Szexpol a kocsmaszínházban

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Politika

Antik görög dráma, kortárs magyar felhangokkal, sok testiséggel. Lüszisztraté, avagy a hálófülkék forradalma a Saltomor(t)ale társulat előadásában a Menta teraszon, vagy ahol éppen lehet. Eldőlt, legalábbis számomra: nem szabad, hogy a Budapesti Zsidó Színházból Saltomor(t)ale-vá lett társulat állandó játszóhelyet kapjon.

 

 

Eldőlt, legalábbis számomra: nem szabad, hogy a Budapesti Zsidó Színházból Saltomor(t)ale-vá lett társulat állandó játszóhelyet kapjon. Bármennyire fájdalmas is, nem volna jó (elsősorban művészetüknek, másodsorban nekünk, nézőknek), ha állandóság lenne körülöttük, nem volna igazán jó, ha belesimulnának a magyar színházi kultúra hétköznapjaiba. Látnivaló, hogy hontalanságukból merítik indulataik, kreativitásuk egy részét, és az is látnivaló, hogy a főváros szórakozóhelyei, vendéglátóipari egységei felfedezték őket, és készek befogadni produkcióikat, amint a közönség is készen áll rá, hogy kocsmaszínházba menjen, ha látni akarja őket.
    Nagyon jól van ez így.
    Nagyon nincs jól ez így.
    Legalábbis előadásaikban nem szűnnek hangsúlyozni, hogy társadalmi viszonyaink nagyon nincsenek rendben. Korrupció, gyűlöletkeltés, erőszak – mondjam még? Azért is kell olyan darabokhoz nyúlniuk: Brecht Arturo Ui-ja után Arisztophanesz komédiájához, a Lüszisztratéhoz, hogy átiratukban hangosan kimondhassák, amit gondolnak: például hogy valaki görögségét kétségbe vonni, finoman szólva, illetlenség, kevésbé finoman… de hisz tudjuk. 

Lüszisztrate_1.jpg

Lüsziszraté: Sándor Erzsi

 

A kocsmai körülményeket háttérbe szorítja és felülírja a játékszenvedély, eszünkbe se jut, hol vagyunk, vagy ha igen, hol másutt, mint az antik görög világban – kikacsintva pillanatokra a magyar valóságra. Napi közéleti események, előző napi utcai demonstrációk szövegei is beépülnek a Vajda Róbert rendezte előadásba, melynek tétje nem kevesebb, mint hogy amennyiben a férfiak háborúznak, asszonyaik elzárkóznak tőlük, ám ha béke van, minden férfi visszatérhet nőjébe.

A színpadra másfél évtizednyi riporterkedés után visszatérő Sándor Erzsi, a címszerepben szenvedélyesen lázítja nőtársait, hogy vonják meg ölüket és egyéb testrés(z)eiket párjuktól. Lubickol a helyenként találó, helyenként talán kissé túlfeszített aktualizálásban, beleszőve például az otthonszüléssel kapcsolatos mai csatározásokat. Vérbő szabadszájúsággal éneklik kollegináival és kollégáival Paizs Miklós provokatív dalszövegeit, alkalmazzák a hely: a kocsma/kávéház világába illő karaoke-t – a közönség is énekel –, s a slágerek e vadra gyúrt szövegekkel elsöprik a határt magas kultúra és populáris szórakoztatás között – akárcsak az előadás. Az ének úgy simul a textushoz, a szünet az előadáshoz, mintha szerzői utasítás volna, hogy mai slágerek átiratát énekeljék, azzal kötve át a felvonásközt is, ami nagy szó egy közel kétezer-ötszáz éves darab esetén.

Karanoya szerepében Szále Nóra blues-énekesi hangja imponál, Havancsák Eszter élvezi a vágyteli Kritilla sokat mozgó figuráját, Myrrhine szerepében Orosz Eszter, konyhai munkálatoknak álcázva, arcpirító alapossággal birkózik férjura méretes műanyag hímtagjával. Nem mondható visszafogottnak sem a nyelv, sem a gesztusok, aminthogy nem mondható ízléstelennek sem a szöveg, sem a cselekmény. 

Lüszisztrate_2.jpg

Myrrhine: Orosz Eszter

 

Felszabadult játékot látunk, helyenként kicsit botló hanghordozásokkal, elsősorban a férfikarakterek esetén (Kolophón – Moldován Márton; Kineziász – Moliere művésznéven Komornik András), akiket egyébként hülyére vesz az előadás. Drákész főtanácsos szerepében Gábor Péter Yeti ismét hozza dörgő hangján a macsót, s Vajda a harcot feladó, megtört spártait, a meghunyászkodó, sorsára döbbenő férfit, akit farkánál fogva vezethetnek – merthogy a női szolidaritás kulcsa a nemzetköziség: a nők, férfiúik életének megmentése érdekében Spártában is elzárják ölüket a behatolás elől, míg férjeik kardokkal viaskodnak. A röhejes Tábornok urat játszó Hrabovszki Róbert hangja, mozgása, karaktere kiköpött mása a korábbi darabokban cingár, agresszív alakokat játszó Végh Tibornak, különösen érdekes a folytonosság azoknak, akik látták elődjét e típus megformálásában.

Jól láthatóan körvonalazódik a Saltomor(t)ale társulat egy lehetséges új profilja: politizáló színház ez, melynek ma is vannak nemzetközi mintái, mint például a New Yorki Zsidó Színház. Nyáron a Tűzraktérben előadott darabjukban játszottak is a Saltomor(t)ale társulat egyes művészei. 

 

 

A hálófülkék forradalma alcím fityiszt mutat a ma konzervatív forradalmárainak. Az előadás láttán, eszünkbe juthat távoli asszociációként a Sexpol című esszégyűjteményt is kiadó, a freudizmust ad abszurdumig vivő galíciai-osztrák-amerikai Wilhelm Reich pszichoanalitikus munkássága, aki az orgasztikus képességet helyezte kutatásai centrumába. A kielégítetlen társadalomból feszültség, ridegség, szorongás és agresszió fakad – vallotta –, ami gyűlölethez, háborúhoz vezet. A Lüszisztratéban bár fordítva történik: a nők szankcióként vonják meg testüket, ellenségeik mellett saját életüket is kockáztató férjeiktől, ám valamit már Arisztophanesz is sejthetett a frusztráció lélektanáról, s arról, hogy a háború előtt sincs minden rendben a testekkel és a lelkekkel. Az életet adni képes nők nála ösztönösen cselekszenek a halálosztó férfiakkal szemben, hogy az agressziót visszafojtsák, fizikailag gyengébb nemként azzal az erővel élve, mellyel élniük adatik. 

Vajha tényleg tudatában lenne a kortársi világ, hogy „Ölnek, ha nem ölelnek”. Na persze ölnek a sokszor átláthatatlanul szövevényes gazdasági, politikai, hadászati érdekek miatt is. Kérdés: az agresszió, a szeretetlen társadalom ellen lázadó nők képesek volnának-e – hogy egy kis kasztrációs komplexus erejéig maradjunk a freudizmusnál – ölük fegyverével, e dzsungelben is rendet vágni.
 

támogatás
[popup][/popup]