenséges Nevű, és megerősített abban is, hogy sohasem fogja elvetni Izrael egészét, még akkor sem, ha az vétkezik ellene és áthágja parancsait. »Így szól az Örökkévaló: ha megmérhetőek lesznek az egek fent és átkutathatók a föld alapjai alant, én is megvetem Izrael egész magzatját mindazért, amit cselekedtek, úgymond az Örökkévaló.« (15) […]

Éppen ezért – kedves testvéreink, Izrael egésze a diaszpórában – erősítsétek egymást kölcsönösen; a nagyobb vezesse a kisebbet, a művelt a tudatlant! Ragaszkodjatok mindannyian a változhatatlan és elévülhetetlen bizonyossághoz, és maradjatok hűek az igazság el nem múló és meg nem ingó szavához!

Ez pedig a következő. Az Örökkévaló – áldassék a Neve – egy, és nincs más egy oly módon, mint Ő. Mózes, az Ő prófétája és hírnöke (16), minden próféták feje és legtökéletesebbike. Ő az, aki mind az előtte járó, mind az őt követő prófétáknál közelebb került az Örökkévalóhoz. Az egész Tóra, a teremtéstől kezdve Izrael történetének elbeszéléséig, Isten szava Mózeshez, mesterünkhöz, akiről mondatott: »szájról szájra beszélek vele«. (17) S ez a Törvény nem fog soha megszűnni, sem megváltozni, nem tesznek hozzá, és nem vesznek el belőle, és nem lesz más törvénye, parancsa vagy tiltása az Örökkévalónak rajta kívül.

És emlékezzetek meg a Sínai teofániáról, amelynek emlékezete mindörökre meg lett parancsolva nekünk, s ugyanakkor elfelejtésének veszélyeire is minduntalan figyelmeztetve lettünk. Ránk bízta az Örökkévaló, hogy adjuk át emlékezetét fiainknak, azért hogy ismeretében növekedjenek föl. Ez az Ő szava – áldassék, aki mondja – »Csak őrizkedjél és őrizd meg lelkedet nagyon, nehogy elfelejtsd a dolgokat, melyeket láttak szemeid, és nehogy távozzanak szívedből életed minden napjaiban, hanem ismertesd meg azokat gyermekeiddel és gyermekeid gyermekeivel: azt a napot, melyen álltál az Örökkévaló, a te Istened előtt a Hóreben…« (18)

Ezért szükséges, ó kedves testvéreink, hogy gyermekeitek ennek a magasztos tanúságtételnek az élményében nevelkedjenek. Hirdessétek fenséges és magasztos voltát minden gyülekezetben! Hiszen ez a tény vallásunk tengelye és bizonyosságra vezető érve. Méltóságához illő módon értékeljétek, hiszen az Örökkévaló is nagyra becsüléssel nyilatkozott róla: »Mert kérdezz csak az előbbi idők felől, melyek előtted voltak, azon naptól kezdve, midőn embert teremtett Isten a földön és az ég egyik végétől az ég másik végéig: vajon történt-e ilyen nagy dolog vagy hallatszott-e ilyesmi? Vajon hallotta-e nép Isten hangját, szólva a tűz közepéből?« (19)

S tudjátok meg, ó testvéreink a hitben és a szövetségben, hogy olyan magasztos esemény, mint ami e teofániakor történt, s amelyről a legmegbízhatóbb tanuk tanúskodnak, nem volt soha annak előtte, s nem lesz ezután sem. Az ugyanis, hogy egy egész nemzet hallja az Örökkévaló – áldassék – beszédét, és lássa az Ő fényét a saját szemével. S bizony nem másért cselekedte az Örökkévaló mindezt, hanem azért, hogy hitünk oly erős meggyőződésre épüljön, amit semmi sem képes megingatni, s a bizonyosság oly magas fokára emelkedjünk általa, amelyen szilárdan állhatunk e nehéz időkben is: vallási kényszer és állandó erőszak közepette. Erre nézve tanít az Úr szava: »mert azért, hogy megkísértsen benneteket, jött az Isten« (20); vagyis azért nyilvánult meg ily módon, hogy erősek maradjatok minden kísértésben, amely később ér benneteket, és meg ne inogjatok, és ne vétkezzetek. […]

Közösségünk már [korábban is] kitüntette magát az Örökkévaló – magasztaltassék a Neve – előtt a vallási kényszer szenvedéseinek elviselésében és a nehézségek eltűrésében – az Írás szavai szerint: »Bizony miattad öldöstek bennünket egész nap, úgy tekintettek, mint vágásra szánt juhokat.« (21) Ehhez a vershez fűzték bölcseink – áldott legyen emlékezetük – magyarázatul a Midrás Hazítában (22) »a miattad öldöstek bennünket« szavak a vallási elnyomás nemzedékére [vonatkoznak].

Ezért örvendezzen ez a nemzedék mindazokért a szenvedésekért, amiket el kell viselnie: vagyona elvesztésért, hányattatásaiért, sőt még családja veszteségeiért is, hiszen mindezek nagy dicsőségére és nyereségére lesznek számára az Örökkévaló előtt. Mindaz, amit erővel vesznek el tőle, úgy számit, mintha egészen égő áldozat lenne az oltáron. S nekik szól az Írás: »Töltsétek meg kezeteket ma az Örökkévalónak…, hogy adassék reátok ma áldás«. (23)


Megjelent a Szombat 2004. szeptemberi számában

 

Jegyzetek:

1
Az 1172-ben íródott szöveg arab nyelven maradt ránk. A műnek létezik három középkori héber fordítása, melyek közül Náhum ben Jákov ha-Maarivíié (megh. 1240 körül) Petah Tiqva („Remény kapuja”, utalás Hosea 2,17 versére) címen ismeretes. Jelen fordításhoz A. S. Halkin kritikai kiadását használtuk fel: Moses Maimonides’ Epistle to Yemen. New York, 1952, American Academy for Jewish Research. A teljes szöveg angol fordítása elérhető: A. S. Halkin – D. Hartman: Crisis and Leadership. Epistels of Maimonides. Philadelphia – New York – Jerusalem, 1985, The Jewish Publication Society of America. A maimonideszi stílus hívebb tolmácsolása érdekében a fordításban vastaggal szedtük az arab szövegben előforduló héber kifejezéseket, illetőleg dőlt szedéssel a héberül idézett bibliai szövegrészeket. A bibliai verseket az IMIT. kiadásában megjelent bibliafordításból idéztük: Biblia. Budapest, 1994, Makkabi.
2 Kettejük tevékenységéhez lásd ’Mahdids’ in C. E. Bosworth – E. van Danzel – B. Lewis – Ch. Pellat (eds.) The Encyclopaedia of Islam (New Edition). V. köt. Leiden, 1986, Brill. pp. 1244-45, illetve Y. Tobi: The Jews of Yemen. Leiden, 1999. Brill. pp. 34-47.
3 A. S. Halkin (ed.) Moses Maimonides’ Epistle to Yemen. New York, 1952, American Academy for Jewish Research p. 78.
4 Ezért bukkanunk több ponton eltérésre, ha összevetjük a szövegünket a Misné Tóra, a Misna-kommentár vagy a Tévelygők útmutatójának hasonló témájú fejezeteivel. Részletesebben lásd Hartman elemzését a Jemeni levélről, in A. S. Halkin – D. Hartmann: Crisis and Leadership. Epistles of Maimonides. Philadelphia – New York – Jerusalem, 1985, The Jewish Publication Society of America. pp. 150-207.
5 Kánaán az arabul író középkori zsidó és muszlim szerzők nyelvhasználatában a berberekre vonatkozik. Jelen kontextusban a muszlim Spanyolországot a 12. század közepén elárasztó Almohádokról (al-muwahhidún) van szó. A témához részletesebben lásd ’Al-muwahhidún’ in C. E. Bosworth – E. van Danzel – B. Lewis – Ch. Pellat (eds.) The Encyclopaedia of Islam (New Edition) VII. köt. Leiden, 1993. Brill. pp. 801-807.
6 Az iszlám Nyugat országai (Észak-Afrika, Spanyolország)
7 1 Sám. 3,11. és 2 Kir. 21,12.
8 Jós. 8, 22.
9 Ám. 7, 5.
10 Jes. 21, 4.
11 Deut. 10,15.
12 Deut. 7, 7.
13 Deut. 4, 8.
14 Mal. 3, 6.
15 Jer. 31, 37.
16 Az arab szöveg ezen a ponton Mózes egyik hagyományos muszlim elnevezését használja. A részletekhez vö. ’Músá’ in C. E. Bosworth – E. van Danzel – B. Lewis – Ch. Pellat (eds.) The Encyclopaedia of Islam (New Edition) VII. köt. Leiden, 1993. Brill. pp. 638-40.
17 Num. 12, 8.
18 Deut. 4,9-10.
19 Deut. 4, 32-33.
20 Ex. 20,20.
21 Zsolt. 44,23.
22 Énekek éneke rabba 2,7.
23 Ex. 32, 29.

 

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]